Shock!

Rég éreztem már az aggodalom nyomasztó árnyát egy Gorgoroth-sorlemez érkezésekor, de most, hogy egyre több helyről hallottam dicsérni az Instinctus Bestialist, megérett bennem a rettegés. Mi lehetne félelmetesebb egy bárki által fogyasztható anyagnál az Infernus-művekből?! Avagy mi lehet a titok, amelynek köszönhetően a vérben felgőzölt norvégok ennyire megszerettették most magukat? Bár az eredendő késztetés hiányzott, hat (vagy négy, tetszés szerint) év áldott hallgatás után az új albumot így tehát mindenképpen hallanom kellett!

Már az Ősborzalom óta közismert, hogy a Gorgoroth speciális felállásban üzemel, amelyből gyakorlatilag a vezér, a gitáros Roger Tiegs az egyetlen biztos pont. Jelenleg az évek óta vegetatív állapotban tengődő banda élő és stúdiós tagsága markánsabban aligha térhetne el egymástól, ami a múlt ismeretében már eleve komoly fegyverténynek számít. Egyáltalán, aki csak random módon tallózza a jelenkori újdonságokat, tán meg sem mondaná, hogy itt Infernusék bazseválnak éppen. Az Instinctus Bestialis tökéletesen új fejezetet nyit egy már-már bezárulni látszó könyvben.

A vegyület egyik legfontosabb összetevője a mindenkori vokalista személye: a jelentős nosztalgiafaktorral, ámde „énekesi" képességekkel kevésbé felvértezett Pest után a Taake mindenese, Hoest jött a sorban, a zenekar ma is vele lép színpadra, ám itt mégis egy új hangra figyelünk fel. Egy szerb srác, a Triumfallból ismerős(?) Atterigner ad most a nótáknak karaktert, elődeinél mélyebb, death metalosabb orgánuma helyből komoly újdonságértékkel bír. Az Obituary ex-bőgősével, Frank Watkinsszal megerősített hangszeres szekció teljesítményét viszont mindig is Infernus szándékai határozták meg, e téren a helyzet változatlan. A jó Roger ellenben most eddig ismeretlen tájakra merészkedik a lassulás közben, alapvetően groovy death/doom-tónusú játékában a black metal már csak afféle színesítésként fér meg. A megszólalás végre aztán a szokásos porszívóhangzású botrány. Ja, nem – áttekinthető, tömény és tiszta!

Dalainak imádnivaló epikus karakterét szerencsére nem dobta sutba a banda, kellő nyitottság mellett valóban könnyen megy tehát a barátkozás a fél órás anyaggal. El kell fogadnunk, hogy a múzsa sosem vesződött különösebben Infernusszal, a dalszerzés nyűgét egyedül felvállaló gitáros ebben az új környezetben is a képességeire szabott, meglehetősen arctalan témáit hozza. A dobos Tomas Asklunddal (Dawn) közösen aztán mindezt egészen pofásra kerekítették a stúdióban, de a hozzáadott értékek sora itt véget is ér. A ritmusszekció munkája felejthető, a vendégszólisták (köztük a Geoff Tate mellől ide penderült Chris Cannella az Autumn's Endből) olykor klasszikus ihletésű megfejtései itt szerintem inkább csak megzavaró jellegük miatt figyelemfelkeltőek.

Az Instinctus Bestialis tényleg nem lett egy eredendően rossz lemez (ahogy arra felkészültem), bár a zenekar úgymond örökségét nem pallérozza, a nyomasztó hangulatot jól hozza, ráadásul az avatatlan fülekbe is könnyedén szökken be. A Gorgoroth felemelt fejjel tarthat a vég felé. Sikamika uralkodik.