A Tau Cross – magyarul Antal-kereszt – egy ősi szimbólum, amelynek eredete egészen az Ószövetségig és a héber ábécéig nyúlik vissza, magyar elnevezésének hátterében pedig az áll, hogy Szent Antal szimbólumaként is ismerik. Mindemellett Assisi Szent Ferenc is ezt a formát használta aláírásként levelei végén, de az évek során számos variációban használatos szimbólumot a megváltás képi ábrázolásaként is alkalmazzák.
Hogy a Voivod dobmágusa, Away, és a kultikus angol punkzenekar Amebix frontembere, Rob „The Baron" Miller a fentiek miatt választotta-e zenekaruk nevének a Tau Crosst vagy szimplán csak tetszett nekik a hangzása, nem tudom (ha lesz alkalmam, mindenképpen megkérdezem egy interjú keretében), a lényeg azonban az, hogy május elején megjelent az általuk vezetett projekt bemutatkozó albuma, amely nagyjából annyira kategorizálhatatlan, amennyire azt várni lehetett. Őszintén szólva első pár alkalommal nem is tudtam mit kezdeni vele, aminek köszönhetően kifejezetten erőt kellett vennem magamon, hogy újra és újra feltegyem, de Away miatt éreztem: érdemes belefektetni némi extra energiát.
Michel Langevin meglehetősen elborult művészfigura, aki amellett, hogy hihetetlenül jó dobos, még grafikusként is teljesen egyedi, markáns világgal rendelkezik, és fércmű még sosem került ki a kezei alól, így biztos voltam benne, hogy idővel a Tau Cross erényei is megmutatkoznak majd. És bár nem egyik napról a másikra történt, de szép lassan beérett nálam a lemez, amiről talán legegyszerűbb, ha annyit mondok: olyan, mintha Away korai rajzainak zenei manifesztációja lenne. Elidegenedett, sötét, technokrata, tüskés, mogorva és heroikus. Nem tudod elképzelni? Akkor azt mondom: Motörhead, Venom, Kyuss, Grip Inc., Type O Negative, Ministry, Celtic Frost. Ha még most sincs meg, milyen lehet egy mindezt magában foglaló, hullámzó massza, maximálisan megértelek, de jobbat nem tudok javasolni annál, mint hogy hallgasd meg. Abszolút kategorizálhatatlan és előremutató zene ez, de egyáltalán nem könnyű.
A lemez befogadását Rob Miller mélyhangú kántálása sem segíti, de a zenében sincs sok kapaszkodó, ennek ellenére szép lassan ugyan, de mégis megszerettem. Az egyik, ami megfogott benne, a megingathatatlanul kompromisszummentes hozzáállás, illetve az, hogy a négyes (a két fő arc mellett itt van gitárosként Andy Lefton és Jon Misery is) nyilvánvalóan semmitől sem zavartatta magát, azaz magasról tettek az elvárásokra. Így amellett, hogy a dalok ridegek, még a hangzásuk is meglehetősen nyers, amibe az is belefért, hogy néhány pontatlanságot is meghagyjanak az anyagban.
A hangzás tehát élő, a cucc pedig lélegzik, pontosabban olyan, mint egy óriási, rusnya mocsári szörnyeteg, amely visszataszító volta ellenére is megdelejez. Bár máshogy, de nem kevésbé meghökkentő anyag, mint Karyn Crisis szólólemeze volt néhány hónappal ezelőtt, de ahogy ott is, úgy a Tau Cross esetében is akad azért kiindulópont, ami segítheti a befogadást. A tempós nyitónóta Lazarus, a Fire int he Sky vagy a heroikus, indusztriális riffeléssel operáló Hangman's Hyll például ilyen: utóbbiban egy lényegesen dallamosabb hang is hallható (gyanítom, szintén Robtól, hiszen vendég-vokalistát sehol sem említenek), ráadásul refrénjének dallamvilága is olyasmi, mintha a Crowbart kevernéd a Thin Lizzyvel. Kakukktojás még a soron következő We Control The Fear és a záró The Devil Knows His Own is, amelyek baljós hangulatú akusztikus darabok, a dalok többsége azonban meglehetősen homogén képet mutat: gépies, helyenként kifejezetten monoton riffelés, rekedt, mély kántálás és lüktető, de meglehetősen alapra vett dobolás. Mégis működik a cucc, bár az is igaz, hogy egy derűs nyári reggelen a legritkább esetben lesz hangulatom ilyesmit hallgatni. Ennek ellenére ez egy izgalmas és előremutató lemez, épp csak fogalmam sincs, hányszor fogom még elővenni.
Hozzászólások