Mindent és még annál is többet leírtunk már az Amorphisról, legyen szó lemezismertetőről, kritikáról, hírekről, koncertekről vagy akár kommentekről. A finnek már nagyon sok éve – Tomi Joutsen érkezése után főleg – játsszák azt a fajta önismétlős biztonsági játékot, amiről képtelenség ma már bármi újat is mondani. Persze azért gondoljunk bele, hogy rajtuk kívül még hány csapat is jár ugyanebben a cipőben, akiket ha elkezdenénk most számszerűsíteni, nagy eséllyel csak jövő héten érnénk a végére, ezért manapság már én is valahogy úgy kezelem őket, mint annak idején a Motörheadet, az AC/DC-t vagy az Iron Maident.
Talán az előző lemeznél éreztem legerősebben ennek a kicsit helyben totyogásnak a negatív hatásait, hiszen a Halo olyan szinten robogott el mellettem, hogy tényleg csak egy-egy nóta maradt meg róla az emlékezetemben. A Borderlandnél sem voltak extra elvárásaim: még egy hangot sem hallottam róla, de valahol már éreztem, hogy ugyanott folytatódik majd ez a történet is, ahol az előző véget ért. Azonban reménykedtem, hogy itt is lesz legalább három-négy atomerős nóta, vagy neadjisten képesek lesznek úgy kilépni a komfortzónájukból, ahogy mondjuk azt a Pain Of Salvation szokta, megőrizve a saját stílusjegyeiket. Ez azonban végül most sem történt meg. Ahogy én tapasztalom, utóbbitól a hívek nagy része amúgy is rögtön felhördülne, még akkor is, ha megírnák a legjobb dalaikat. Aztán a sok-sok hallgatás után végül arra jutottam, hogy a lemez legjobban sikerült tételei is inkább „csak" szimplán jók régebbi önmagukhoz képest, pedig szinte mindegyiket tetszetősen indítják. Hosszú távon mégsem tapadnak le úgy, ahogy kellene.
|
megjelenés:
2025 |
|
kiadó:
Reigning Phoenix Music |
|
pontszám:
7 /10 Szerinted hány pont?
|
Becsületükre legyen azért írva, hogy az Amorphis zenéjét mindig, minden körülmények között jólesik hallgatni, akkor is, ha az új dalcsokor az önismétlések miatt sokszor unalomba fullad és minden motívum előtt ki lehet találni, mi fog következni. Folkos, egyedi északi atmoszféra, remek hangszerelés, egzotikus hangszerek, wah-szólók, fincsi zongorabontogatások, Tomi váltakozó hörgései és fejedelmi melódiái... Egy Amorphis-rajongót mindig is le lehetett venni a lábáról az ilyesmikkel, most sincs ez másképp, de egy magamfajta rajongót azért ezekkel még nem lehet teljesen kielégíteni. Nekünk legalább annyira fogós, ragadós és maradandó nóták is kellenek e csodás kereteken belül, amelyek szó nélkül felkerülhetnének mondjuk a mindenkori besztofunkra is. Nem olyan csont nélküli klasszikusokra gondolok, mint a Tales From The Thousand Lakes vagy az Elegy dalai, bőven megelégednék olyanokkal is, mint amilyeneket az Eclipse-en, a Skyforgeren, az Under The Red Cloudon vagy a Queen Of Time-on hallhattunk. A Borderlanden is akad szép számmal kellemes hallgatnivaló, de ezer százalékig biztos vagyok benne, hogy nem fogom olyan rendszerességgel elővenni őket, mint a korábban említetteket.
A legszebb pillanatok közé nekem a Skyforger lemezes Majestic Beasthez azért messze nem hasonlítható, de azért így is komoly súllyal rendelkező Bones, a betonozós riffek közé ékelt, hammond-szólós Weavers, a remek címadó, illetve a diszkós ütemekre illesztett Dancing Shadow fér be, ahol szintén fogós a főmotívum, Tomi pedig nagyon hatásos a mély regiszterekben. Továbbá a szintén skyforgeres From Earth I Rose legszebb mintáját ismétlő (de azt szintén meg sem közelítő), szokásos hangnemváltásra berobbantott, hörgős/dallamos The Strange, a szép zongora/gitár vezérdallamra fabrikált Light And Shadow, valamint a vastagon hangszerelt The Lantern is egész pofás, melynek finom hangszeres betétje ki is emelkedik a szerzeményből. A The Circle-, a Fog To Fog-, a Tempest- és legfőképpen talán a Despair-féle kevésbé tapadós momentumokkal meg változatlanul úgy vagyok, hogy imádom őket, ha bárhol is megszólalnak, mert ugye tipikus Amorphis mind, de ahogy korábban is írtam, nem váltak örök kedvencekké és valószínűleg el is fogom felejteni őket pár hét/hónap múlva.
