Shock!

Augusztus 31-én, mindössze 57 éves korában elhunyt Guido Richter, ismertebb nevén Atomic Steif, a Sodom, a Holy Moses és az Assassin korábbi dobosa. A pletykák szerint a ′80-as évek közepén a formálódó német thrashszíntér központi alakjának számító dobos a rákkal folytatott harcát veszítette el. Most egy olyan zenekar lemezének felelevenítésével emlékezünk rá, mely banda maga mára jórészt a feledés homályába merült, annak ellenére, hogy jóval többre voltak hivatottak: a Klasszikushockban a Living Death harmadik lemezével, a Protected From Realityvel búcsúzunk Atomic Steiftől.

Amikor a német thrash metal őskora kerül szóba, mindenki kapásból sorolja is a nagy teuton hármasfogat csapatait: Kreator, Destruction, Sodom, ízlés szerint hozzájuk társítva még a Tankardot is. És kétségtelen ugyan, hogy ezek a bandák mind-mind ott voltak a műfaj európai verziójának megszületésekor, illetve valóban belőlük vált meghatározó, nemzetközi viszonylatban is ismert, stabilan a színtér részét képező név, a helyzet az, hogy ha azt a bizonyos legelső, pionír alakulatot keressük, akkor bizony egy kicsit még visszább kell mennünk az időben. A fenti csapatok közül legelsőként összeállt Kreator és Sodom megalakulásáig is volt még ugyanis egy év, amikor Észak-Rajna-Vesztfáliában, pontosabban egy Velbert nevű kisvárosban, 1981-ben a Kelch tesók, a basszusgitáros Dieter és a gitáros Reiner összebútoroztak a szintén hathúros Frank Frickével és Frank Schubring dobossal és elkezdtek közösen csörömpölni.

A felállás 1982-ben lett teljes, amikor Thorsten „Toto" Bergmann énekes is csatlakozott hozzájuk, 1983-ban pedig kijött az első, szimplán csak Living Deathre keresztelt, háromszámos demójuk. Érdekesség, hogy már ennek a kazettának a borítóján is ott figyelt a zenekar kabalája, Willi, aki egy képregény szörnyének átdolgozásából született, sőt, tulajdonképpen egy évvel később a debütlemez Vengeance of Hell frontja is a kazettaborító feljavított, átdolgozott inkarnációja volt. Addig azonban felvettek még egy demót, már Harald Lutze dobossal, aki szintén nem bizonyult hosszú életűnek a bandában. 1984 hozta el végül a csapat és ezzel a thrash/speed metal nagylemezes debütálását Németországban, ezt azonban már egy szimplán csak Ericként feltüntetett fickó – személyazonossága máig ismeretlen – ütötte fel, vendégként. A rettenetesen rossz, demós hangzás, illetve a még meglehetősen kiforratlan zene ellenére a kiadvány sikert aratott Németországban: a valami újra kiéhezett kölkök annak ellenére elkapkodták a lemezt, hogy Toto később is abszolút megosztó éneklése ezen az anyagon még tényleg rettenetes. A Living Death ekkor a tinédzserkorból még éppen csak kilépett tagjai pontosan tudták, hogy valami gyorsabbat, vadabbat akarnak játszani, illetve kortársaik is valami frissebbre vágynak, mint az akkor már bejáratott, német nagy nevek muzsikája. A Vengeance of Hell egyértelműen előfutára, vagy ha úgy jobban tetszik, katalizátora volt annak a mozgalomnak, amiből egy-két év leforgása alatt kinőtt az Endless Pain, az Infernal Overkill meg Obsessed By Cruelty.

