Shock!

A multiinstrumentalista, producer, hangmérnök és gitároktató Philippe Tougas nagyon elfoglalt ember mostanában. Lassan már észben sem lehet tartani, hogy hány projektszerű bandában (vagy bandaszerű projektben, egyre megy) érdekelt, és mindenhol meglehetősen egységes minőséget képvisel. Olyan klisékig nem mennék, hogy gitározása kilométerekről felismerhető, mivel annyiféle stílusban próbálta ki magát, hogy nehéz valami közöset találni közüttük, de felettébb figyelemreméltónak találom, hány különböző területen találja fel magát. Ráadásul micsoda eszelős tempóban ontja magából az új zenét! A bandák közötti átjárás meg időnkénti szövegi kapcsolat azt is feltételezni engedi, hogy mindenkit ismer és mindenki szívesen dolgozik is vele, meg azt is, hogy azt csinálja, amihez épp kedve van.

Kanadai főszereplőnknek a dallamos black metalt művelő Worm mellett ott a US power és doom metal határán mozgó új projektje, a fantasztikus Exxûl, amely szintén idén télen jelentkezett nagylemezzel, aztán lemeze jelent meg tavaly a black/thrash/heavy/doom keveréknek leírható Zeicrydeusszal, és tavalyig tagja volt technikás death metalos VoidCeremonynak is, de utóbbi nélküle ment tovább, tavaly őszi (egyébként szintén nagyon jó!) Abditum már nélküle jelent meg. Ugyanakkor első találkozásom vele az Eternity's End nevű, Obscura-eredetű német power metal csapatban volt a 2010-es évek végén (Unyielding lemez). Látható, hogy színes, nyughatatlan, és legfőként inspiráló figura.

Szinte mindegyik projektben művészneveket vesz fel, a Wormban Wroth Septentrion névre hallgat Fülöp barátunk. Illik az ilyen hangzatos felvett név a zenéhez, mivel a Worm külsőségekben is a black metal minden esztétikai elemét felvonultatja. De a lényeg, ahogy mindig, a zenén van, és abban meg szerencsére nagyon izgalmas dolgok történnek. Philippe mellett a másik főtag az alapító, Phantom Slaughter, aki itt énekes és billentyűs, civilben pedig ismeretlen, hogy milyen névre hallgat. Egy sor kisegítő zenész kísérte őket a múltban is, most is van néhány, a basszusgitáros Necreont (Sam Osborne) és dobos Charlie Korynt jelölik vendégként. Necreon neve egyébként beszédes, ő a Melvins-főnök Buzz Osborne unokaöccse, és Tougas együtt játszik vele a Funebrarum nevű death metal bandában. Koryn is ugyaninnen régi harcostárs, de arról is ismert, hogy nemrég a Morbid Angel turnéján volt beugró. Ugyanakkor meg az említett VoidCeremonyban is szintén játszott hosszú éveken át. Ám a leghíresebb vendég mégis az utolsó számban szólózó Marty Friedman. A metált megunó és intenzitásától megcsömörlött, a Megadethet mondhatni kinövő (értsük ezt jól) Martyt sem azzal csábították ide, mert visszatérni tervez a metál körforgásába, hanem egyszerűen már a Bluenothing EP idején is kifejezte elismerését a csapat zenéje iránt. Így természetes ismeretségük odáig jutott, hogy a lemez legvámpírosabb, drámai számában, a lemezzáró, majd' negyedórás, klipes (!) Witchmoon epikusban vendégszereplésre kérték fel a legendás szólógitárost. Ahogy el is vártuk, Marty kiváló munkát végzett, és jól belesimul a csapat kialakulófélben levő új, dallamos/szimfonikus black metaljába is.

Természetesen a Worm sem csinál merőben újat a zsáner klasszikusaihoz képest, de azért egyéni hangon szólalnak meg ebben a sokat látott stílusban. A Cradle Of Filth és a Dimmu Borgir a '90-es évektől kezdődően már kihozta az arcfestős, horrorisztikus szimfonikus és dallamos black metalból a maximumot, és ebbe a vicces külsőségek is beletartoznak. Így ami a sokkolást illeti, itt sok újat már nem lehet nyújtani, de az ismert recepthez azért szerencsére hozzá tudnak tenni ezt-azt. Ugyanis a Worm régen egy doom/death metalt művelő csapat volt, sőt, még funeral doomos elemeket is alkalmaztak (a 2021-es Foreverglade-en, de főként előtte). Mindez Tougas belépésével kezdett megváltozni a Bluenothing EP-n 2022-ben, ahol még mindig megvannak a funeral doomos elkínzott, lassú riffek, de megjelenik az a szimfonikus black metal gyökerű billentyűjáték is, amelyet ezen az új lemezen járatnak csúcsra. A köztes lépcsőfokot a 2023-as Starpath lemez jelentette, amelyet felesben készítettek a szintén amerikai/kanadai Dream Unendinggel. Itt szerepelt a Sea Of Sorrow című szám: utóbbi már maximálisan a Necropalace irányába mutatott. Mondhatni, a Worm megérkezett, és bár eddig is csupa nagyszerű lemezt készítettek, talán most értek eddigi pályájuk zenitjére.

