Shock!

április 06.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Rage: 21

A Rage pályaíve elég sajátos, hiszen a '80-as évek nagy német fémzenei fellendülésével bukkantak elő, végig kitartottak a stílus mellett, és hazájukban akkor sikerült még népszerűbbé válniuk a következő évtizedben, amikor a hozzájuk hasonló heavy metal csapatoknak nem volt túl sok esélyük a fejlődésre. Peavy Wagner és mindenkori társai ugyanakkor nem elégedtek meg ezzel, és akkoriban kezdtek el kísérletezni a szimfonikus vonallal, amikor az ilyesmi még abszolút nem volt fárasztó trend. És ha mindez még mindig nem lett volna elég, Victor Smolski és Mike Terrana 1999-es csatlakozásával ismét új éra vette kezdetét náluk. A fehérorosz gitárvarázsló és a dobmágus révén Peavy teljesen sajátos vadállattá fejlesztette a bandát, ahol a fémes hangulat és a folyamatos szimfo-színesítések mellett mindvégig a boszorkányos muzsikusok képességeinek maximális kihasználása állt a fókuszban. Nem véletlen, hogy a Rage-et még egy csomó olyan zenehallgató is messzemenően elismeri, akiket egyébként a világból ki lehet kergetni a tradicionális heavy metallal, különös tekintettel annak német leágazásaira.

megjelenés:
2012
kiadó:
Nuclear Blast
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 17 Szavazat )

Én magam úgy 1996 körül, az End Of All Days – konkrétan az agyból kiirthatatlan Deep In The Blackest Hole nóta – környékén kezdtem el odafigyelni a Rage-re, és az 1998-as, komolyzenei behatásokkal flörtölő XIII albummal kedveltem meg őket igazán. Komplettista vagy fanatikus rajongó sosem lettem (az utóbbi évtizedben is születtek olyan lemezeik, amiket csak most, a 21 kapcsán hallgattam meg igazán alaposan), de a rokonszenvem végig megmaradt irányukban, pláne annak fényében, hogy élőben minden túlzás nélkül zseniálisak. A csapatot sokan temetni kezdték, amikor Terrana 2006-ban – nem túl szép körülmények között – dobbantott a fedélzetről, de a trió André Hilgersszel sem vett vissza a lendületből. Aktivitásukat már az új album címe is igen jól mutatja...

A fentiekben az is benne van, hogy a Rage a földkerekség megbízható bandái közé tartozik: elég sok dologba belekaptak az elmúlt lassan három évtizedben, de mindig odafigyeltek a minőségre, és most sincs ez másképp. A 21 kapcsán igazából az a leginkább fülbeötlő változás, hogy kissé zorallabbra, súlyosabbra vették a figurát, mint az utóbbi években gyakorlatilag bármikor, és a nagyzenekari megfejtések is gyakorlatilag teljesen eltűntek. Mindez már eleve magában hordozza a kockázatot, ami be is jött, hiszen a lemezről én is elég sok helyen olvastam ledorongoló kritikákat az elmúlt hetekben. Szerintem nincs szó drámáról, nekem ez is egy jól hallgatható Rage lemez, de mondom: egyrészt nem tartom magam fanatikus rajongónak, a súlyosodásnak meg aztán főleg nem vagyok elvi ellensége. Utóbbi pedig ugyebár nem mondható el mindenkiről. Nincs is ezzel semmi gond, mindenkinek más fekszik igazán...