A Living Death azonban nem várt senkire, a kezdeti jó fogadtatás lendületet adott a srácoknak, akik így megkettőzött energiával fordultak rá az új lemezre. 1985-ben, egyfajta bemelegítésként még kijött a Watch Out! EP, természetesen megint egy új arccal, Andreas Oberhoff-fal a dobok mögött, majd még ugyanezen év októberében érkezett a kettes nagylemez. Az Earthshaker égisze alatt megjelent Metal Revolution pedig minden szempontból óriási szintlépést jelentett elődjéhez képest. Ez a cucc végre úgy dörrent meg, ahogy egy metálalbumnak szólnia kell, de zeneileg is hatalmasat ugrottak vele. A csapat stílusa eddigre teljes mértékben kialakult, Toto pedig szerencsésen maga mögött hagyta azt az erőtlen, magas hangú nyávogást, ami a debütön tellett tőle. Továbbra is alapvetően a magasabb regiszterekben mozgó, de kissé ráspolyos orgánuma totálisan egyedi, egyértelműen megosztó, gyűlölöd vagy szereted típusú énekhang volt, de az tuti, hogy ezer közül is azonnal felismerhetővé tette a Living Death számait. Amikor hallgatom őket, a mai napig az ugrik be róla, hogy olyan, mintha maga a borítókon látható, agyaras, szarvas, barbár goblin/kobold, Willi ragadta volna magához a mikrofont, miután előmászott egy mocsárból. Atomic Steif: „Megértem, hogy Toto hangja nem tetszik mindenkinek, de aki őt szidja, az egy csomó más banda énekesét is szapulhatná. Ráadásul a hangja a zenekar egyik legmeghatározóbb védjegye."

A Metal Revolution egyértelműen kiállta az idők próbáját, negyven évvel később is abszolút vállalható és jól hallgatható anyag. Ha pedig összehasonlítjuk a Kreator és a Destruction szintén ebben az évben napvilágot látott első lemezével vagy a Sodom In The Sign Of Evil EP-jével, akkor is nyugodtan kijelenthetjük, hogy egyértelműen vezették vele a színteret. 1985-ben a Living Death mindenki előtt járt Németországban, és ez akkor is igaz, ha pár évvel később a pályatársak már kétségtelenül köröket vertek rájuk. Ennek hátterében – ahogy azt már oly sok esetben láttuk – a nem megfelelő üzleti döntések, illetve kiadói bénázások álltak, zeneileg ugyanis a Living Death később is folytatta a minőségi cuccok megjelentetését. Ráadásul stílusuk is markánsan különbözött a többiekétől. Míg a Sodom, a Destruction és a Kreator hol a black metal, hol pedig a death metal felől közelítve azon versengett, hogy még gyorsabb, még brutálisabb legyen a többieknél, addig a Living Death zenéjében továbbra is hangsúlyosak maradtak a heavy/power metalos dolgok, közben pedig minden kortársuknál technikásabb számokat írtak. Egyfajta határmezsgye volt ez a thrash és a hagyományosabb metálzenék között, nyakon öntve egy nagy adag misztikummal. A Metal Revolution azonban mégsem emelte a bandát a legnépszerűbb csapatok köré. Az ekkor még tagságon kívüli Steif ezzel kapcsolatban később a kiadót tette meg elsődleges felelősnek: „Az Earthshaker nem sokat tett az album promóciójáért, ráadásul a kiadó főnöke, Axel Thubeauville összeveszett a Metal Hammerrel is. A Metal Hammer pedig Németországban A Metálmagazin, a legfontosabb megjelenési felület. Mivel a kiadónk összerúgta velük a port, reklám sem volt az újságban és beszámolók sem voltak rólunk. Viszont be kell vallanunk, hogy mi magunk is követtünk el hibákat. Azt gondoltuk: hagyjuk csak menni a dolgokat, majd úgyis működni fog a dolog, és közben más zenekarok egyszerűen lehagytak bennünket."

