Shock!

augusztus 11.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Helmet: Betty

1024helmet1Szombaton immáron harmadik alkalommal játszik nálunk Page Hamilton és baráti társasága, azaz a Helmet, és hogy az örömünnep valóban teljes lehessen, a '90-es évek egyik leginvenciózusabb bandája nem kisebb meglepetéssel készül, mint húszéves lemezóriásuk, a Betty elejétől végéig történő előadásával. Arról az anyagról beszélünk, amely a csapat életművében az ellentmondások megtestesülését jelenti. A legjobb listás helyezésüket elhozó lemez kereskedelmi szempontból egyértelműen bukta lett. A kritikusok által körbetapsolt albummal a nagyközönség nem igazán tudott mit kezdeni, de csak azért, hogy később az igaz helmetesek kórusban vallhassák: ez a csapat valaha volt legnagyobb remekműve (én is ezt mantrázom most). A Bettyn blues-, jazz-, funk- és avantgarde hatásokkal egyszerre flörtöltek, mégis itt találhatók a csapat legsúlyosabb szerzeményei is. Már készítésekor új utakra kívántak lépni vele, aztán mégis visszafordultak. Arra volt hivatva, hogy a csúcsok csúcsára röpítse megalkotóit, mégis a lefelé vezető út kezdetének számított... Mi pedig bolondok lettünk volna kihagyni az alkalmat, hogy mesélhessünk kicsit Bettykéről!

megjelenés:
1994. június 21.
kiadó:
Interscope
producer: T-Ray, Butch Vig, Andy Wallace & Helmet

zenészek:
Page Hamilton - gitár, ének
Henry Bogdan - basszusgitár
Rob Echeverria - gitár
John Stanier - dobok

játékidő: 41:43

1. Wilma's Rainbow
2. I Know
3. Biscuits For Smut
4. Milquetoast
5. Tic
6. Rollo
7. Street Crab
8. Clean
9. Vaccination
10. Beautiful Love
11. Speechless
12. The Silver Hawaiian
13. Overrated
14. Sam Hell

Szerinted hány pont?
( 33 Szavazat )

1994-re a Helmet a legnagyobb csúcsok közelébe került. '92-es remekművük, a Meantime csapatok százainak mutatta meg, hogy mit is jelent a riff ereje, és hogyan kell pofátlanul lazán elnyomni amúgy igencsak agyafúrtan összepakolt nótákat, mintha az legalábbis a világ legtermészetesebb dolga lenne. Két évvel kiadását követően a Meantime bearanyozódott, a csapat sikerrel turnézott Amerikában, Európában, de még Ázsiában is, végül pedig begyűjtöttek egy Grammy-jelölést is a legjobb metal előadás kategóriában (nem nyertek). Hogy azért mégse legyen már minden olyan napsütéses és vidám, gitárosuk, Peter Mengede úgy döntött, lelép, hogy aztán új bandájával, a Handsome-mal mindösszesen egyetlen nagylemezig jusson '97-ben, majd eltűnjön a süllyesztőben. A Helmet eközben – mintegy mellékesen – megalkotta karrierje két emblematikus dalát, a Judgment Night filmzenén szereplő, House Of Painnel közös Just Another Victimet, majd pedig azt a Milktoastot, amit ugyan odaadtak a kilencvenes évek legeleje egyik legnagyobb filmsikeréhez, A hollóhoz, de aztán arra jutottak, hogy ennek bizony szerepelnie kell harmadik stúdióanyagukon, még ha minimálisan átdolgozott formában is.

