Shock!

február 26.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Tori Amos: Unrepentant Geraldines

toriamos_cTori Amosnak minden oka megvan rá, hogy e magazin hasábjain szerepeljen, hiszen ő az egyik legjobb példa arra, hogy a fajsúlyosságot, a drámaiságot, a feszültséget és az energikusságot nem csupán széttorzított és mélyrehangolt gitárokkal lehetséges a zenében megteremteni. Arról nem is beszélve, hogy számtalan rockzenészre volt óriási hatással és fordítva... Kár is lenne ezen vitát nyitni. Tori úgy játszik kegyetlenül súlyos zenét, ahogyan senki más nem tud, és persze mindezt többnyire csupán zongorakísérettel megtámogatott énekléssel.

Tori Amos roppant karizmatikus és egyedi őstehetség, aki tényleg senkihez sem fogható. Nagyon nagy szavak ezek, de az ő esetében mindez teljesen nyilvánvaló. Zenéjét „hivatalosan" leginkább talán amolyan alternatív pop/rocknak szokás elkönyvelni, de valójában teljesen mindegy, minek nevezzük: annyira egyedi és megismételhetetlen, hogy a kategóriák nála elveszítik jelentőségüket. Sokak által értelmezhetetlennek tituált dalszövegei szintén eredetiségről árulkodnak, amelyek szerintem csak azoknak okoznak nehézséget, akik nem képesek nyitott elmével gondolkodni. Filozofikus, mélyenszántó alapigazságokról és persze személyes örömökről, bánatokról szólnak ezek a dalok, nem mindennapi tálalásban. Az összeesküvés-elméletek kedvelői is csemegézhetnek a titokzatos sorok között, és sokszor nem kevés szürrealizmus is tetten érhető, mind az énekesnő vörös függönyös díszletekkel operáló performanszaiban, mind pedig a dalszövegekben. Az embernek néha olyan érzése támad, mintha Torit maga David Lynch instruálná. Sok esetben nem is beszélhetünk nála konkrét dalokról, inkább csak hangulatokról, gondolatok és érzelmek spontán előadásáról van szó egy éppen jelen lévő hangszer segítségével – ez Tori esetében minden alkalommal egy Bösendorfer zongora. Bár a lemezfelvételekre és a turnékra is elkíséri őt egy komplett zenekar, legnagyobb sikere mindig egyszemélyes, attraktív és drámai előadásának van.

megjelenés:
2014
kiadó:
Mercury Classic
pontszám:
8,5 /10

Szerinted hány pont?
( 8 Szavazat )

Az új lemez borítóján – ahogy az eddigieken is – változatlanul a főszereplőnőt láthatjuk, aki feltételezhetőleg még ezt is saját maga festette meg. Nem lett ugyan olyan zseniális, mint mondjuk az 1998-as From The Choirgirl Hotel, de itt más volt a koncepció. Az előzetes kritikák szinte kivétel nélkül pozitívan nyilatkoztak az új albumról, sok esetben Tori legsikeresebb időszakához hasonlítva a dalokat, amivel részben magam is egyet tudok érteni. Az a döbbenetes, hogy ezeknek a nóták nagyrészét valóban oda lehetne helyezni a debütáló Little Earthquakes vagy a legsikeresebb Boys For Pele mellé. A stílusjegyek és Tori hangja is változatlan, egyedül a fiatalkori vadság és lázadás hiányzik, de ezt egy 51 éves hölgytől már ne is várjuk el. Ebben a tudatban hallgattam meg én is a lemezt, természetesen nagyon sokszor egymás után, hisz Tori dalai elsőre nem adják meg magukat. Szigorúan többszöri hallgatás után érintik meg az ember lelkét, de akkor tényleg a csontnál is mélyebbre hatolnak.