A kettes lemez környékén azonban még nem volt látványos a lemaradás. Ha nem is meredeken, de emelkedett a Living Death ázsiója, Oberhoff viszont ennek ellenére nem sokáig maradt a bandában. Már a Metal Revolutiont is csak vendégként ütötte fel, 1986-ban pedig a srácoknak ismét új dobos után kellett nézniük. Ekkor került képbe egy mindössze 18 éves, Atomic Steif becenévre hallgató srác, aki addig csak az épp formálódó Violent Force 1985-ben kihozott három demóján tette le a névjegyét. Becenevének története pedig az alábbi: a Steiff játékcég elsődleges védjegye volt az ikonikus „gomb a fülben", vagyis a plüssállatok füléhez rögzített fémgomb, amelyet 1904-ben vezettek be a hamisítás megakadályozása érdekében és a kiváló minőség jelzéseként. Ezt egy jellegzetes címke – az eredeti daraboknál gyakran sárga alapon piros felirattal – kísérte. A világszerte ismertté váló szimbólum a Steiff termékek hitelességét, kézműves minőségét és hagyományait jelképezte, megkülönböztetve azokat az utánzatoktól. Guidónak pedig egy ehhez hasonló, sárga textilfülbevalója volt, mér egészen fiatalon is. Steif: „Már 15 éves korom óta viselem, és erről kaptam a becenevem is. 1983-ban – a black metal hullám idején – egy rövid ideig Satanic Steifnek hívtak, de valahogy az idők során az Atomic Steif honosodott meg. A saját nevemet nem szeretem igazán, ezért választottam magamnak álnevet."

Fiatal kora ellenére Steif messze a színtér legjobb német ütősei közé tartozott, elég csak meghallgatni a Violent Force legelső demójának címadóját, a Dead Cityt, és összehasonlítani azzal, miket ütött akkoriban Ventor vagy Witchhunter. Guido tehát megkapta a melót, az 1986-os Back To The Weapons EP-n pedig már az ő játéka hallható. Sokat tehát nem vacakoltak a fiúk, ahogy megvolt az új dobos, ki is jöttek pár új számmal. Steif: „A gyorsan változó heavy metal világban egyszerűen mindig jelen kell lenni valamivel. Ha több mint egy évig eltűnsz a piacról, az emberek már el is felejtettek, ezért kell mindig kiadni valamit, akár EP-ket is, még ha azok nem is fogynak olyan jól. Így viszont beszédtéma maradunk, és folyamatosan ott tudunk lenni az újságokban is." A négyszámos EP ki is aknázta az új húsban rejlő lehetőségeket, hiszen a nyitó Nuclear Greetings, a The Way és a Child Of Illusion a banda addigi leggyorsabb, legbrutálisabb dalai voltak. Ahogy az is biztos, hogy ilyen sűrű, villámgyors dobolás soha korábban nem volt még hallható egyik szerzeményükben sem. És ugyan a Bloody Dance-szel azt is világossá tették, hogy a hagyományosabb, hard rockos hatásaikat sem kívánták maguk mögött hagyni, Steif azért ebben is előszeretettel taposta a duplázót.

Mindezek után az sem ért meglepetésként senkit, hogy a végre dobosfronton is stabilizálódott felállás ismét magasra tette a lécet harmadik nagylemezével, az 1987-es Protected From Realityvel, amely a Mekong Delta-főnök Ralph Hubert kiadójánál, az akkoriban induló Aaarrg Recordsnál jött ki, mindössze ötödikként a katalógusban. Már a Back To The Weapons EP is itt látott napvilágot, ami a kiadó debütálását jelentő legelső Holy Moses-nagylemez, a Queen Of Siam után másodikként érkezett az istálló zenekaraitól. Steif: „Minden lemezkiadó eleve a profitra van beállítva – némelyik jobban, mások kevésbé. Az Aaarrg viszont azok közé tartozik, amelyek többet tesznek a zenekarokért. Ők nem csak eladni szeretnék a zenét, hanem lehetőséget, platformot biztosítani neki. Minden viszonylag családiasan zajlik, ráadásul nagyon kevés zenekar van náluk, így abba is van beleszólásunk, mely új bandák kerüljenek a kiadóhoz, és melyek ne. Ralph Hubert olyan őrült figura, aki legszívesebben a világ legbonyolultabb zenekarait látná a kiadónál. Csak a brutálisan komplex dolgokra bukik."