Közben pedig meglepő döntések sorával sokkolták rajongóikat: az még egészen okés volt, hogy Mengede helyére azt a Rob Echeverriát állították, aki echte NYHC-harcos múltjával (korábban Rest In Pieces, Straight Ahead, később Biohazard) enyhén szólva sem passzolt a jazzrajongó, könyvmoly mama kedvence-kinézetű fazonok közé (és hát ugye valóban nem is húzta köztük sokáig), de ami végképp rácsapta az ajtót a fanok idegrendszerére, az az volt, hogy producernek azt a T-Ray-t (Todd Ray) kérték fel, aki addig majdnem kizárólag raplemezek felett bábáskodott, és akivel a már említett Judgment Night idején melegedtek össze. Hamilton így vallott a producerről: „Mindannyiunknak nagyon tetszettek T-Ray remix dolgai. Megkerestük, találkoztunk, szimpatikus volt, és kész, ennyi történt. Óriási jól végezte a munkáját, egyáltalán, nagyon jó fej a csávó! Úgy éreztem, fejlődnünk kell, tovább kell lépnünk, és emiatt különböző irányokba próbáltam erőltetni a zenénket. Ráadásul egy csomó csapat elkezdte másolni a stílusunkat, a riffjeinket, a hangzásunkat, és ez is arra ösztökélt, hogy nyújtózkodjunk egy kicsit, megpróbáljunk új dolgok felé nyitni. De azért senki ne várja tőlünk, hogy átmenjünk hip-hopba! Amikor még az ember az első lemezeit készíti, senkit sem érdekel, hogy milyen a lemezek hangzása. Egyszerűen ilyenkor egy zenekar csak megpróbálja tenni a dolgát. Aztán egy komoly szerződés, egy menedzser, egy ügyvéd és egy aranylemez után már mindenkit az izgat, hogy a banda milyen hangzású albummal fog előrukkolni. És mivel mindenki ezt kérdezgette tőlünk a stúdiómunka előtt, ettől elég idegesek is voltunk. Egyikünk sem az a típus ugyanis, aki minden lépését megtervezi jó előre. Azt csináljuk, ami éppen jön belőlünk. Komolyan vesszük a dolgokat, évről-évre fejlődünk, de csakis természetes módon. különben oda lenne a zene varázsa."

1024helmet2Aztán mikor végül - némi laza csúszást követően - majdnem napra pontosan két évvel a Meantime után megjelent a banda harmadik nagylemeze, a rajongók felfokozott várakozásának hála a Billboard 45. helyén landolt, hogy aztán igen gyorsan lejtmenetbe is kezdjen. Hát igen, valójában senki sem olyan lemezt várt Hamiltonéktól, mint a már megjelenésében is hatalmas kérdőjeleket rajzoló Betty. A zöldellő rét kellős közepén sárga rózsákat tartogató, ifjú és pirospozsgás pofijú, konszolidált ruhácskában feszítő szőkeség képe sokkal inkább illene egy Szécsi Pál-válogatás, vagy épp egy kereszténydemokrata szórólap elejére, mint egy Helmet-anyag borítójára, de ezen még viszonylag könnyedén túl lehetett tennie magát az embernek. Csak hát ott volt még az a fránya zene is, ami bizony az alapok egyezősége ellenére is nagyon, de nagyon más volt, mint azt akár a kizárólag beavatottak által ismert, zajos Strap It On, akár a minimalista riff-orgiát csúcsra járató Meantime alapján sejteni lehetett volna. Hamilton nem véletlenül nyilatkozgatott mindenfelé klasszikus zene és jazz iránti rajongásáról, és arról, hogy úgy érzi, a Meantime nem várt nagy sikere egyfajta skatulyába zárta őket, amit ők nem tudnak, de nem is akarnak elfogadni. Itt aztán megmutatták, miről beszélnek: az atompontos riffelés, az őrülten disszonáns szólók, az ide-oda keringve gyomrozó basszus és a nyakatekert dobtémák megmaradtak ugyan, csak valahogy mindenből több lett, minden ravaszabbá és kifinomultabbá vált. Mindehhez hozzájött még, hogy Page megpróbált a lehető legváltozatosabb énektémákkal előállni. A Helmet felnőtt, és pontosan tisztában volt az erejével.