Tori mindjárt az első dalban feladja nekünk a leckét az America című dal szövegével, amely a kontinens őslakosairól szól, majd egy misztikus hangulatú nótával, az elsőként klipesített Trouble's Lamenttel folytatja, ahol többször is felcsendül a sátán neve, de természetesen sem black metalra, sem pedig okkultizmusra nem kell gondolni. A hagyományosabb hangszerelésű dalban szerencsére előtérbe tolták az akusztikus hangszereket is, amelyeket Tori legutóbbi lemezein egy kicsit háttérbe szorított az elektronika. A Wild Wayben pedig olyan meggyőzően tudja énekelni az „I hate you..." sorokat azon a kislányos, angyali hangján, hogy az embernek tényleg feláll a szőr a hátán. Az igazi éteri dallamok és az „egyszál" zongora viszont az ötödik dalban (Weatherman) jelenik meg először, és itt már lubickolhatunk is azokban a védjegyszerű, „toriéimoszos" melódiákban és hangulatokban, amilyenekre tényleg csak ő képes. A lemezzel mindössze egyetlen problémám van, ez pedig a hosszúsága. A 70 percbe bizony becsúszott három-négy gyengébb szerzemény is, pedig ezek nélkül is egészen biztosan működött volna az album. A lányával előadott, szintén klipesített és kommerszbe hajló Promise nélkül is el tudnám viselni a műsort, ugyanis a most 14 éves Tashnek annyira affektáló és trendi hangja van, hogy ez nekem egy Tori Amos-lemezen már sok...

Hálistennek a Selkie végre ismét meghozza azt a bizonyos zongorás, emelkedett hangulatot, ami annyira jellemző Torira, de az ezután következő, korai '60-as éveket idéző, beatzenés hangszerelésű címadó röpít vissza csak igazán a régi idők leghatalmasabb pillanataihoz. Az Unrepentant Geraldinest, illetve magát az albumot is nagyrészt képzőművészek inspirálták, olyanok, mint Paul Cézanne, Dante Rossetti, Diane Arbus és a 19. századi ír festő, Daniel Maclise. Uóbbi művész Geraldine című metszete Tori gyűjteményében is megtalálható, és minő meglepetés, a művésznőnek meg is mozgatta a fantáziáját a képen térdeplő, bűnbánatot mutató címszereplő. Miért kell a képzőművészetben szereplő hölgyeknek mindig vezekelniük és bűnbánatot kimutatniuk? Miért nem örökítik meg őket soha szabadon, örömtől kicsattanva és bűnbánat nélkül? – teszi fel a kérdést Tori. A kérdés leegyszerűsítve végül is azt a rá olyannyira jellemző gondolatot tartalmazza, amely szerint az örömök elérése a legfontosabb dolog az életben.

A lemez második felében ismét előkerülnek a hipnotikus zongora/ének előadások. Az Oysterst külön kiemelném, mert azok a jellegzetes zongora-bontogatások már megint a korai idők elementáris, hidegrázós, éteri hangulatait idézik meg, de az Invisible Boy is hasonló érzelembomba, amely leginkább egy filmdráma végkifejlete utáni stáblistához illene a legtökéletesebben. És ezzel persze vége is az alaplemeznek, de a bónusznóták sem unalmasak. A pattogós, bárzenés, elgondolkodtató szövegű White Telephone To God, de leginkább az utolsóként felcsendülő, zseniális harmóniákkal operáló Dixie az a dal, amit nyugodtan odatehetünk Tori legjobban sikerült szerzeményei mellé. A kéz a kézben sétáló anyukáról és kislányáról szóló dal szó szerint bőgnivalóan gyönyörű, de olyan előadásban csendül fel, ami messze nem geil és nyálas, egész egyszerűen csak szép.

Egyvalamit biztosan leszögezhetünk: Tori Amos pótolhatatlan.

 

Hozzászólások 

 
+1 #3 Cseke Feri 2015-01-06 11:42
Annak ellenére, hogy Kate Bush is kötelező kategória, mégsem érzem, hogy fel lennék készülve belőle.:) Egyenlőre még én is csak ismerkedem.:)
Idézet
 
 
+1 #2 Zsolti 2015-01-03 18:14
Azért az "egyszeri és megismételhetet len" kissé túlzás. Remek előadó, egyéni világgal, de - sok más mai kortársnőjéhez hasonlóan - Kate Bush nélkül Tori Amos sem lenne. Ráadásul igen egyenetlen az életműve: a '99-es To Venus & Backig hibátlanok az albumai, de a következő másfél évtizedben unalmas és átlagos lemezeket halmozott egymás után (kivétel a Scarlet's Walk; ezzel pedig egyelőre ismerkedem).
Apropó: Kate-ről mikor írtok majd?
Idézet
 
 
+2 #1 GeBa 2014-12-13 16:06
Tori Amos olyan, mint Hendrix. Óriási dolgokat művel! Csak Hendrix idején talán nyitottabbak voltak az emberek! A kritikában benn van a lényeg...
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Perfect Symmetry - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Motörhead - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Destruction - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2007. január 12.