És ha nem is volt brutálisan komplex a Protected From Reality, azért izgalmas, technikás megoldásokat találni rajta bőven. A Horrible Infanticide horzsoló riffekkel és a Weapons EP-hez passzoló sebességgel nyitja az albumot. Nemcsak Steif, de a gitárosok is igen komoly tempót diktálnak benne, Totónak pedig kifejezetten emlékezetes énektémákat sikerült minderre ráillesztenie. Ebben a dalban is ott van az a kis misztikus, sötét atmoszféra, amit annyira imádok tőlük, és ami abszolút különlegessé tette a lemezeiket. Mindezt a roppant hangulatos, remekül eltalált borító is fokozza, amely egyértelműen a korszak legjobbjai között volt. Az viszont rejtély, hogy kinek köszönhetjük, lévén a booklet csak annyit tartalmaz, hogy egy bizonyos La Nuit Foundation munkája, akárcsak az előző két Living Death-kiadvány frontja. Steif: „Igyekeztünk olyan dalokat írni, amik annyira rövidek, hogy azok is szerethessék őket, akik az egyenesebb, tömörebb számokat kedvelik, de azt is szerettük volna, hogy legyenek a dalokban olyan megoldások is, amik az összetettebb, agyasabb zenék rajongót is meggyőzik, köztük az olyanokat is, akik maguk is játszanak valamilyen hangszeren. Tehát elsősorban arra törekedtünk, hogy erőt, lendületet adjunk a számoknak."

Katonás ritmusban indítja a ritmusszekció a Manila Terrort, aztán hamar rálépnek ebben is a gázpedálra, elszabadítva a technikás thrash káoszt. A dal közepén eleresztett dupla gitárszóló is remek, ahogy pedig a végén széttördelik az egészet, az tanítanivaló. A Natures Death annak ellenére egy visszafogottabb, a többihez képest akár középtempósnak is titulálható dal, hogy Steif lábait ebben tuti odaragasztották a pedálokhoz, hiszen a négy perc feletti dalban, az utolsó 20 másodpercet leszámítva tényleg elejétől végéig pörög a duplázó. Steif: „A stúdióban elképesztően pontosan kell játszani, és büszke vagy, amikor visszahallod a szalagról, amit felvettél. Amikor pedig később meghallgatod a kész produktumot, magát a lemezt, még büszkébb leszel. Élőben viszont azonnal megkapod a visszajelzést arra, amit játszol, közvetlenül a közönségtől. Számomra mindkettő ugyanolyan nagy élményt jelent."

Az A oldalt a lemez egyik gyöngyszeme, az instrumentális, akusztikus gitárokat és vonósokat imitáló szintetizátort is csatasorba állító, vészjósló hangulatú Wood of Necrophiliac zárja, ismét csak egy olyan tétel, amihez hasonlót nem igazán lehetett hallani akkoriban Németországban. Abszolút zenei az egész, és sokkal közelebb áll mondjuk a Ride The Lightning-korszakos Metallicához, mint bármelyik teuton thrashcsapathoz. A párhuzam pedig azért is ül, mert a Living Death tagjait ugyanúgy inspirálták H.P. Lovecraft művei, ahogy Cliff Burtonéket, mindez pedig a Wood Of Necrophiliac öt percében abszolút tetten is érhető. A Vengeance aztán visszatér a brutális, sodró metálhoz, a koronát pedig a tök egyszerű, csordavokálos refrén teszi fel rá. Van benne viszont egy olyasfajta, tiszta gitárhangokat az elegánsan búgó basszugitárra ültető kiállás is a refrének után, amikhez hasonlóakat Jeff Waters fog majd tökélyre fejleszteni két évvel később az Alice In Hellen. Az Intruder elején mintha forgószél támadna, majd egészen kiváló, ahogy a két gitár homlokegyenest eltérő tempót, illetve riffeket hoz. A bevezetésnek lesz ettől egyfajta vihar előtti jellege, majd be is robban a szélvészgyors ikerriffelés. Toto vokalizálása ebben a dalban számomra a Vengence Of Hellt idézi, így éneklés szempontjából talán ez a legkevésbé sikerült dal szerintem a lemezen. Zeneileg viszont marha jó az egész, és van benne egy nagy adag a Mekong Delta nem sokkal korábban kihozott első lemezének feelingjéből is, nyilván nem véletlenül.

