Shock!

Idén két alkalommal is bemutathatta tudását a hazai közönségnek a Phil Campbell And The Bastard Sons frissített felállása, hiszen nem elég, hogy ők melegítettek a Guns N′ Roses előtt a Puskásban, de augusztusban a Tábor Fesztiválon is el lehetett csípni őket, sőt, én még egy speckó, százszázalékos Motörhead-szettet is láttam tőlük Lengyelországban. Aztán ősszel végre lemezen is bemutatkozott az MK2, hiszen a csapat harmadik korongja, a Kings of the Asylum még szeptember elején jött ki, egyben ez az első stúdióanyag, amin a Fater és a Fattyak mellet már a 2021-ben csatlakozott új énekes, Joel Peters hallható.

Ha ezt a cikket olvasod, nyilván tisztában vagy Phil Campbell személyével, és nagyon nem kell magyarázni, hogy a Motörhead gitárosaként eltöltött több mint három évtized magától értetődő módon a legendás csapat megszűnte utáni munkásságában is tetten érhető. És annak ellenére, hogy a Bastard Sonst jellemzi egyfajta modernebb sound, meg egy hangsúlyos hard rockos érzésvilág is, azért nyilván a jó öreg Phil sosem akarta vele feltalálni csövön a lyukat. Ez itt tehát alapvetően továbbra is húzós, dögös, beleszarós, cigivel a szájban, térdig lógatott gitárral elpengetett rock′n′roll, jó sok Motörhead-, AC/DC- meg Saxon-feelinggel.

Akadnak persze kevésbé boogie-s, rock′n′rollos, inkább simán csak hard rockos dalok is, és ezek is tök jól működnek, amire tökéletes példa a nyitó Walking In Circles vagy a Hammer and Dance, még akkor is, ha Phil szólóiban azért ezeknél is maximálisan érezhető múltjának aktív továbbélése. A Too Much Is Never Enough-nál vagy a Schizophreniánál faszább dalokat például kívánni sem lehetne az öregtől, a Strike The Match nyitása meg akkora AC/DC-boogie, hogy kezdő gitártémáját hallva szinte látom magam előtt az Arnold Schwarzenegger (na jó, Brian Johnson) nyakában ülve headbangelő Angus Youngot. A címadó saxonosan hömpölygő, dallamos metálzene, a The Hunt meg egyértelmű tiszteletadás Phil részéről saját korábbi csapata előtt, ha ugyanis lecserélnéd benne Peters jóval melodikusabb témáit Lemmy reszelésére, az isten se mondaná meg, hogy ez nem egy kiadatlan Motörhead-dal, mondjuk úgy a Bastards környékéről. A Show No Mercy meg ugyanez a feeling, csak inkább a ′70-es évekbeli Mocifejre hajazva. A No Guts! No Glory! egyértelműen a legsúlyosabb, legmodernebb hangzású dal, a Ghosts a Strong Arm Of The Law-környéki Saxont idéző, tök egyszerű, de maximálisan működőképes, ragadós rock and roll, a záró Maniac mögé meg nyugodtan odabiggyeszthették volna, hogy Going To Brazil Pt.2.

Nagyon nem kell túlelemezni a Kings Of The Asylumot, hiszen ez itt csupán tökös, fasza rock′n′roll, húzósan és roppant feelingesen, remek dalokba csomagolva. Mondjuk meglehetősen hülyén is nézne ki a dolog, ha Phil 62 évesen kezdene el valami totál eltérő, progresszív művészmetált tolni, egész egyszerűen az ő figurájához sehogy sem passzol az ilyesmi. Szóval nagy megfejtések nincsenek, de nincs is rájuk szükség, ha pedig láttad már valaha a csapatot koncerten, akkor talán elég annyit tudnod, hogy az élő energiájukat is maximálisan visszaadja ez a tizenegy dal. Nálam ez tőlük eddig a csúcs.