Ha nagyon szemét akarnék lenni, azt írnám, hogy ha a következő lemezt is ugyanerre a tematikára húzzák fel, majd én is követni fogom a példájukat, és az akkori lemezismertetőhöz is az eggyel korábbit fogom majd bekopizni. De ez persze csak feltételes mód, az összetéveszthetetlen hangulat, a csodás borító, a természetközeli koncepció és maga az imádnivaló Amorphis-jelenség miatt nem leszek kegyetlen. Ugyanakkor ennek a lemeznek a dalait most mégsem vagyok képes odatenni a legnagyobb favoritjaim mellé. Mindezek mellett persze azokat is tökéletesen megértem, akiknek változatlanul 9-10 pontokat jelent a Borderland is, mint ahogy azoknak is igazat adok, akik szerint a csapat már egy ideje a Határvidéken egyensúlyozik.
Hozzászólások
Nem lett az rossz Paradise Lost mércével mérve, csak túl van kicsit értékelve. Igazából ők már 2005 óta adnak ki jobbnál-jobb albumokat, így a sok pozitív kritika ellenére nem most adták ki a non plus ultra-t, azt megtették már bőven a Host előtt is, az új érában pedig 2007 és 2015 között is jobbnál-jobb albumokat hoztak össez.
Csak kicsit az az érzésem ezzel kapcsolatban, mintha tényleg valaki Host után egyből a Ascension-t hallgatná és kihagyott volna olyan remekműveket, mint az In Requiem pl.
Nem vagyok fényszóró, miért világosítanálak fel bármiről is ?
Nehogy már te mondd meg nekem, hogy valamiről mi lehet a véleményem ! Ez van ! Lazulj egy kicsit !
Világosíts fel minket, sötétben bolyongókat, mik is azok az igazán izgalmas zenék mostanában? :)
Errefelé mindenki szeret kéretlen ingyentanácsot osztogatni. Én is beállok a sorba.
Nem kell olyan zenét hallgatni, amit lenézünk. Vagy ha igen, lehetőleg nem porszívózáshoz kell hallgatni. Örülök, hogy segíthettem.
Amorphis meg pont olyan mint amire számítottam, jóféle, 2006 óta mindegyik ilyen, egyik-másik jobb, de igazán rossz nincs.
Te gondolom a Paradise Lost-Ascension albumára gondolsz.
Na most ez hihetelen egy unalmas,monoton album lett, bár
ha te szereted az unalmat akkor ez tényleg neked szól.
Értettem a mondatot elsőre is, de köszönöm a a kioktatást. :)
Nem sértésnek szántam, amit leírtam, és tudom, hogy nem jellemző, de elnézést, ezt most tényleg olyan "gyorséttermi" írás lett, hogy sok lényeges dolog kimaradt belőle - szerintem.
A POS meg Amorphis összehasonlítás a kísérletezés szempontjából teljesen felesleges, semmilyen párhuzam sincsen közöttük, főleg, hogy előbbi sajnos mára gyak. egy Daniel & Co. "one man show" gyakorlatilag.
(POS/Daniel kapcsán inkább a Tate/Queensríche párhuzam állt fen sokáig.....)
UI: direkt nem akartam leírni, de akkor hadd szóljon, adjunk az önérzetnek: kivételesen a fémforgácsponth u oldalon megjelent kritika sokkal alaposabb és átfogóbb lett - pedig ez meglepő a 2 oldal történetét ismerve.
Ez így van! Mondjuk mi pont miattuk mentünk.
:D
Az asztalracsapós Michael Scott "Thank you!!".gif-et tessék ideképzelni.
De azért abba a lötyögésbe belecsúszott pár nagyon jó kis lemez is.
Onelzetes kis latol!
Van pár kiemelkedő szám rajta, amit biztosan többször fogok hallgatni, de nem lesz a kedvencem.
A Halo is max egy közepes, ez is kb. hasonló színt csak más a körítés. Ahhoz egyszerűen nem elég változatos, hogy lekössön és többször végighallgassam .
A pontszám és a kritika jogos teljesen.
Skyforger úgy látszik a legjobb marad nálam továbbra is.
Ez nem az az oldal, ahol összecsapott kritikák jelennek meg. Egyikünkre sem jellemző a felületes zenehallgatás és nemtörődöm hozzáállás. Mi nem így működünk, már bocsánat.
A Pain Of Salvation-párhuzamot meg szerintem félreérted, szaladj neki a mondatnak még egyszer, de ha kell segítek: itt nem a két zenekar szimpla összehasonlítás áról van szó, hanem a két zenekar kísérletezésein ek a mértékéről. A POS helyére bármelyik bátrabban kísérletező banda neve behelyettesíthe tő.