Szintén 1987-re tehető ugyanis, hogy az Aaarrg kiadó főnöke, Ralph Hubert elindította a Mekong Deltát, amely azt volt hivatva bizonyítani, hogy igenis vannak top muzsikusok a tengerentúlihoz képest sokszor lesajnált német thrash metal színtéren is. Már a csapat megalakulásakor sokan gyanították, hogy az álnevek mögé bújt tagságban a Living Death egyes muzsikusai is megbújhatnak. Mint később kiderült, ez olyannyira igaz volt, hogy a Rolf Stein álnév Frickét, a Vincent St. Johns pedig Reiner Kelchet rejtette, azaz a gitárosokat egy az egyben átemelték a Living Deathből a Mekong Deltába. Ne felejtsük el azonban, hogy akkor tényleg senki nem tudta, kik játszanak a Mekong Deltában, így Steif terelni volt kénytelen, amikor a két banda esetleges összefonódásának témája felmerült egy interjúban: „Mivel közös kiadónál vagyunk, a Mekong Delta tagságával is muzsikáltunk pár rövidebbet közösen, és ilyenkor természetesen átszivárognak bizonyos ötletek, amelyeket aztán automatikusan beépítünk a saját dalainkba is. Innen a zenei hasonlóság egyes dalokban."

Az Intruder után némi pihenőt jelent a középtempón dohogó, roppant súlyos The Galley, amit a speed metalos, a középrészben egy csűrdöngölős, röfögő bőgő-kiállást is eleresztő War of Independence követ. A lemezt az Eisbein (mit Sauerkraut) zárja, ami később a csapat elsőszámú slágerévé vált. Zeneileg ennek ellenére kilóg a lemezről, hiszen inkább a korai dolgaikra hasonlít. A dal címe nagyjából úgy fordítható, hogy sertéscsülök savanyúkáposztával, ennek ellenére azonban nem valamiféle poéndalról van szó: a szöveg az igénytelen tömegek ostorozása, akik mindig csak gyorskajákat fogyasztanak, ahelyett, hogy a megénekelt, hagyományos étkek és értékek felé fordulnának. Steif: „Nagyon gyorsan, a próbateremben állt össze ez a dal. Bulizgattunk, amikor Frank vagy Rainer - már nem is emlékszem, melyikük – bedobta a riffet. Gyorsan összeraktuk a teljes számot, és kitaláltuk a refrént is. Az Eisbein mit Sauerkraut valahogy jól hangzott, szóval ez lett a címe is. Arról szól, hogy az ember nagyon undorodik a társadalomtól, mert azt látja, hogy mindenki állandóan csak a gyorskajákat zabálja."