A borítóik is mindig érdekesek voltak, nagyon intenzív és domináns színválasztással, mindegyik korábbi nagylemez, sőt, az EP is nagyon markáns színvilággal rendelkezett (nagyjából úgy, mint a Children Of Bodom, a bordó, zöld, kék, szürke színekkel is asszociálható lemezeivel anno). A festményt Andreas Marschall festette, aki egy sor klasszikus kiadványhoz adta már a nevét a múltban (King Diamond, Obituary, Kreator, Blind Guardian, Sodom és hasonló kaliberű-stílusú bandák). Nem ez Marschall karrierjének legjobb borítója, sőt, inkább a vert mezőnybe tartozik, de a stílus így is átüt, a piros és kékesfekete jelleg mindenképpen erős és emlékezetes elem. A logó Yuri Kahan műve, aki szintén játszott a Funebrarumban (nahát, ki gondolta volna?) – ugyanakkor nem rokona az ugyanott énekes Daryl Kahannak (más felhanggal, de ismét: ezt ki gondolna volna?). E logó a kultikus és megfelelő körökben körülrajongott Limbonic Artot juttatja még eszembe, ez meg zeneileg is nagyon jó párhuzam egyébként.

Hosszú, nagyjából tíz percet átlagoló számok ezek (és van belőlük hat), egyedül a rövid, de szintén figyelemre méltó harmóniákkal megpakolt intró kivétel. A rendes dalokban is sok a harmónia, de a boldogsághoz többre van szükség, mint szolgalelkűen felmondani a '96-'97-es dallamos black metal szabálykönyvét. Fel kell tudni dobni ezt különféle ízekkel, és ebben rejlik a lemez fő ereje. Ezek a fűszerek ráadásul nem is szokványosak. Hol törvényszerű például, hogy efféle zenében funeral doom riffeket halljunk? A hasonlóan nagyívű, epikus dallamokkal teletömött black metalról eszembe jutnak olyan Dimmu- és COF-korabeli klasszikusok is, mint az überdallamos Covenant, vagy akár a brit Bal-Sagoth. Utóbbi karrierje előrehaladtával egyre inkább power metalra kezdett hasonlítani, és ez Wormre is igaz lehet később. Természetesen itt még nincs ilyesmiről szó, de kimunkált gitárszólók akadnak bőven, a '80-as évek hőseinek szellemében. Ez sem black metal standard, még a dallamos/szimfonikus vonulat esetén sem.

Akusztikus csendes passzusokat hallottunk már néha ilyenfajta zenében, de ez sem kimondottan megszokott stíluselem éppen (címadó). A Halls Of Weeping meg az egyike azoknak a számoknak, ahol ez említett ultrasúlyos funeral doom riffeket szabadítják rá a hallgatóra, a markáns szintis kísérettel a Skepticism is beugrik ezekről – a Worm saját múltját is hűen ápolja egyúttal. De a fantasztikus harmóniákat is tolják az arcunkba lépten-nyomon (címadó, Dragon Dreams), és nagyon fontos adalék, hogy ideális a keverés is. Főleg a két szólóhangszer szól briliánsan, a gitárhangzás például egyenesen monumentális, a címadó nyitóriffjeit kenyérre lehet kenni. Ebben szemernyi csoda sincs, mivel a kortárs US power metal bandákban (Eternal Champion, Sumerlands) alapember, gitározó, doboló és billentyűző Arthur Rizk neve garancia a minőségre (Blood Incantation, Power Trip, Kreator, legújabb kori King Diamond). De határozottan rejlik a zenében egy '80-as évekbeli gitárhősös érzet is (The Night Has Fangs, Blackheart). Marty említett vendégszereplése is ezt erősíti. A Witchmoon klipjének végén pedig emléket állítanak P.K.-nak (Peter Kubik, az osztrák Abigor főnöke), David Lynchnek, Ace Frehley-nek és Ozzynak is. Mondom én, hogy jó arcok ezek!

Ha túl tudod tenni magad a klipek világán (érdemes megnézni őket, de inkább okulásul, mint valódi élményként), egy nagyon izgalmas ötleteket használó dallamos/szimfonikus black metal bandát fogsz hallani. Ráadásul a csapat egyik vezéregyénisége korunk egyik legtöbbet foglalkoztatott, szerteágazó érdeklődésű metálpolihisztora. Úgy tűnik, a Century Media nagyon belenyúlt a tutiba ezzel a frissen szerződtetett bandával. Le merném fogadni, hogy még hallunk róluk.