Shock!

2019-ben egy kissé poros, nosztalgikus, de számomra maximálisan élvezhető, régisulis koronggal jelentkezett a The Three Tremors, mely név nem mást rejt, mint a US powerben erős Cage legénységét, a mikrofonnál Sean Peck mellett kiegészülve Tim „Ripper″ Owensszel, illetve az underground legenda Jag Panzer énekesével, Harry „The Tyrant″ Conklinnal. Az első anyagot egy bájosan amatőr, de roppant feelinges bulin nálunk is bemutatta a csapat, Tyrant helyén egy szintén legendás arccal, Steve Grimmett-tel, 2021 novemberében pedig kijött a második sorlemez, Guardians Of The Void címmel.

Anno a csapat nevét viselő debüt kapcsán a legtöbben azt hányták a három énekes szemére, hogy finoman szólva is barokkos túlzásba estek a sikolyok tekintetében, azaz sokkal élvezhetőbb lett volna a végeredmény, ha nem sikítják szét elejétől a végéig. Ízlésekről persze kár vitatkozni, de kétségtelen, hogy ezeknek véleményeknek volt alapjuk, még akkor is, ha Sean Peck, Ripper és Conklin előadása az én gyomromat egyáltalán nem feküdte meg.

Szóval, ha hallottad az első lemezt, az azzal kapcsolatosan megfogalmazott véleményed alapján azt is simán el tudod dönteni, adsz-e esélyt a Guardians Of The Voidnak vagy sem, a matek ugyanis most is pontosan ugyanaz, mint 2019-ben volt. Aprócska változást jelent ugyan, hogy Alex Pickard basszusgitárost egy brazil srác, Rafael Nougeria váltotta, de ha őszinték akarunk lenni, az ő szerepe leginkább egy aprócska zárójelhez mérhető az egyenletben. A meghatározó együttható nyilván továbbra is a három sikolygép, akik alá ismét csak fasza, riffelős old school power metalt tol a Cage maradéka, ahogy azt anyazenekaruk esetében is teszik immár vagy három évtizede.

Nagy megfejtésekét persze továbbra sem errefelé kell keresni, de ha szereted a riffelős heavy metalt, és nem zavar a folyamatosan a sztratoszférában történő éneklés, nagyot most sem hibázhatsz a Three Tremorsszal. A tipikus Cage, roppant fogós Kryptonian Steelt például képtelenség nem szeretni, ha fogékony vagy az ilyesfajta muzsikára, de a középtempós Crucifier is tök jó, ami érzésem szerint kifejezetten közel áll Ripper szólódolgaihoz, ő is viszi benne a prímet. Összességében is elmondható, hogy a lassabb tételek emlékezetesebbek ezúttal: ilyen például az ikergitáros szólót is felvonultató Frailty vagy a Jag Panzer-ízű Chained To The Oar és Catastrophe, amik jobban fülbe ülnek, mint mondjuk a maximális sebességre kapcsoló I Can't Be Stopped.

Ugyan a 60 perces játékidő egyértelműen sok ebből a zenéből, és még mindig vannak nyesegetnivaló vadhajtások, de a The Three Tremorstól most is pontosan azt kapod, amit a nevek vagy akár csak lemezborítóra vetett pillantás alapján várnál. Ha pedig értékeled a főhősök előélete felé kikacsintó, néha tök egyértelmű kis utalásokat, ezek levadászása is extra élvezetet fog jelenteni. Nem a Guardians Of The Time a tavalyi év lemeze, de egyáltalán nem rossz annak, ami.