Tony Martint aligha kell bemutatni a Shock! olvasótáborának, ám azon kevesek kedvéért, akik hirtelen nem tudják hová tenni a nevet, elárulom, hogy egy olyan fickóról van szó, aki a Black Sabbathban szerzett igen komoly reputációt magának. Ő volt ugyanis az, aki Tony Iommit rendre kihúzta a córeszból, ha a bajszos mester épp az aktuális énekes-fiaskót próbálta kiheverni. Martin totál ismeretlenként került a Sabbathba a meglehetősen vérzivataros Born Again/Seventh Star időszak után, és amellett, hogy végre állandóságot hozott az énekesi poszton, a vele készült albumok is kiválóra sikeredtek.
Tony végül csaknem tíz évig énekelt Iommi oldalán, amely időszakot csak a Dehumanizer albumot eredményező, meglehetősen kérészéletű Ronnie James Dióval történő reunion szakított meg szűk két évre, a vele készült lemezek között pedig igazi gyöngyszemek is akadnak. Más kérdés, hogy a mindezidáig – idén júniusig – utolsó Black Sabbath nagylemez, a rajongókat eléggé kiakasztó 1995-ös Forbidden is vele készült, de a valóban kissé felemásra sikeredett anyag végképp nem írható az énekes számlájára. Szóval Tony legendás, kultikus figura, sőt, meg merem kockáztatni, óriási hangja, különleges stílusa és múltja miatt az ikon státusz is kijár neki, viszont tény az is, hogy a Sabbathból való távozását követő csaknem két évtizedben túl nagyot nem sikerült virítania.
Pedig meglehetősen mozgalmas évek állnak mögötte: énekelt többek között Bobby Rondinelli csapatában, megfordult Arjen Lucassen mellett a Star One projektben, de szólólemezt is adott ki, leginkább talán mégis a különböző olasz gitárosokkal (Aldo Giuntini vagy Dario Mollo) való együttműködése volt számottevő, hiszen mind a Giuntini Projecttel, mind pedig a The Cage formációval összehozott három-három korrekt albumot. És bár egyik esetben sem robbantottak bankot vagy forgatták fel fenekestül a rockvilágot, az említett lemezek szerethető, bluesos hard rock dalokat tartalmaztak, így a mai napig viszonylagos sűrűséggel kerülnek elő nálam. Persze az sem elhanyagolható szempont, hogy elfogult is vagyok Mr. Martinnal szemben, a pályafutását pedig igyekszem pontosan követni, nehogy lemaradjak egy épp aktuális új megjelenésről. Mindezt azért tartottam fontosnak leírni, mert a Silver Horses első anyagát így is csaknem sikerült kihagynom, és ha körülbelül fél évvel a megjelenése után egész véletlenül nem pillantom meg egy rendelhető CD-ket tartalmazó listán, valószínűleg a mai napig sem tudnék a létezéséről. A bemutatkozó Silver Horses lemez nem egy friss album tehát, azonban érdemes megemlékezni róla, már csak a Tony Martin iránt érzett tiszteletből is.
Az énekest körülvevő, illetve a zeneanyagot jegyző gárda természetesen ismét olasz – csoda, hogy nem a Frontiers hozta ki a lemezt –, azonban Giuntini és Mollo helyett ezúttal egy teljesen ismeretlen figura, Gianluca Galli kezeli a hathúrost, illetve a dalok többsége is tőle érkezett. Tony eddigi talján partnereivel szemben Gianluca esetében a legfőbb hatást Jimmy Page és a Led Zeppelin jelentik, ami egyértelműen újdonság a korábbi Martin anyagok zenei világához képest. Ráadásul olyan szintű a Zep-mánia, hogy néha egyenesen ordít a dalokról, melyik klasszikus téma hatására születtek. A Life And Soul csilingelő bevezetéséről vagy a Secret Service tördelt ritmusairól kizárt, hogy ne Robert Planték ugorjanak be a hallgatónak, a Silver Horses dalt pedig akkora Kashmir-érzés lengi be, ami már tényleg ciki. Szóval Gianluca és a dalszerzésbe néhol neki besegítő Andrea Castelli nem találta fel újra a kereket, de becsületükre legyen mondva, hogy minden izgalommentessége ellenére mégis korrekt lemezt kalapáltak össze.
A Zep utánérzések mellett van azért más is a háromnegyedórás korongon: szomorkás ballada (Suddenly Lost), meg kifejezetten slágeres hard rock téma (Run) is akad, Tony pedig természetesen kiválóan énekli végig az egész lemezt. Ha őszinte akarok lenni, a Silver Horses annak ellenére is csak miatta érdekes, hogy Gianluca Galli ujjai alól tényleg változatos és jó dolgok gördülnek elő, és a többiek hangszeres teljesítményébe sem lehet belekötni. Kellemes csapat, de pusztán a dalokban hallható legendás énekes miatt emelkednek ki a szürke átlagból.
