Hitetlen ember vagyok. Nem hittem volna például, hogy a holland Textures tíz éve épp a csúcstól alig néhány karnyújtásnyira hagyja abba a mászást, és adja fel a küzdelmet. De abban se hittem, hogy lesz még valaha új Textures-album. Abban meg aztán pláne nem, hogy ha lesz is, akkor majd a számat húzogatva hallgatom. Pedig elég rég, a távoli ködbe vesző, mitikus 2008-as év óta követem a banda működését, úgy a hármas Silhouettestől, és náluk aztán tényleg kiverte az ember szemét a zenei fejlődés. Már a Dualism is nagyot ütött, vannak, akik máig azt tartják a legjobb Textures-anyagnak. Mégis, a következő Phenotype volt A Textures-Lemez, amivel nemcsak a komplex jelzőre tették fel a pontot, hogy ilyen szép, magyar nyelvet megerőszakoló fordulattal éljek, hanem az utolsó, valóban progresszív metállemezek egyike is volt.
Épp ezért is érte a rajongókat váratlanul a feloszlás, főleg úgy, hogy a banda állítólag már akkor megírta a folytatást is, ami a Genotype címet kapta volna. És most, egy röpke évtized után itt is van a Genotype, de ez a Genotype nem az a Genotype, mivel a srácok az akkori anyagot kukázták, és új zenét írtak. Többszöri hallgatás után sem vagyok benne biztos, hogy ez jó ötlet volt. Mielőtt még szó és suhanó kő érné házam elejét, gyorsan leszögezem, hogy a Genotype objektíve jó album lett. Nem hinném, és bizony én hitetlen volnék, hogy a hollandok, legalábbis ezek, képesek lennének rongy anyagot összehozni. És az új lemez tényleg minőségi. Csak épp nyomokban sem progresszív, a korábbi komplexitást is lejjebb csavarták vagy kettővel, és, bár ez erősen szubjektív, de a zenei irány sem telitalálat.
A nyitó, kvázi intro Void még sok mindent ígér, benne van a Phenotype világa, szóval folytatás jelleget ölt. Aztán beröffen az At The Edge Of Winter, és elborzadok. A szintetizátoros pittyegés váratlan fordulat, akár még egy izgalmas új világ kibontását is jelezhetné. De aztán hellyel-közzel tipikus duettre épülő, tévesen prognak mondott, inkább power/heavy/melodikus szösz lesz a dalból, ahol a dobtémák nem merülnek ki az ősi négynegyedekben, és ahol a selyemszőnyegként minden alá, fölé, mellé és belé simuló szinti van olyan meghatározó, mint az ének vagy a gitár. A női ének egyébként csak e dalnak ajándéka, a Delain egykori pacsirtája, Charlotte Wessels a beugró, és aki bírja az ilyesmit, az ezt is fogja. Én mostanság nem bírom.
A Measuring The Heavens kezdő szintitémájáról soha a büdös életben nem jutott volna eszembe, hogy Texturest hallgatok. Ami jó dolog, nem? Meglepő, váratlan, prog. Hát nem tudom. Maga a dal némileg érdekesebb, mint csajos szomszédja, texturesebb, főleg Daniël de Jongh énektémái miatt, viszont az egész ügylet mégis túl szokványos, nem eléggé veszélyes. Igen, még emlékszem, nem sokkal ezelőtt olyasmit írtam, hogy meglepett a dal eleje, no de ez a meglepetés inkább kellemetlen volt. Túl sok van manapság ebből a fajta zenéből, a szintivezérelt, finoman fifikás, tehát viszonylag sok riffet felvonultató, tempóváltós, dallamos, de azért némi hörgést és üvöltözést is felmutató, áramvonalasított metálból. A mostani Textures esetében annyi a különbség, hogy férfi az énekes (bár ez sem egyedi jelenség ezen a színtéren), s ugyan nem néz ki olyan jól, mint női kollégái, viszont még mindig bitang erős hangja van, és azért érezni itt a gyökereket, vagyis a matekozósabb, core-osabb, nyersebb személyiségjegyeket is, amiket a tagok csak nem tudtak magukban elnyomni teljesen.
Amúgy könnyen lehet, hogy az egész irányváltás mögött nem kommerciális, hanem sokkal inkább koncepcióbeli megfontolások álltak. A Genotype-ban, címe alapján, meg ahogy fülelem is a dalszövegeket, a banda ezúttal a DNS-t helyezte a boncasztalra, szemben a Phenotype-pal, ahol pedig maga az élőlény, mint jellemzők összessége volt a vizsgálat tárgya. Talán de Jonghék úgy gondolták, a szintetizátorgazdag és kevésbé bonyolult zene jobban kifejezi az élőket felépítő információt tároló molekulát, nem tudom. Nekem mindkét téma elég komplexnek tűnik.
Aztán másik szívfájdalmam, hogy a dobost visszafogták. Hol vannak már a Phenotype dobtémái, amik olyan erővel és kiszámíthatatlansággal csörtettek, mint egy részeg földönkívüli vezette csészealj elől menekülő tehéncsorda. Hogy legyen a bandádban egy olyan figura, mint Stef Broks, és te lekötözöl a tizenkét karjából tízet, a nyolc lábából meg hatot, hát ez nem szép dolog. Pedig érezni, hogy az olyan dalokban, mint a Vanishing Twin, nagyon is ki akarna rúgni a hámból, és még így is ki-kirugdos, de valószínűeg a zenei irány nagyon szűkre szabta a lehetőségeit. Ugyanakkor a gitártémák sem ütnek akkorát, sokszor inkább hatnak maszatolásként, tipikus metálos kásázásként, amitől még torzabbá válik az egyébként is túl sűrű hangzás. Ez egyébként korunk fémzenéjének betegsége, legalábbis ami a produkciókat illeti. Gyakran olyan az album hangképe, mint a nagyon sűrűre főzött, szinte szilárd tejbegríz. Most komolyan, ki szereti, ha megáll a kanál a tejbegrízében? A záró Walls Of The Soul egészen pofás darab, jammelős, eposzi, viszont engem túlságosan is a Tesseractra emlékeztet, ami egy másik kedvenc bandám, viszont a kedvenceimet úgy szeretem, ha egy van belőlük.
Extrém és komplex kíváncsisággal várom, hátha a fiúk elénk tárják az eredeti, 2016-os Genotype-ot, hogy meglássuk, mekkora lehet a különbség a két verzió között. Addig itt van ez, és ez egyébként nem rossz, ismétlem magamat. Nyolcasnál kevesebbet már csak rajongói mivoltomból fakadóan sem adnék rá, de egyébként is profi munka, ékes magyarsággal szólva: jól van összerakva. Dallamosabb, egyszerűbb, közérthetőbb, fogyaszthatóbb és szelídebb, mint elődje, vagyis más. Csak épp közben sokkal olyanabb is lett, mint más.