Vagyis számomra kifejezetten szimpatikus az a direktebb, földközelibb megközelítés, amelynek szellemében Peavyék ezúttal tevékenykedtek. Csodáról viszont nem beszélhetünk, aminek több oka is van. Az egyik a banda hajlottnak még, fiatalnak már nem mondható kora, amiből egyenesen következik a bevált panelek, dallamfordulatok állandó fel-felbukkanása. Nem mondom, hogy mindig csak ugyanazt írják meg újra és újra, mert ez nem lenne igaz, de a stílus összekeverhetetlen, és mivel Peavy adottságai erősen limitáltak, itt-ott óhatatlanul ismerősnek tűnik a műsor. Ha már a frontembernél tartunk, szintén nem kerülhetem meg a másik, már jóval kényesebb pontot: a Rage-nél Smolski és Terrana csatlakozásával annak idején olyannyira felpörgött a hangszeres szekció, hogy azzal néha Peter barátunk nem volt képes szinkronban maradni. Magyarán szólva a bravúros, állati technikás és végig pörgő, izgalmas zenei alapok tetejébe az ember sokszor jóval fantáziadúsabb, színesebb énekdallamokat várna, mint amiket a bandától kap. Ez persze nem újdonság, hanem folyamatos kettősségként kísérte végig a Rage elmúlt bő évtizedét, az aktuális súlyosabb megközelítés viszont csak még jobban kiemeli. Nem véletlen, hogy igazából én is csak most gondoltam bele: valószínűleg pont Peavy miatt nem váltam elkötelezettebb hívükké az évek során.

Egy szó mint száz, ami az utóbbi Rage lemezeken jó volt, az most is jó. Victor Smolski gitározása egyszerűen letaglózó, hihetetlenül sokszínűen és ötletgazdagon játszik, nem férhet hozzá kétség, hogy zseni a figura. Hilgers nem Terrana, de hallhatóan érzi, mekkora cipőbe kell belenőnie, és mindent meg is tesz ennek érdekében: a dobtémák is állatira kidolgozottak, ötletesek, ráadásul Peavyvel is nagyon jókat játszanak közösen. Egyszerűen élvezet hallgatni őket, amint nekifeszülnek a hangszereknek, és többnyire a dalokkal sincs nagy probléma: a legjobb példa erre talán a groove-osan pulzáló témával nyitó Psycho Terror, ahol Wagner is megpróbál kibújni a bőréből, és sikerül is túlterjeszkednie a korlátokon. Nálam egyelőre talán ez a nóta a befutó az anyagról, de a nyitó Twenty One vagy a nagyívű Destiny is bejönnek. A Feel My Pain viszont tökéletesen példázza a fent említett kétirányúságot: a finoman témázgató bevezető és a nagy terű, nem kicsit Judas Priest-ízű riffelés egyaránt telitalálat, a szólók óriásiak, Hilgers meg a legjobb helyeken színez a lehető legkiválóbb ízléssel, a refrén azonban olyan szinten mentes az ihlet leghalványabb szikrájától is, hogy az valami félelmetes. És az ilyen húzásokat nem ellensúlyozza az sem, amikor Peavy a Forever Deadben vagy a Serial Killerben még hörgős-harákolós brutál énektémákkal is megpróbálkozik. Ezek nélkül simán meglettem volna, hogy őszinte legyek... Nem tesznek hozzá annyit a nótákhoz, mint amennyire furcsán hatnak egy Rage albumon, pedig a Forever Dead zeneileg egyébként szintén a csúcsdalok közé tartozik panterásan súlyos riffelésével, irgalmatlan Smolski-tekeréseivel.

A nyersebb, zajosabb hangzást is sokan megköpködték, de nekem ezzel nincs bajom – mint ahogy Peavy hangjának hiányosságait leszámítva összességében magával a lemezzel sincs. Nem az évszázad heavy metal mesterműve a 21, de zenélni azért továbbra is nagyon tudnak ezek a derék németek.

 

Hozzászólások 

 
+1 #1 garael 2012-03-11 18:33
Peavy énekdallamaival véleményem szeint nincs semmi baj, illetve van, ezen a lemezen, én inkább a dallamok tolmácsolásában , vagyis a vokális teljesítményben látom a gyenge pontot, ez viszont a talán a legdallamosabb album, a Ghost kivételével végig jelllemezte a csapatot. A jelen albumon viszont nem sikerült egyetlen Empty Hollow, vagy Down jellegű slágert sem írni, ami viszont a Rage célközönségét nézve baj, ugyanis az egyszeri újvonalas Rage rajongónak Smolski mellett kellenek azok a bizonyos himnuszok is.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Anthrax - Budapest, Budapest Park, 2013. július 30.

 

Volbeat - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. június 18.

 

Riverside - Budapest, A38, 2013. május 23.

 

Sting - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 30.

 

Destruction - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.