A korongot a már alapból kissé idegennek ható Biscuits For Smut vezette fel, ami furcsamód nem egy staccato riffre, sokkal inkább egy elmaszatolt gitártémára és Henry Bogdan zseniális basszusfutamára épült. (A basszus valóban annyira markáns szerepet kap, hogy emlékszem, mikor először hallottam a jellegzetesen pattogó pulzálást, simán azt hittem, hogy egy új Primus dalt hallgatok.) Ráadásul Page énekén egy csomó effekt figyel, ami korábban szintén nem volt túlzottan jellemző rájuk. „Amikor T-Ray és mi először találkoztunk, emlékszem, olyan ötletek is felmerültek, hogy mi lenne, ha samplerekkel is kísérleteznénk. Arra gondoltunk, hogy a szokványos gitárorientált Helmet stílusú nóták mellett legyenek olyanok is, amikben egyáltalán nincsenek gitárok. Aztán végül ebből nem lett semmi. De a Smutban egy kicsit hallani, mit akartunk kihozni ebből az egészből", beszél erről Hamilton. És hogy kicsoda Smut, aki a sütiket kapja? Hát egy kutyus. „A nagyapám mesélt mindig az ő nagyapjáról, aki sokszor készített kekszet, és volt egy Smut névre hallgató kutyája. A keksz pedig rendszerint olyan rosszul sikerült, hogy a kutya sem ette meg. Ez tehát egy olyan dal, ami a kutyának sem kell."

1024helmet5A lemez másik két fő tartóoszlopa a már említett Milktoast (illetve itt Milquetoast címen szerepel), ami egyszerre az egyik legfémesebb, ugyanakkor legslágeresebb Hamilton-szerzemény, illetve a nyitó Wilma's Rainbow, ami pedig talán a banda valaha írt legokosabb darabja. A nyekergős gitárbevezetést követően szó szerint berobban a négyes, hogy aztán megérkezzen az a százezer közül is azonnal felismerhető staccato riffelés, amit és ahogy csak ők tudnak, Page pedig minden korábbinál dallamosabb témákat hoz a refrénben. Tényleg tanítanivaló, ahogy nem csak a ritmusszekció, hanem minden egyes tag egyszerre fújja ki még a levegőt is! Hát mit mondjak, alig várom, hogy eldobhassam rá az agyam a Dürer nagytermében! Köztük pedig az az I Know lapul, ami ultraagresszív, zajos világával és szövegköpködésével a legautentikusabban idézi meg a korai Helmetet.

Ami azonnal fület kell még, hogy szúrjon, az az, hogy az előző lemez kissé tán steril hangzásképéhez képest tényleg teltebb lett a hangzás, ami leginkább a ritmusszekció néha gitárokat is maga alá temető munkájában érhető tetten. A ritmus-őrült Rollo például egyértelműen John Stanier jutalomjátéka, míg a Tic többféle momentummal is kísérletezik a hardcore-os szövegeléstől elkezdve az indusztriális zajokon át a kutyavonításig. A dalcsokor közepén elhelyezkedő Street Crab egy meglepően slágeres, a szaggató gitárok ellenére is ellazult tétel, kábé a Milquetoast vonalán mozogva, hogy aztán a lezárásra úgy őrüljön meg, mintha Mike Patton danolna benne. (Kis kitekintés: a csapat később jó barátságba is került Mike Bátyóval, olyannyira, hogy Stanier sokkal később alapember lett a Tomahawkban is.) A kissé szürke Clean könnyebben fogható, szikár riffelése után a jazzes, matekos Vaccinationt (eskü, már csak a fúvósok hiányoznak!) még meg is variálják azzal, hogy teljesen szétkalapálják a zárásra, mintegy előre jelezve: az igazán kemény dolgok csak ezt követően jönnek.

Az olyanok, mint amik az alig két perces Beautiful Love-ban történnek, ami egy kis klasszikus jazzgitár-téma totális szétklopfolását jelenti valami atonális avantgarde kísérlet keretében. Nem kevésbé megdöbbentő a horkolás után bemasírozó, sokkolóan funkos The Silver Hawaiian, amit sokkal inkább a Red Hot Chilitől várt volna az ember, továbbá a korongot záró Sam Hell kifacsart country témája sem. Na, ezek voltak azok, amik miatt tömegek néztek értetlenül, hogy mi a büdös fene, ez tényleg az új Helmet lenne? És akkor sunyi módon ezek között bújik meg még a hagyományosabb Overrated, és az a csodálatos Speechless, ami a szigorú riffek közepette hihetetlenül elvarázsoló dallamokkal úsztat – egyszerre felzaklatóan és ellazítón. És éppen ez a legnagyszerűbb ebben a lemezben, de az egész Helmetben is, hogy egyszerre voltak minimalistaként is maximalisták, azonnal rögzülően egyszerűek és rendkívül rafináltak, ösztönösek és intelligensek.

