Shock!

Dimenzióugrást hajtott végre a Partért kiáltóval a Platon Karataev, és ez nemhogy nem túlzás, de még talán alá is becsültem a léptékváltást, amit Balla Gergőék általa elértek. Nagyon sok tekintetet fordított a zenekar felé a 2022-es album, amely egyébként már a harmadik sorlemeze volt a társulatnak, és egyértelmű minőségi váltást jelentett a zenekar karrierjében. Természetesen nem arra akarom kifuttatni a gondolatot, hogy ezáltal jobb vagy rosszabb lett-e a Platon, viszont egyértelműen más lett, és ez szerintem – meg még nagyon sokak szerint – jót tett nekik. Valami hasonló történt velük, mint ami a Thy Catafalque-kal is megesett a Microcosmos és a Tűnő idő tárlat, illetve még inkább a Róka hasa rádió között (fel kell-e külön hívnom a figyelmet a kozmikus összecsengésre az Atoms és a Partért kiáltó albumcímekkel?), és hát eléggé adja magát a dolog, hogy ráfogjunk mindent a magyarra váltásra. Ennél azért többről szól a mese.

Tény, hogy Balla Gergő végsőkig lecsupaszított, erős szimbólumokkal beszélő dalszövegei csakis anyanyelvi környezetben nyílhattak ki ilyen mértékben, és elmondhatom, hogy ez az egyik legjobb dolog, amely az általam birtokolt hangkimenetek környékén az elmúlt években megesett. Az a transzba kergető élmény, amely már a Partért kiáltó legelső meghallgatásai alkalmával jelentkezett, végig társam maradt az elmúlt majd' három évben, miközben a Napkötözőre vártunk. És persze nem csak a szövegek szintjén volt érzékelhető ez a kinyílás, hanem a zenében is, bár az átmenet ezen a szinten jóval kevésbé volt hullámvasútszerű. A Platont (jobb híján) ma is joggal terelhetjük az indie feliratú kalap alá, érdemes azért figyelmesen meghallgatni, hogy hova jutottak el a For Her óta. Ja, és hozott még egy nagy ajándékot a harmadik lemez: ettől kezdve nem kellett – komoly kínok között – magyarázni, hogy mit kell itt nézni, elég volt rámutatni.

Sokat vártunk a Napkötözőre, már tavaly ilyenkor is lehetett olyasmit hallani, hogy most már tényleg itt van a kanyarban, de csak nem akart megérkezni, mi pedig találgattuk, hogy azért történik-e mindez, mert a zenekar maga sem tudja, miként ugorja át a Partért kiáltó által saját maguknak felállított lécet. Időközben (így vagy úgy) megismertünk szinte minden dalt a készülő albumról, hasonlóan ahhoz a manapság divatos megközelítéshez, ahogy mondjuk az Ulver is nekifutott a legutóbbi lemezének. Egzakt választ én még nem hallottam arra vonatkozóan, hogy konkrétan miért is telt ennyi időbe a Napkötöző véglegesítése (és még így is csak egyetlen héttel a lemezbemutató előtt sikerült kihozni), az új anyag hallatán ihlethiányról biztosan nem beszélhetünk. Igen, a Napkötöző az a lemez, amelynek a Partért kiáltó után el kellett készülnie, imádni és értetlenül szemlélni is nagyjából ugyanazok fogják.

Gergőék a sound tekintetében sem akarták ragasztgatni az össze sem tört objektumot, én a magam részéről teljesen elégedett voltam a Partért kiáltó „túlzengetett" megszólalásával, és úgy tűnik, a főhősök is hasonlóképpen gondolkodtak. A Platon és a producer Zwickl Ábel kollaborációja egyszerűen működik, és kész. Ha nem minősülne szentségtörésnek, bevallanám: olykor azon kapom magam a Napkötöző hallgatása közben, hogy nem is igazán igénylem az élő dobot/ritmusszekciót, és mondjuk a Három időben meghallgatható, „gépiesebb" felfogásban is kerek számomra az élmény. Természetesen egy rossz szavam sincs a millió teendője mellett itt is hangsúlyos szereplőként megjelenő Sallai Lászlóra, vagy az új dobos Farkas Zsomborra, fenntartva, hogy a Platon, lényegét tekintve kétszemélyes produkció volt és lesz, itt Gergő mellett Czakó-Kuraly Sebestyén (az ős-VHK-s Czakó Sándor fia) jelenléte meghatározó. A borító ismét Dobos Emőke munkája, megint valami egészen egyedi munka, amelyről éppúgy egyből felismerhető a zenekar, mint a zenéjéről.

A víz, mint őselem köré szerveződő Partért kiáltó után a Napkötözővel most legnagyobb csillagunk felé tekint a brigád, és a szeánszhoz olyan mantraszerű költemények társulnak, amelyek esetében ismét komoly szerepe lehetett a korábban már bevetett automatikus írásnak. Nem szívesen venném a nyakamba annak megítélését, hogy honnantól számítva tekinthető egy alkotás művészi kinyilatkoztatásnak, én annak tekintem ezeket a dalokat, sőt, a komplett koncepciót is, és szerencsére az időközben az egyes dalokhoz (Napkötöző, Nem felelhet, Odaér) elkészült klipek/vizuálok abszolút méltó komplementerei a barázdába préselt hangoknak, érdemes ezekben is elmélyedni. Bőven lehetne még mivel körbeírni ezt a lemezt, amely majd megint hónapokra/évekre ellát továbbgondolásra és -dúdolásra érdemes témákkal, de ezt már rátok bízom, és mivel egy tökéletes lemezt színvonalesés nélkül követ, minden további helyett nyugodt szívvel szavazok meg neki egy szép, kerek tízest.