Belegondolni is durva, mit jelent négy évtizedet lehúzni a zenebizniszben! Magyarországon összesen kell negyven év munkaviszony a nyugdíjhoz, néhány muzsikus pedig nem kevesebbet mondhat el magáról, hogy nemcsak több mint negyven éve mozog a rockszakmában, hanem mindezt még egy bandában is zenélte végig. A Uriah Heep főnök Mick Box vagy a Deep Purple dobos Ian Paice mellett ebbe a szűk elitbe tartozik Dan McCafferty és Pete Agnew is. Ők ketten teszik ki a Nazareth szívét-lelkét, akik 1968, vagyis a banda indulása óta tartják életben a csapatot, és az idén huszonkettedikként megjelent Big Dogz pedig már a negyvenharmadik évet ünnepli.
Ha ismerjük a skót csapat munkásságát, nagyjából sejthetjük, milyen muzsikát rejt a Big Dogz. McCaffertyék mindig is derékig gázoltak a blues hatásokban, melyet kiválóan kevertek tempósabb, rockosabb dolgokkal, és mindezt remekül összegyúrták fantasztikus dalokká. Ha a zenekar neve vagy az olyan számcímek, mint a Razamanaz, a Hair of the Dog, a Love Hurts vagy a This Flight Tonight nem is mondanak neked sokat, azért biztos, hogy jó pár Naz nótát ismersz, épp csak nem tudsz róla. A Hair Of The Dogot például nem kisebb név dolgozta fel, mint a Guns N’ Roses, de a Heaven’s Gate-től az Artilleryig rengeteg különböző stílusú csapat nyomta a dalaikat, hatásuk minden kétséget kizáróan óriási.
És bár ez még mindig ugyanaz a csapat (legalábbis ami a magját illeti) amelyik annak idején olyan pörgős rock alapvetéseket rögzített, mint a Razamanaz, 2011-ben, jócskán hatvan fölött járva mégis botorság lenne tőlük pörgős ritmusokat várni. Ha sikerül elfogadnod, hogy a Big Dogz alapvetően egy blues lemez, kevéske hard rock hatással, akkor arra is rá fogsz jönni, hogy tele van remek dalokkal
A címadó bluesos lüktetésével kezdődik a lemez, és ha ennek elkap a hangulata, akkor borítékolható, hogy az egész lemezre rá fogsz kattanni. Velem is pontosan ez történt, a Big Dogz pulzáló, lüktető örvénye beszippantott és nem eresztett, minek köszönhetően annak ellenére is hónapok óta rendszeresen forog nálam a lemez, hogy nem vagyok épp az a kifejezett blues arc.
Nagyon megkapó a dalok őszintesége: tekintélyes részük szól arról, mennyire élvezik a muzsikálást az öregek, illetve mennyire hálásak azért, hogy ezt az életet élhették. Mindez abszolút hihető is, aki látta a Nazt élőben, az tanúsíthatja, hogy a ma már gyakran kis klubokban koncertező csapat még mindig apait-anyait belead a bulikba, és ez nemcsak az „új” fiúkra – Pete Agnew fiára, a több mint egy évtizede itt muzsikáló dobos Lee Agnew-ra és a hét éve a csapatban pengető Jimmy Murrisonra – igaz, hanem McCaffertyre és Pete Agnew-ra is. Épp ezért, mikor Dan McCafferty a Time and Tide-ban azt énekli, hogy egy-egy, a bandában töltött év csupán pár napnak tűnt, el is hiszem neki, sőt, talán még irigy is vagyok csöppet. Emellett a régi szép időkről és a muzsikálás öröméről szól még a címadó, a Radio és a The Toast is, ráadásul utóbbi egy jó kis húzós, rockos darab, mely a lemez tempósabb oldalát erősíti, csakúgy mint a No Mean Monster, a Lifeboat vagy a Sleeptalker. Velük ellentétben a When Jesus Comes to Save the World Again egy szomorkás, csendes, nagyon szép nóta, ahogy a lemez végére került szerelmes ballada, a Butterfly is az.
A Big Dogz nem váltja meg a világot, de nem is azért született. A Nazareth hallhatóan nagyon élvezte elkészíteni, neked pedig csupán annyi a dolgod, hogy jól szórakozz a hallgatása közben. Garantáltan nem lesz nehéz.
