Shock!

Elmélkedtem már itt arról korábban, hogy ha fémes attitűddel felfűtött hardcore muzsikára vágyom, jellemzően az Agnostic Front – Madball – Biohazard triumvirátus jöhet szóba. Tény, hogy egyik brigád sem való idegsebészeten háttérzenének, nekem azonban van, amikor ugyanennek vonalnak egy még zsigeribb, még kevésbé cizellált változatát kívánjak a hallójárataim. Nos, ekkor – a talán kézenfekvőbb Hatebreed helyett – rendre a Terror jut szerephez.

Viszonylag későn, a Keepers Of The Faith idején léptem be a Los Angeles-i brigád világába. Azon a lemezen imádnivaló módszerességgel variálták a pengetőgyilkos hardcore reszeléseket a metálos súlyozással, tették mindezt szokásukhoz híven félórában, kifejezetten tömör, kicsontozott dalok formájában. E törekvés persze már a One With The Underdogs idején is így volt, de nekem valahogy csak az Always Hard Way lemez pár témája (például Test My Convictions), vagy azt követő The Damned The Shamed album szinte összes szerzeménye hallatán kezdett derengeni a dolog.

A fentiekből az is következik, hogy nem tartozom azok táborába, akik szerint a Lowest Of The Low és az One With The Underdogs volt tőlük az igazi nagy dobás, és a The Damned után alapjáratosabbá vált volna az előadás. Éppen ellenkezőleg, szerintem a már említett Keepersen sikerült ezeket a metálos fület simogató crossover dühkitöréseket csúcsra járatni. Aztán a Live By The Code helyenként talán valóban halványabb (dallamosabb?) volt kissé, de azóta is töretlenül menetelnek, három további albummal, és legendásan energikus hangversenyeikkel emelik magasra ezt a fajta hardcore zászlót. Ebben pedig sem a tagcserék, sem Scott Vogel hátproblémái nem hátráltatták a gépezetet.

Most pedig itt a legfrissebb dalcsokor, a megszokott félórában, a megszokott (elvárt) hangképpel, súlyosan dörrenő gitárokkal, sodró ritmusszekcióval és Vogel üvöltéseivel. Elindítom és vigyorgok, bólogatok jólesően, szóljon a nyitó Erase You From My Enemies kezdő basszustémája vagy e dalt a kezdeti rohanás után rájuk jellemző módon lezáró betonozása, akár a Promised Only Lies szövegköpködése, vagy a Destruction Of My Soul hardcore csordavokáljai alatt menetelő paraszt riffelése (ami még Gary Meskiléknek sem állna rosszul). Sorjáznak egymás után a lassabb gyalulások, vagy gyorsabb (és még gyorsabb) hardcore tombolások (Death Of Hope!), ám mindegyik jól beoltva bonyolítástól mentes, de mániákusan metálos gitárokkal. Akad egy csipetnyi különlegesség is, de nem spoilerezek! Azt viszont bevallom, hogy valamiért sokkal jobban esik most ez a csomag, mint a legutóbbi Pain Into Power.

Nem pont olyan lemez ez, amelyről oldalakon át lehetne (kellene) zengedezni, de pont olyan, amit vártam tőlük. Nincs itt hiba, csupán tíz adrenalinbomba, feszesen, riffelősen, dühösen. A Terror újra itt van, és azt csinálja, amit szeret. Én meg őket.