Amikor találomra belefüleltem a svájci The Order április végén megjelent új lemezébe, gyakorlatilag a semmiből ütött be nálam. Mondom ezt úgy, hogy a csapat több mint húsz éve alkot, de tény, hogy nem fossa a lemezeket, ha kell, ha nem. Visszaásva a csapat történetébe, két évtized alatt hét nagylemezt adtak ki, és egészen mellbevágó, hogy már az elsőn is mennyire kiforrott, karakteres koncepcióval rendelkeztek. A megfontolt zenei megnyilatkozásoknak köszönhetően az is kijelenthető, hogy – talán a kicsit alapjáratosabb 2016-os Rock N' Rumble kivételével – a debüt óta tartják az egységes színvonalat. Ráadásul már a kezdetektől – a 2020-ban érkezett Allan Schwaller basszer kivételével – átjáróház-jellegtől mentes tagsággal alkotnak.
Az ugyancsak svájci V.O. Pulver zenei rendező hathatós közreműködésével már az első Son Of Armegeddon lemez is izmos, gitárorientált, de átlátható, lélegző hangképet kapott, és e kooperáció azóta is töretlen, vagyis karcosan, vastagon, némi kosszal szólalnak meg az Empires dalai is. Utóbbiak színvonalára egyáltalán nem lehet panasz. Egyaránt ott van bennük a Whitesnake dallamérzékenysége, a Skid Row vadóc attitűdje, vagy akár a honfitárs Gotthard életigenlése. Bruno Spring gitáros ötletes témái hozzák a sokszor füstös bluesba oltott hard rockos, heavy metalos dögöt, gyakran még Jorn Lande jobban sikerült szólólemezeinek hangulatát is felvillantva. Sőt, az Empire-t hallgatva nekem gyakran beugrott még az isteni Russell Allen méltatlanul elfeledett Atomic Soul lemeze is. A Mauro Casciero dobos és a már említett Schwaller alkotta ritmusszekció kellő alapot ad, de nem villogják túl a szerzeményeket. Az ász azonban a gitáros mellett egyértelműen a Nazarethben is érdekelt Gianni Pontillo énekes, akinek rekedtes, de hajlékony hanga kiválóan illeszkedik a The Order által kínált heavy rock egyvelegbe. Steve Lee vagy Ronnie Romero karakterével összehasonlítva sem vall szégyent.
Az igazat megvallva, az életmű egységes színvonala okán a zenekarral való ismerkedés bármelyik lemezzel elkezdhető (stílus terén egyedül a kifejezetten súlyos metálra vett 2020-as Supreme Hypocrisy lóg ki kicsit a sorból, de azon az albumon is akadnak lazán dögös pillanatok). Így az Empires elindítása után is önfeledten lehet bólogatni, léggitározni a kivétel nélkül nagyszerű dallamokkal, második-harmadik körre már gond nélkül tapadó refrénekkel, ügyes szólókkal megtámogatott szerzeményekre, vegyük akár a himnikus refrénben csúcsosodó címadót, a kimérten menetelő Fight For Your Rightsot, a lemez talán legjobb refrénjét leszállító Thieves In The Nightot, a Slave To The Grind-hangutú Living For the Nightlife-ot. Az album játékidőben sincs túl húzva, kilenc dal háromnegyed órában gördülékenyen adagolja a karcosabb fajtából való rockot, és amikor vége a lemeznek, indulhat is újra. (A záró The Bonehead' back - The Promises and Ilusions betonozása meg is adja ehhez a kedvet.)
Az utóbbi hetekben, ha efféle slágeres (de nem szirupos), tökös hard rockra vágyom, az új Black Swan mellett többnyire a svájciakra támad kedvem. Szóval, amennyiben hozzám hasonlóan neked is hiányzik például a Lipservice hangulata vagy az Out To Every Nation karcossága, akkor jó helyen jársz. Tessék meghallgatni az Empire-t vagy katalógus bármelyik darabját! Én meg talán kihúzom vele a következő Saffire-lemezig.
