Shock!

november 27.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Nocturnus A.D.: Paradox

nocturnusad_cBevallom, amikor végre rátehettem a kezemet e death-legenda visszatérő/bemutatkozó anyagára, nem gondoltam volna, hogy ennyi időt kell majd rászánnom arra, hogy eldöntsem végre, tetszik-e a Paradox vagy sem. Eleve nem könnyű egy több évtizedes múltú csapat jelenkori munkáját értékelni, főleg, ha az egy olyan formáció, amelyik a zsáner meghatározó alakja, és egy The Key meg egy Thresholds van a háta mögött. Eleve mit szabad, vagy nem szabad elvárni egy ennyire sajátos világú progresszív death-zenekartól? Vagy inkább: miben reális reménykedni?

Több hetes, alapos ismerkedés után arra jöttem rá, hogy én bizony nem ebben reménykedtem. Azzal gyakorlatilag felesleges is foglalkozni, hogy a Nocturnus név mellé odabiggyesztettek egy A.D.-t, mert valójában a Paradox nem egyéb, mint a Nocturnus visszatérése az élők sorába. Eleve ott találjuk a csapat tagjai között azt a Mike Browningot, aki ezt az egészet megálmodta még 1987-ben. A dobos/hörgős fejéből pattant elő az ötlet, hogy feléleszti egykori patinalepte bandáját, amit végül egy másik saját zenekar, az After Death tagjaival sikerült megvalósítania. A hangszeres teljesítménnyel nincs is semmi gond, mindenki profi módon teszi a dolgát, és ebből a szempontból a Paradox bivaly lemez. A keserű szájízt bennem leginkább az a tény hagyja, hogy ez az anyag nem egyéb, mint a The Key klónja.

megjelenés:
2019
kiadó:
Profound Lore
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 12 Szavazat )

Azt hiszem, itt húzódik az a választóvonal, ami megosztja a rajongókat. Már most, az eddigi reakciókból látszik, hogy nagyjából két tábor van a Paradoxot illetően: vannak, akik imádják, és pontosan azért, mert annyira üt a The Keyre, annak kvázi folytatása, nemcsak zeneileg, hanem a koncepció és a sztori szempontjából is. A másik oldalon gyülekeznek azok, akik a Paradoxban egy technikailag príma, de eszmeiségében nosztalgikus, és így retrográd parasztvakítást látnak. Én inkább utóbbi véleményen vagyok, habár talán a csapat iránti szeretetem miatt sem tudok annyira elutasító lenni a Paradoxszal szemben, amennyire egyébként megérdemelné.

A Nocturnus ízig-vérig progresszív csapat volt, s bár a The Keyen azért érezhető volt mondjuk a Morbid Angel hatása (habár ez sem ennyire fekete-fehér, mivel az egészen korai időszakban Browning is a legendás zenekar tagja volt), még az amúgy egyéniségekben bővelkedő '90-es évek eleji extrém metal színtéren is valódi jelenségnek számítottak sci-fi-s hangulatú, komplex death zenéjükkel. Első albumuk annyira eredeti volt, hogy konkrétan köztörvényes bűncselekmény lett volna leutánozni, és maga Mike is tartózkodott ettől. Egészen máig. A Paradoxot nyitó Seizing The Throne például tökéletesen megadja az alaptónust a '80-as éveket idéző szintetizátor-intrójával, csakhogy a The Key mintegy huszonkilenc éve épp ugyanezt tette, és majdnem pontosan ugyanígy. De egyéb manírok is megfordulnak itt, amiket már a nagy elődön is hallhattunk. Sőt, lesarkítva akár azt is írhatnám, hogy a Paradoxonon egy cseppnyi újdonság sincs, csak a The Key stílusának és témáinak hasznosítják újra. A trükk az egészben annyi, hogy a Nocturnus már debütáló lemezén is egészen eredeti zenét hozott össze, és azóta már eltelt annyi idő, hogy most a Paradoxon ugyanez ha nem is frissnek, de mindenképp szívmelengetőnek hat. Legalábbis elsőre. Aztán amint elül a kezdeti lelkesedés, fokozatosan felsejlenek a mű gyenge pontjai.

Browning azzal próbálta kivenni az elégedetlenkedők vitorlájából a szelet, hogy rásütötte a Paradoxonra „a The Key folytatása" címkét, és ehhez még egy, az elődére kísértetiesen hasonlító borítót is rittyentettek. De bármit is mond az egyébként tényleg óriási muzsikus és dalszerző Browning, a Paradoxból pont az hiányzik, ami a The Keyben megvolt. A Nocturnus az A.D. nélkül előremutató volt, A.D.-vel viszont a status quo tökéletes példája, ami komoly visszalépés. Dalokat nem is emelek ki, épp a fentiek miatt, egyedül talán annyit jegyeznék meg, hogy a lemez összességében kevésbé dinamikus és lendületes, mint a The Key, mondhatni, nyúzottabb. Viszont aki kedveli a bemutatkozást vagy akár a Thesholdsot, és nem akar mást hallani, csak a Nocturnus-hangzást, imádni fogja a Paradoxot is. Ha viszont valami kísérletezősebbre vágytál a bandától, csalódni fogsz.

