Shock!

Közeli ismerősei biztosan sok mindent tudnának mesélni Per Nilsson személyiségéről, de én fogadni mernék rá, hogy szemellenzővel „megáldott" muzsikusnak egyikőjük sem nevezné a svéd gitáros/dalszerző/producert, aki e kultikus prog rock zenekar mellett még az egészen más jellegű Scar Symmetryben is szorgalmasan tevékenykedik. A dallamos progresszív death metalban utazó csapat tavalyi lemeze még ráadásul az egyik legkiemelkedőbb produktum is volt a műfaj keretein belül, amelyen hősünk végérvényesen bebizonyította, hogy irgalmatlanul ért a fülbemászó melódiák kovácsolásához.

Ez alkalommal viszont kicsit félre kell tennünk a mélyrehangolt, súlyos gitártémákat és a hörgéssel fűszerezett muzsikát, hiszen a nem is akármilyen múlttal rendelkező Kaipa egészen más vizeken evez. A '70-es években alakult zenekar egyik alapító tagja az a Roine Stolt volt, aki jelenleg a The Flower Kingsben, illetve a Transatlanticban is érdekelt, neve Észak-Európában már-már legendának számít. A Kaipa megalakulásakor még csak 17 éves gitáros/énekes már abban az időben is felhívta magára a figyelmet David Gilmour-jellegű gitárjátékával és a banda nagy lélegzetű, kimagasló színvonalú, progresszív muzsikája is teljes mértékben meggyőzte az akkori színteret és közönséget. Az együttműködés a kezdetekben csak öt évig tartott, de Stolt a The Flower Kingsben töltött évek alatt és az ezredforduló elején visszatért, hogy újraélessze a csapatot. Az ekkori kapcsolat szintén öt esztendőt követően szakadt meg, de szerencsére a közös muzsikálás ismét nagyszerű Kaipa-albumokat eredményezett.

A jelenlegi felállást viszont már teljesen új emberekből álló formáció alkotja, akik közül csupán Hans Lundin billentyűs az egyetlen őstag. A többi zenész a 2000-es évek eleje óta játszik a zenekarban, és az ebben a műfajban teljesen elfogadható, két-hároméves periódusokban kényeztetik el a hallgatóikat a minőségi muzsikájukkal. A Roine hangjára meglepően hasonlító hangszínű Patrik Lundström énekes mellett egy Aleena Gibson nevű svéd énekesnő is rendre feltűnik a Kaipa legutóbbi lemezein, aki a legújabb művükön is egyenrangú szerepet kapott a frontemberrel.

A zenéről pedig nehéz akármit is leírni, hiszen itt dalokról nem is nagyon beszélhetünk. A lemez tömény muzikalitás, folyamatosan hömpölygő, régi recept szerint felépített zenefolyam egymásból szervesen kibontakozó részekkel, amelyet szigorúan az elejétől a végéig, egészben kell hallgatni. Improvizációkra épülő, de mégis valahol tudatosan megkomponált szerzeményeket hallhatunk itt, méghozzá csak nagyon keveseknek megadatott szintű zenei tudással elővezetve. Sokszor képtelenek is abbahagyni egy-egy ötlet kifejtését, és az elsőre szinte megemészthetetlen, változatos és szövevényes hangáradatból csupán a sokadik ismerkedés után bontakozik ki egy sokkal barátságosabb zenei utazás. Persze ehhez az élményhez rengeteg türelem és idő kell – ez bizony távolról sem az a zene, amelynek hallgatása közben az órát kell nézegetni.

A sokszor folkos motívumokat sem nélkülöző, szellősen hangszerelt dalok ugyanakkor abszolút pozitív kicsengésűek, a hangulatot a felhőtlen dúr melódiák uralják, és már csak ez a tény is eléggé furcsa egy északi zenekarnál, ahol a bandák zömének inkább az élet sötétebbik oldaláról van mondanivalója. Itt pedig elég, ha egy pillantást vetünk a saját fényképkollekcióból összeállított, gyönyörű természeti fotókból álló borítóra, és már el is felejthetjük, honnan származik ez a banda. A csembalóval, furulyával és hegedűvel díszített mesebeli utazás a címadó nótában bontakozik ki talán a legtökéletesebben. A kicsivel több mint három perces dalban hallható felejthetetlen melódiát iszonyatosan eltalálták, és valószínű, hogy azért is nem építették be egyik nagyobb lélegzetű kompozíciójukba sem, mert a téma önmagában is megállja a helyét.

A dalszerző Hans Lundin nem egyszerű figura, ez tény, de érdemes kalapot emelni a szintén ezer helyről ismert Jonas Reingold basszusgitáros és persze Per Nilsson gitáros előtt is. Utóbbi itt aztán tényleg kiélheti minden hangszermaszturbációs vágyát, egyszerűen elképesztő, mennyi hangot penget le az albumon. A Scar Symmetryben jó, ha két-három nótában eleresztett egy-egy szólót, itt pedig szinte majdnem minden a szólógitárról szól, ami persze idővel nagyon unszimpatikussá is válhatna, de itt távolról sincs szó ilyesmiről. Az ember szinte meg sem tudja állapítani, hogy Per csuklóból improvizál vagy tudatosan játszik-e minden hangot, hiszen gitározása annyira pontosan és izgalmasan illeszkedik a zenei környezetbe. 2006-os leigazolása remek választásnak bizonyult, és most már elmondhatjuk: technikailag is magasabb szintre emelte ezt az amúgy is végtelenül komplex muzsikát.

A legendás Kaipa tehát sokadik alkalommal is elvarázsolt minket ezzel az igazi zenei csemegével. Lemezeikkel egy olyan pozitív világot teremtenek meg, amely szinte csak az emberi képzeletben, a mesekönyvekben, a virtuális „valóságban" és legfeljebb a mozivásznon létezik. Zenéjük éppen emiatt tökéletes kikapcsolódást jelent ezekben a túlpörgetett napokban.