1024helmet3A Helmet experimentális kísérlete azonban a kedvező előjelek ellenére hamar beleütközött az értetlenség falába. Sajnálatos, ám igen jellemző módon a csapat, amelynek mindenki azért lapogatta a hátát, hogy mennyire egyéni, újra törekvő és merész, túlzottan is merész, újra törekvő és egyéni mert lenni, és ez már nem tetszett annyira. A pozitív kritikák ellenére a néhányszázezerre rúgó eladott példányszám messze elmaradt a Meantime-étól, így aztán az Interscope bizalma is megrogyni látszott. Utólag, a korábbi hangzásvilághoz és zenei megoldásokhoz némileg visszakanyarodó Aftertaste idején sajnos maga Hamilton is elég ellentmondásosan ítélte meg a lemezt: „Tudom, hogy a rajongók csalódottak a Betty hallatán, de mindenkinek meg kell értenie, hogy semmiképpen nem akartam a korábbi sikeres Helmet-hangzást kopírozni. Pár hónap elteltével azonban rájöttem, hogy a jazz-, funk- és bluestémáknak nem sok keresnivalójuk van egy Helmet-lemezen. Ha ilyesmit akarok játszani, akkor azt projektekben kell megtennem, akár más arcokkal." Hogy aztán néhány év múlva azért csak kimondja a lényeget: „A Betty a leginkább felnőtt lemezünk, az, amire a leginkább büszkék lehetünk. A fiatalabb srácok a Meantime-ot hallgatták és hallgatják továbbra is, míg a kicsit idősebbek inkább a Bettyt, mert azt érdekesebbnek, változatosabbnak tartották. Mint ahogy valóban az is." Magam sem mondhatok mást.

A szombaton érkező Helmet ugyan már közel sem ugyanaz, mint anno, Hamilton bácsi is már 54 éves múlt, de a '90-es évek egyik legfifikásabb metal anyagát élőben egyben hallani akkor is kihagyhatatlan élménynek tűnik! Az biztos, hogy részünkről többen is tiszteletünket fogjuk tenni a bulin, és téged sem bátoríthatlak másra. Hogy aztán együtt állapíthassuk meg, sikerült-e hősünknek, amit 1989-ben célként tűzött ki maga elé: „A Band Of Susans taszigált afelé, hogy a saját dolgomat kéne csinálnom. Esténként egy bárpult mögött dolgoztam, de voltam limuzinsofőr is. Aztán feladtam egy apróhirdetést, és elsőként John jelentkezett. Azonnal megtetszett, technikásan játszott, de élvezte a direktebb, hihetetlenül kemény ütemeket is. Olyasmit akartunk művelni, ami különleges, amit más nem játszik. Most is ezt akarom."

A Helmet október 25-én Budapesten, a Dürer Kertben koncertezik, és elejétől végéig eljátssza a Bettyt. További részletek itt.

 

Hozzászólások 

 
#6 Dead again 2020-02-11 13:06
Összességében véve jó lemez, érdekes. Mindig benne van a listában a lejátszóban, ha rámjön az ' Ó, azok a kilencvenes évek ' hangulat. Pont mint a Troublegum a Therapy?-tól.
Idézet
 
 
+6 #5 Draveczki-Ury Ádám 2014-10-28 10:32
Idézet - betty:
Koncert jó volt? Lesz róla beszámoló?

Zseniális volt, és lesz természetesen.
Idézet
 
 
+3 #4 betty 2014-10-28 07:07
Koncert jó volt? Lesz róla beszámoló?
Idézet
 
 
+4 #3 Dead again 2014-10-24 13:34
Fasza feszes
Idézet
 
 
+4 #2 norberthellacopter 2014-10-24 10:22
Nálam amúgy egyértelműen Meantime > Betty, de az Aftertaste is közelebb áll hozzám
Idézet
 
 
+12 #1 ddrum777 2014-10-24 09:51
Aki teheti, menjen el a koncertre, az új fiúkkal is olyan feszesen és lehengerlően játszott az öreg pár éve, hogy nem hittem el. És azóta csak jobbak lettek valószínűleg.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Volbeat - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. június 18.

 

Lillian Axe - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Wendigo - Budapest, Pesti Est Café, 2004. május 15.