Shock!

szeptember 22.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Terror: The Damned The Shamed

Tény, hogy a tökösgyerek bunkóhácé világa sohasem a változatosságról vagy az újítani vágyásról szólt, valamivel az ezredforduló után azonban az MTV fenegyerek Jamey Jasta által vezetett Hatebreed mégis egy vaskos huszárvágással gyakorlatilag új irányt adott az irányzatnak. A klasszikus régisulis thrash és a hardcore megfelelő mértékű elegye egy egészen sajátságos zenét eredményezett, amelyet azóta is sokan próbálnak magukévá tenni. Ezen bandák közé sorolható a Terror is.

megjelenés:
2008
kiadó:
Century Media / EMI
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 1 Szavazat )

A Los Angeles-i illetőségű brigád immáron nyolc éve műveli a betonkeverést, s az előző három lemezükön még igen erősen jelen volt az Agnostic Front keze nyoma. Legfrissebb korongjukon viszont minden eddigieknél jobban előtérbe kerültek a metalos hatások, amitől inkább hasonlít a zenéjük Jastáék muzsikájára, mint valamelyik nagypapa korú utcaharcos hordáéra. A The Damned The Shamed azonban egyáltalán nem nevezhető Hatebreed-kópiának, annál sokkal ösztönösebb, nyersebb és bizony hc-sabb ez a fél órás dühvihar.

Itt bizony a leghosszabb dal sem éri el még a három percet se, a rövid, tömör fogalmazásmódot nagyon beleverték a srácokba az általánosban. A definitív borítóhoz ilyen egyszerű, sallangoktól mentes mondanivaló is illik. Kirekesztettség, harciasság, összetartás, erő; ezek az érzések, attitűdök határozzák meg Scott Vogel dalszövegeit. Az olyan sorok, mint „trust no one" vagy „this world never wanted me" azt hiszem, igen árulkodóak. A Doug Weber/Martin Stewart gitárpáros is ennek megfelelően adagolja a tősgyökeres őshardcore-ból táplálkozó, de metalosan fejletépő riffeket. A rövid dalok adta lehetőségeket relatíve ki is használják témák szempontjából, így például a nyitó Voice Of The Damned végén még egy thrashes szaggatást is megeresztenek, csakúgy, mint az igen bika középrésszel rendelkező Crush What's Weakben.

Aminél azonban igazán felkaptam a fejem, az a March To Redemption című szerzemény volt, melynek akusztikus gitárpengetései egy az egyben a néhai, posztapokaliptikus víziójáról híres Morgoth-ot juttatta eszembe. Ez ennek megfelelően egy lassabb tétel, hallgatásakor valóban megjelenik lelki szemeim előtt a kiégett, felszaggatott néptelen utca, ahol néhányan a legerősebbek közül képesek csak a túlélésre. A hangszeresek közül meg kell még említeni Jonathan Buske basszert, aki a stílusban megszokott biztonsággal pakolja az alapokat társai alá, a ritmusszekció másik tagja, Nick Jett pedig hallhatóan igazi utcagyerek, a Madball/AF-féle tuka-tuka ritmusok nagyon a végtagjaiban vannak.

Igencsak úgy néz ki, hogy idén utcaharcos metalban a Terrorra hárul a feladat, hogy tartsa a frontot, s ezt ők a maguk egyszerű, ám határozott módján meg is teszik. Azért az már kezd egy kicsit zavarba ejtővé válni, hogy idén lassan minden irányzatban születik valami kimagasló teljesítmény, nem?

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Queensryche - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Uriah Heep - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. szeptember 21.

 

Whitesnake - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. július 13.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. október 8.