Shock!

Elég komolyan pörög a Castle Rat neve mostanában. Nem mondom, hogy feltétlenül belőlük lesz a következő nagy szenzáció, de azért sok mindent elárul, hogy a 2019-ben alakult, mindössze két nagylemezzel rendelkező brigád már most csaknem havi 130 ezer hallgatónál jár a Spotify-on. Csak összehasonlításként, az anno hasonló zenei közegben mozgott The Devil's Bloodnak mindössze 12 ezer van, az Avatarium is megrekedt 13 ezer körül és Myrkur is csak 80 ezer hallgatóval jár a New York-i négyes előtt. Szóval egészen biztos vagyok benne, hogy hallunk még a Castle Ratről és nem feltétlenül csak a kifejezetten retro/okkult/doom-vonalra tematizált orgánumoktól.

Igen, már a fentebb, összehasonlításként citált zenekarok listájából is sejthetted, milyen vonalon mozog a zenekar, de ha ránézel fotóikra vagy akár a The Bestiary borítójára, már azok alapján is egészen jól belőhető az irány. Nem is olyan régen kifejezetten nagyot ment ez a vonal, és ugyan a Castle Rat látszólag pont lecsúszott a fősodorról, nem lennék meglepve, ha a sors furcsa fintora folytán mégis ők nőnének végül legnagyobbra a hasonszőrű pályatársak közül. Ehhez ugyanis minden megvan bennük.

Kezdjük rögtön azzal, hogy a banda roppant erős látványvilággal dolgozik: klipjeiket, koncertjeiket, fotóikat belengi egy igen erőteljes Conan, a barbár/Vörös Szonja-érzésvilág, kardokkal, kosztümökkel, a '80-as éveket idéző sminkkel és tupír hajakkal, ráadásul az egészet nyakon öntötték hatalmas adag szexualitással is. A The Rat Queen művésznéven nyomuló gitáros/énekesnő, Riley Pinkerton – aki egyébként Cyndi Lauper egykori gitárosa, John McCurry lánya – szereti kitenni, amivel az ősi istenek megáldották, mellé pedig koncertjeik állandó szereplője egy Madeline Wright nevű táncosnő is, aki The Rat Reaperess szerepében a banda nemezisét alakítja. A színpadon Riley és ő rendszerint meg is küzdenek egymással, természetesen meglehetősen hiányos öltözékben.

A Castle Rat tehát elsősorban a férfiközönséget igyekszik megszólítani – a metálszíntéren azért ez nem akkora meglepetés –, és nyilván a szexizés is bőven benne van abban, hogy ilyen hamar ekkora rajongótáborra tettek szert. A hasonlóan erős vizuális tuninggal működő csapatoknál persze mindig kérdés, önmagában a zene megállná-e a helyét vagy sem. És bár kétségtelen, hogy a Castle Rat egy nyakig garbóba és Crocs papucsba öltözött frontasszonnyal jóval kisebb hullámokat keltene, a The Bestiary puszta hallgatnivalóként is rendben van. Ugyan hivatalosan ez már a második nagylemezük, a bemutatkozó, 2024-es The Realm még inkább csak valamiféle komolyabb demónak, esetleg szárnypróbálgató EP-nek tűnt. Eleve viszonylag rövid cucc volt, másrészt produkciós szempontból és a dalok színvonalát tekintve is más ligát képviselt, mint a The Bestiary. A tavaly szeptemberben érkezett, unikornisos borítóba csomagolt folytatás viszont egy már minden szempontból lényegesen komolyabban vehető anyag. Egyrészt a lemez hangzása is köröket ver elődjére, másrészt pedig a dalok minősége is érezhetően megugrott.

A Phoenix I intrója után első igazi dalként érkező Wolf I például kapásból jobb, mint bármi az első anyagon. Ebben a kyussosan duruzsoló, sivatagi riffre érkező, szépen építkező dalban tulajdonképpen jól össze is foglalják a csapat erősségeit. A doomos zenéhez tökéletesen illeszkedik a dalból sugárzó, misztikus, okkult atmoszféra, Riley tök egyszerű, de hipnotikus, lüktető énektémái pedig magával is ragadják a hallgatót. Nem véletlen, hogy a lemezt felvezető három kislemez közül ez volt az első, ugyanis tökéletesen alkalmas arra, hogy az ilyesmire fogékonyakat egy pillanat alatt behúzza a patkányok táborába. Ebbe a vonalba illeszkedik még a totál retrós, a legszebb VHS-időket idéző klippel megtámogatott, szintén remek Wizard meg a Siren is. De bejön a teljesen más karakterű, vonósokkal ékesített, epikus Crystal Cave, a galoppozós Serpent meg a lüktető Dragon is. Így sincs semmi eget rengető villantás a The Bestiaryn, és azt se mondhatni, hogy ne hallottunk volna már hasonlót korábban, mégis működik a lemez: erős az atmoszféra és egyszerűen jók a dalok. Mármint a többségük, mert azt is be kell vallani, hogy egy-két töltelék is megbújik a tizenhárom nótás, ötvenperces anyagon, illetve az ilyen-olyan átkötőből, intróból és outróból is leheletnyivel több van a kelleténél.

Nem tudom, kitart-e majd hosszú távon is a kezdeti lendületük, én mindenesetre szurkolok Riley-nak és a Castle Ratnek. Egy jó lemezt meg egy nagy adag érdeklődő, tizenéves fiút már most nyert velük a műfaj.