Érdekes egyébként, hogy idén a Possessed is villantott egy visszatérő albumot, ami viszont tartalmaz annyi újdonságot régi önmagukhoz képest, hogy egészen frissnek hat. A Nocturnusnak ez nem sikerült, pedig szinte minden adott volt egy igazi, újkori The Keyhez, persze átvitt értelemben, nem pedig szó szerint, mint ami végül a végeredményből lett. Így viszont csak kellemes hallgatnivaló a lemez, időutaztatós zene, ami voltaképpen jól is rímel jelenünk retro-pestises trendjeire.

 

Hozzászólások 

 
#6 fehérfarkas 2020-07-15 20:43
1990-ben a szintetizátor gitárokkal egyenrangú fő hangszerré avanzsálása (vagyis nemcsak hangulatkeltő kísérő szerep) nemcsak a Metal extrémebb stílusaiban volt kockázatos újítás, de még a Heavy/Power vonalon is.
Megelőzte a Szimfónikus Heavy/Power Metal zenekarokat, amelyek csak évekkel később, az évtized második felében jöttek divatba. És megelőzte ezzel az atmoszférikus Black Metalt is (az Emperor, Arcturus, Dimmu Borgir, Cradle of Filth első lemezei is csak évekkel később jelentek meg). 1990-ben ez hatalmas újdonságnak számított.

Sőt, a Nocturnus egy saját stílust hozott létre: Sci-Fi Sympho Death Metal.

1990 óta viszont a Heavytől a Black Metálig nemcsak a szinti használata vált teljesen természetessé, hanem a nagyzenekar felbérlése is, meg az ipari, ambient, folk és elektornikus hangzás is. Vagyis nagyon új stílusteremtő dolgot már ne nagyon várjunk el a Nocturnustól.

Azt viszont joggal várhatjuk el, hogy a saját maguk által létrehozott stílusban ugyanolyan vérpofi anyagot készítsenek mint annak idején. És ezt a lécet simán meg is ugrották.
Ha nem tudnánk, hogy ez egy 2019-es vadiúj lemez, akkor nyugodtak azt hihetnénk a 90-es évekbeli fiókban heverő kiadatlan számaikat jelentették meg. Mert zeneileg simán hozza azt a zenei minőséget és hangulatot.
És ez egy nagyon fontos: a hangulat, az atmoszféra. Mert ennek a lemeznek ugyanolyan atmoszférája van, mint a Th Key és a Tresholds lemezeknek.
Idézet
 
 
#5 Gereblye Géza 2019-07-16 07:52
Idézet - Kopeter:
Szerintem (eddig egyszer hallgattam meg az évek óta várt lemezt) a The Key és a Thresholds anyagokkal olyan magasra került a léc, amit már nem lehet megugrani. Nem azokhoz kell mérni ezt a lemezt. Ha ezzel az alkotással jönnek ki 90-ben, akkor ugyanúgy mindenki hasal tőle, mint a The Key-től. Nekem igenis tetszik!

10/9


A probléma az, hogy közben 2019 lett.
Idézet
 
 
#4 Kopeter 2019-07-15 21:20
Szerintem (eddig egyszer hallgattam meg az évek óta várt lemezt) a The Key és a Thresholds anyagokkal olyan magasra került a léc, amit már nem lehet megugrani. Nem azokhoz kell mérni ezt a lemezt. Ha ezzel az alkotással jönnek ki 90-ben, akkor ugyanúgy mindenki hasal tőle, mint a The Key-től. Nekem igenis tetszik!

10/9
Idézet
 
 
#3 Pelgrin 2019-06-19 13:17
Nos szerintem nagyon kellemes hallgatni való ez a lemez. Nincs nagy újítás és megfejtés, de őszintén mondjuk én ezt nem is vártam tőlük. Simán 8/8.5 nálam.
Idézet
 
 
#2 zoli 2019-06-18 15:51
Ha meg más zenét csináltak volna, akkor meg az lenne a baj. Ennyi év elteltével nincs már értelme a kísérletezgetés nek. Szerintem. Én úgy veszem hogy ez a folytatás, annak pedig nem rossz. 8 pont legalább.
Idézet
 
 
#1 Tulus 2019-06-18 14:11
Szerintem jó kis lemez lett.

10/8.5
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anthrax - Budapest, Budapest Park, 2013. július 30.

 

Volbeat - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. június 18.

 

Slayer - Tokaj, Hegyalja Fesztivál, 2011. július 15.

 

Riverside - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 6.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.