Shock!

február 27.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Red: Of Beauty And Rage

red_cA Tennessee-ből származó, keresztény alternatív rockban utazó Rednek nem sok oka van panaszkodni az eddigi sikereiket illetően, hiszen 2004-es megalakulásuk óta minden elképzelhető díjat és elismerést magukénak tudhatnak ebben a műfajban, a különböző listákon való előkelő szereplésekről és mindenekelőtt a közönségsikerekről nem is beszélve. Én személy szerint 2011-ben találkoztam velük első alkalommal, miután John Petrucci nyilvánosságra hozta akkori kedvenc lemezeinek listáját, és az első helyen éppen a vörösök aktuális albuma, az Until We Have Faces trónolt. Petrucci ízlésében nem szokásom kételkedni, ezért tettem is egy próbát velük, és ugyan száz százalékosan nem győztek meg, de olyan oltári nagyot szerencsére azért nem csalódtam bennük. A körülöttük kialakult hype-ot viszont a mai napig nem értem, hiszen amit csinálnak, abban szerintem semmi kiemelkedő nincs.

megjelenés:
2015
kiadó:
Sony / Essential
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 5 Szavazat )

Persze ma már tudjuk, hogy a sikerhez bőven elég középszerűnek is lenni, sőt, a baromi nagy sikerhez még ennyi sem feltétlenül kell, de az új lemezt hallgatva mégis azt kell mondanom, hogy egyre nagyobb számban bukkannak fel a fejem körül a pimasz legyeket megszégyenítő kérdőjelek. A banda motorjának számító, húrnyűvő Armstrong tesók és a szintén alapító tag énekes, Michael Barnes ezúttal sem újította meg a műfajt, hozzák a szokásos paneleket, a milliószor halott és kiszámítható zenei megoldásokat, amelyekkel alapvetően semmi gond nem lenne, ha a dalokat izgalmasabbra és működőképesebbre komponálták volna. Az ötödik stúdióalbum környékére már elvárható, hogy a kezdetekhez képest nagy előrelépés történjen a dalszerzést illetően, de sajnos az Of Beauty And Rage-en ennek a jelenségnek pontosan az ellenkezője valósult meg. Félreértés ne essék, távolról sem szándékozom földbe döngölni a zenekart, csupán az elkötelezett Red-rajongók és díjakat osztogató szakemberek áradatával fordulok szembe egy kicsit.

Először is a hallgatóbarát megközelítést ezúttal felejtsük el, ezt az anyagot igencsak embert próbáló feladat lesz megszeretni. Elképzelni sem tudom, ki a célközönség, de bizonyosan nem az egyszeri rádióhallgató. Az atmoszféra még annak ellenére is roppant nyomasztó, hogy a tartalom alapvetően pozitív, és ha azt hiszed, hogy ettől a muzsikától jobb kedved lesz, ahhoz nagyon betegnek kell lenned. Barnes egyre ritkábban alkalmazza számomra túlságosan is erőltetettnek tűnő, „metálkóros" üvöltözést, de dallamos témáinak többsége is sokszor a legutóbbi In Flames-lemezeken hallható nyafogást és nyöszörgést idézi fel, amitől konkrétan elrohanni volna kedvem. Az első benyomások után tehát nem maradt más hátra, mint a jól bevált jóra hallgatás, ami bizonyos fokig mindig be szokott jönni, és hálistennek a Red esetében is előkerült egy-két üdítő pillanat, amelyekről azért érdemes említést tenni.

Az első pozitívumok mindjárt az album először felcsendülő hangjaiban hallhatók, ezeket hús-vér vonósokkal vezetik elő hangulatosan, de sajnos a sokatmondó bevezetőt csak néhány pillanat erejéig élvezhetjük, mert közvetlenül utána két olyannyira jellegtelen dallal folytatják a műsort, hogy az embernek önkéntelenül is leragadnak tőlük a szemei. A negyediknek érkező Darkest Part refrénjére aztán felpattannak, de az utána következő Fight To Forget – attól függetlenül, hogy a hegedűk érdekes melódiákat húznak alá – ismét alvásra, és ahogy a cím is előrevetíti, felejtésre kényszerít. Az Of These Chains végtelenül szomorú, zongorás balladája viszont elnyerte a lemez legjobban sikerült szerzeménye titulust. Ha másért nem is, már csak ezért érdemes megismerkedni az anyaggal, hiszen az ilyen jellegű, sajátos érzelmeket és értékeket közvetítő nótákkal soha nem fogunk találkozni a mainstream médiában (már ha érdekel még ez egyáltalán valakit). Éppen ezért tuti, hogy nem ez lesz az első klipszám, pedig magasan a legjobb a lemezen.

A csúcspont után aztán megint visszasüllyedünk az ötlettelenségbe, hiába indítják a Falling Sky-t sokatmondóan. A Yours Againnél viszont még a Papa Roach-ot is eszembe juttatták, ahol az énekdallam meglepően hasonlít Jacoby Shaddix munkásságára, bár ott azért ekkora komolykodásokat soha nem lehetett hallani. A folytatásban – néhány ismételten pazarul odahelyezett vonós kivételével – megint csak leültetik a hallgató figyelmét a Take Me Overig, amelynek a refrénje azért elég pofás. A The Ever pedig akár a címadó is lehetne, mert az ugyancsak – fogjuk rá – jól eltalált refrénjében rendre az album címét emlegetik. Az utolsó, Part That's Holding On dallamai pedig perverz (?) módon a Duran Duran frontemberét, Simon LeBont juttatták eszembe, csak az ő hangjának tónusa jóval karakteresebb, mint Barnesé, és az angolok még ráadásul sokkal jobb dalszerzők is.

A Red-rajongók alighanem ezt a lemezt is kajálni fogják – ha hazánkban nem is, de az Államokban egészen biztosan, hiszen a poszt-grunge-os ízekkel elővezetett modern rock iránt ma is tekintélyes az érdeklődés arrafelé (ez az album is simán a Billboard Top 20-ban kezdett februárban). Nekem közvetlenül utána minden alkalommal elő kell ásni valamilyen vidámabb, ösztönösebb és könnyebben emészthető muzsikát, hogy visszanyerjek valamiféle kiegyensúlyozottságot, de senki se higgyen nekem, inkább próbálkozzon mindenki a maga módján az albummal.

 

Hozzászólások 

 
+1 #1 James Smith 2015-03-20 21:19
Szerintem 8 pontot megérne. Az előző albumot figyelembe véve pláne.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Riverside - Budapest, A38, 2013. május 23.

 

Jeff Loomis - Budapest, Dürer Kert, 2012. november 11.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Wendigo - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2007. január 12.

 

Wendigo - Budapest, Pesti Est Café, 2004. május 15.