Shock!

november 12.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Royal Hunt: Devil’s Dozen

0711royalhuntcTisztán emlékszem a Royal Hunttal történt, felemásra sikeredett első ismerkedésemre, hiszen gyakorlatilag megrémültem a minden más hangszert elnyomó szintetizátortól és a természetellenesen visszhangosított produkciótól. A '90-s évek elején még amúgy is bejáratott volt ez a fajta, végletekig reverbezett és delayezett keverés az akkori producerek és hangmérnökök részéről, ami sokakat elriasztott a szó klasszikus értelmében vett szórakoztató zenehallgatástól. Elsősorban ennek köszönhetően én magam is beleestem az előítéletek csapdájába, de végül a kíváncsiságom mégis csak győzedelmeskedett a latolgatás felett, hiszen már az első alkalommal is egyértelműen leszűrhető volt, hogy itt bizony nagyszerű zenészek muzsikálnak. Ami pedig talán még ennél is fontosabb, hogy emellett még az általuk elkövetett, felettébb igényes zene is annyira különleges volt azokban az időkben, hogy végül kénytelen voltam közelebbről is megismerkedni velük, amiből szerencsére egy nagyon hosszan tartó barátság alakult ki.

megjelenés:
2015
kiadó:
Frontiers
pontszám:
7,5 /10

Szerinted hány pont?
( 6 Szavazat )

A zenekar alapító tagja, motorja, dalszerzője és billentyűse, André Andersen dallamformálási képessége csakis a legnagyobbakéhoz mérhető, ezt a zenekart pedig elsősorban a nagyszerű dalok, az epikus dallamok, a szárnyaló melódiák és a felejthetetlen refrének teszik igazán szerethetővé, amelyeket ezúttal is D.C. Cooper énekelt fel, aki 2011-ben tért vissza Andersenékhez. Cooper újonnani leigazolása eseményszámba ment, sokan nem is tudták nélküle elképzelni a Royal Huntot, ám annak ellenére, hogy én magam is nagyon szeretem őt, nekem mégis a John West-éra lemezei a legnagyobb kedvenceim a csapattól. Egyértelmű, hogy Andersen ebben az időszakában ért a csúcsra dalszerzőként, és azokhoz a szerzeményekhez tökéletes választásnak bizonyult a szintén döbbenetes hangadottságokkal megáldott West. Az abszolút csúcspontok számomra a The Mission és az Eyewitness mesterien felépített, elénekelt és megkomponált szerzeményei voltak, amelynek alapjai már az előttük megjelent Fearen is kikristályosodtak, és aminek a címadó tételétől a mai napig libabőrös leszek. („Round and round / Wind of time's gonna follow you..." – emlékszik erre még valaki?) Persze ha már ismét DC Cooper az énekes, valahol elvárható, hogy a vele készült legutóbbi anyagok elérjék a kultikus státuszban lévő Paradox színvonalát. Azonban a klasszikus hangzáshoz visszatérő, egyébként nagyon jól sikerült, négy évvel ezelőtti Show Me How To Live és a tavaly előtti A Life To Die For is egyaránt tartalmazott már üresjáratokat. Ettől függetlenül mindkét lemez méltó az életműhöz.

Ahogy várható volt, bő húszéves Royal Hunt-túladagolásomnak köszönhetően a Devil's Dozen sem ért akkora meglepetésként, hogy azonnal felkenődjek tőle a falra, de az ő esetükben nem is azon van a hangsúly, hogy elsőre letaglózzák a hallgatókat. D.C. többnyire melankolikus, finom és ízes dallamai csak nagyon hosszan tartó ismerkedés után fedik fel értékeiket, és e tekintetben nincs is semmi gond az anyaggal, hisz mind az elsőnek felcsendülő So Right, So Wrong, vagy éppen a May You Never (Walk Alone) is tartalmazza azokat a jellegzetes, félreismerhetetlen melódiákat, amelyek miatt annyira szimpatikus ez a zenekar. Mégis azt kell mondanom, hogy egyre inkább „helyben topogós" és kiszámítható állapotok uralkodnak a zenekarnál, a jelenlegi hangzásról pedig mindent elmond, hogy ennél bizony volt már sokkal jobb is. André domináns billentyűi változatlanul uralják a terepet, és hiába lennék nagyon kíváncsi, hogyan szólalnának meg ezek igazi szimfonikus hangszerelésben, hús-vér vonósokat sajnos ezúttal sem hallhatunk. Pedig a Riches To Rags elején megszólaló, a zenekarhoz abszolút nem méltó, gagyi furulyahangszín például teljes mértékben indokolná a természetesebb megszólalást, vagy legalább a hangszerpark és a samplerek frissítését... Jonas Larsen szólói is inkább tűnnek iskolásnak, mint ötletesnek. Egyébként pazarul megszólaló Stratocasterén minden olyan jellegű, arpeggióval fűszerezett modális és diatonikus skálát bemutat, amilyeneket a haladó zenesulisoknak tanítanak a konziban. Alapvetően nem baj ez sem, de én azért elvárnék egy kis eredetiséget.

A dalok színvonala pedig semmivel sem gyengébb vagy erősebb a két utóbbi korongon hallhatóaknál. A Show Me How To Live címadója, illetve a tavalyelőttről származó Running Out of Tears képében még igazán kiemelkedő nótákról is beszélhettünk a bandánál, itt pedig az erősebbnek ható első három tételt és az utolsó How Do You Know-t leszámítva nagyjából egységes, de korántsem gyenge színvonalú, kötelezően leszállított dalcsokrot kapunk, amelyek között sajnos már nem hallhatunk sem Edge Of The World-szintű csodát, sem Help Us God-féle varázslatot vagy éppen Message To God-jellegű potenciális slágert. Az olyan dalok is sokkal nagyobbat ütöttek volna tizenöt-húsz évvel ezelőtt, mint például a Way Too Late, de elriasztani persze senkit sincs szándékomban, inkább döntse el mindenki maga, hogy jól van-e ez így. Nekem még annak ellenére sincs különösebben nagy bajom az új Royal Hunttal, hogy ma már kicsit rutinmunka-szerű és ódivatú a dánok – még mindig igényes és utánozhatatlan - progresszív hard rock/metalja. Az értékeléssel sem vagyok gondban, mert ez a lemez tökéletes mintapéldája az új pontozási rendszerben megfogalmazottaknak, miszerint ez egy élvezetes, de nem eget rengető, becsületes iparosmunka.

 

Hozzászólások 

 
#1 kamikaze 2015-09-01 14:12
Ezt a mondatot javítani kéne a kritikában:

Az olyan dalok is sokkal nagyobbat ütöttek volna tizenöt-húsz évvel ezelőtt sokkal nagyobbat ütöttek volna, mint most 2015-ben, de elriasztani persze senkit sincs szándékomban,

Melyik dalok?
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Royal Hunt - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Testament - Budapest, Zöld Pardon, 2013. június 24.

 

Helstar - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Heathen - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. március 26.