Shock!

december 04.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Sonata Arctica: Acoustic Adventures Volume One

sonataarctica_cVan a zenészeknek ez a jó esetben nagyon is szerethető, de nagyrészt mégis inkább csak idegesítő szokása, amikor elkezdik önmaguk és kedvenceik feldolgozásaiba fektetni felesleges energiáikat. Számtalanszor leírtam már, hogy jómagam szinte minden esetben tárt karokkal fogadom az efféle megmozdulásokat, de sajnos mostanában egyre gyakrabban zsákutcában köt ki egy-egy ilyen jellegű produkció. A jégtörő cirkálóját egyre langyosabb vizek felé kormányzó Sonata Arctica sem találja a kiutat a zátonyokkal teli területekről, akik legújabb vállalkozásuk keretein belül akár még az „...avagy hogyan altatjuk el ismét a fél világot" alcímet is odabiggyeszthették volna a borítóra.

S ha már hasonlatok. Bizonyára mindenkinek megvannak az első focizással kapcsolatos emlékei: a feléd repülő labda, ami pont a legérzékenyebb testrészedet találja telibe, vagy a hatalmas nyekkenés kíséretében bekövetkezett talajfogás, ahogy nekifutásból a földön heverő mozdulatlan labda mellé rúgtál satöbbi. Minden bizonnyal Tony Kakkóéknál is lefutottak ezek az évek, ámde az északi power metalosoknál az utóbbi idők termései miatt inkább úgy tűnik, hogy mindez inkább fordított sorrendben történik: ők még huszonvalahány éves karrier után is képesek mostanában olyan luftokat rugdosni, hogy azokból akár öngól is lehet. Sőt... Itt van például ez az akusztikus-újragondolós friss kísérletezés, ami akár még jó is lehetne, hiszen a zenekar nem egy, s nem is kettő óriási nótát tett már le arra a bizonyos asztalra. Egy erős dal pedig általában jól is működik bármilyen környezetben, de sajnos ezekben az újragondolásokban ilyesmire még nagyítóval sem lehet ráakadni, hiába játsszák el tisztességesen a műsort: erőtlen az egész, nincs bennük dinamika, ötlet, izgalom meg aztán pláne semmi. De ez csupán a kisebbik baj. A legnagyobb gond inkább az érthetetlen dalválasztással van, amire egyszerűen nincs értelmes magyarázat.

megjelenés:
2022
kiadó:
Napalm
pontszám:
4 /10

Szerinted hány pont?
( 12 Szavazat )

Az persze oké, hogy alapvetően szubjektív dolog, kinek melyik nóta a kedvence, azonban egy csapat életművében azért mindig is voltak és lesznek is közmegegyezéses klasszikusok. A Sonata esetében ráadásul olyan melódiákat tartalmaznak e jól ismert slágerek, amelyeket még akusztikus környezetben sem lehet(ne) olyan szinten elrontani, hogy katasztrofális legyen a végeredmény. Ezzel szemben az Acoustic Adventure-ön talán két dalról tudtam elsőre azt mondani, hogy halványan dereng róluk valami (Tallulah, Wolf & Raven), pedig a korai lemezeken csak úgy hemzsegtek azok a fajta topnóták, amelyekből egyébként sem lenne egyszerű feladat összeválogatni egy bestofra, vagy akár egy koncertre valót. Helyettük itt van egy rakatnyi újabb kori, B-oldalas töltelékszám, melyek színvonala messze nem ér fel a klasszikus szerzeményekéhez. Ha akad is köztük néha ilyen, azok meg totálisan nem működnek ebben a környezetben (Don't Say A Word, Alone In Heaven, Paid In Full). A „jó hír" viszont az, hogy bizony lesz második felvonás is, amelyen talán rajta lesz az Ecliptica, a Silence, vagy a Reckoning Night legszebb pillanataiból akármi. Vagy esetleg az olyan, bármerre alakítható tételek, mint például a Gravenimage, az It Won't Fade, az Only The Broken Hearts, a The Cage, a The Last Amazing Grace vagy a Victoria's Secret újabb, fantáziátlan langyosfing-verziója is, de persze ne legyen igazam.

Korábbi cikkeim miatt lassan a csapat ellenségének is nevezhetnének, de félreértés azért ne essék, mert távolról sincs szó ilyesmiről: egyszerűen csak íztelenebbnek, fakóbbnak és homogénebbnek érzem a legutóbbi terméseket, ráadásul ezekkel a Szunnyadó Arktika-verziókkal egyre inkább kiölnek minden izgalmat még a korai, szikrázó tételeikből is. Maradok inkább a jó kis kétlábgépes, agyonvisszhangosított és rendesen kiénekelt speed metal himnuszoknál, s e lemez kapcsán is kénytelen vagyok Markos György egy klasszikus, visszatérő mondatát felidézni, melyet Talpas elvtárs szerepében követett el valamikor az „átkos" végső lecsengési idejének tájékán: „Ez így, ebben a formában nem..."

 

Hozzászólások 

 
-3 #1 VorTexX 2022-02-04 21:49
Annyira nagy kár ezért a zenekarért, teljesen érthetetlen, hogy egy monumentális kezdés után hogy tudtak az ötlettelenség mocsarában ilyen mélyre süllyedni.. Valahogy nekem akkoriban mindig az északi fény jutott az eszembe róluk; szikrázó, ezerszïnű, ami beteríti a hideg, fagyos esti égboltot. Ehhez képest mostanra képtelenek bármilyen érzés, vagy hangulat közvetítésére, ez az akusztikus próbálkozás is önmaga paródiája, igazi meggyalázása mindennek ami valaha jó volt ebben a zenekarban.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Whitesnake - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. július 13.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Megadeth - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Wendigo - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. október 8.

 

Watch My Dying - Budapest, Kultiplex, 2007. július 11.