Bár a Protected From Reality állítólag konceptlemez, témájáról sajnos nem lelhető fel túl sok információ. Eleve a lemez szövegei sem kerültek bele a bookletbe sem akkor, sem pedig a meglehetősen szűkre szabott újrakiadások esetében, és a neten sem nagyon találni olyan interjút – meg úgy általában véve bármilyet – a zenekarral, amiben ez a téma felmerül. Steif is csak ennyit árult el anno: „Fontosak számunkra a szövegek. A Protected From Reality egy konceptalbum, és a következő lemez is az lesz. A skizofrén világgal foglalkozunk, kiemelve az emberek rossz oldalát, és ezt elemezzük néhány történeten keresztül. Korábban a szövegek inkább csak úgy nagyjából voltak megírva. Újabban viszont intelligensebben, igényesebben fogalmazunk. Az anyanyelvi hallgatók közül azért páran így is biztosan felkapják a fejüket itt-ott, mert nyelvtanilag még mindig nem minden tökéletes, de hát mi németek vagyunk, ez van. A Sodom ebből a szempontból még viccesebb, ők ugyanis először németül megírják a szöveget, aztán kikeresik hozzá a lehető legbonyolultabb angol szót, teljesen mindegy, hogy illik-e oda vagy sem."

Hiába sikerült nagyon jól a Protected From Reality, 1987 már a Terrible Certaintyről, a Persecution Maniáról és a Release From Agonyről szólt. Ezen a ponton már egyértelmű volt, hogy a Living Death népszerűsége messze elmarad a vezető pályatársakétól. Ezen az sem változtatott, hogy a lemez megjelenése után összebútoroztak Boggi Kopec menedzserrel, aki akkoriban többek között a Kreator ügyeit is intézte. Ennek ellenére ugyanis nem hogy felzárkózni nem sikerült, de egyre jobban leszakadtak a Sodomtól és a Destructiontől is. A klasszikus felállás hattyúdalát aztán a zenei és vokális szempontból is eltérő koncepció mentén született, ennek ellenére azonban remek 1989-es Worlds Neurosis jelentette. Megjelenését követően azonban kettészakadt a zenekar: a Kelch tesók mentek az egyik, míg a többiek a másik irányba. és ugyan egy ideig még ment a harc a két fél között, hogy kit is illet meg a zenekar nevének használati joga, Atomic Steif, Toto és Frank Fricke végül engedett, és előbb LD-ként, majd a Worlds Neurosis egyik dala után elkeresztelve bandájukat, Sacred Chao néven folytatták együtt egy rövid ideig. Basszusgitárosnak bevették Steif régi, Violent Force-os cimboráját, Frank „Lemmy" Fellingert, és még 1989-ben kihozták első és egyetlen, Sacred Chao címmel ellátott EP-jüket. Ezzel a nem túl acélos anyaggal aztán bele is álltak a földbe, így 1990 már a Holy Moses soariban találta Steifet.

Időközben Reiner és Dieter Kelch is dolgoztak az új felállás összekalapálásán és 1991-ben ki is jött a Killing In Action című, legutolsó Living Death-nagylemez Frank Ullrich dobossal és Gerald Thelen énekessel. Nem sokkal ezután azonban, ahogy a Sacred Chao-sztori, úgy a Living Death története is véget ért, a tagok pedig gyakorlatilag visszavonultak az aktív zenéléstől. Fricke, Reiner Kelch és Toto ugyan még 1996-ban felbukkantak a német undergroundból verbuválódott, karácsonyi poénalakulat, a X-Mas Project második lemezén, de ezt követően már nem adtak ki semmit. Ellentétben Atomic Steiffel, aki a Holy Mosesből a Sodomba igazolt, Witchhuntert váltva a dobok mögött 1992-ben. 2000 után előbb az Assassinban tűnt fel, majd 2008-ban ő dobolta fel a Holy Moses Agony Of Death lemezét is. Sabina Classenéktől aztán 2011-ben távozott, egyben le is zárva ezzel zenei karrierjét. És ugyan 2008-ban a Kelch testvérekkel, illetve ismét Totóval a fedélzeten a Living Death is aktivizálta magát, ebben ő már nem vett részt. A helyére Jörg Michael ült be, a csapat pedig vele együtt lépett fel a Keep It True-n 2009-ben, illetve egy évre rá a Metropol Ruhr fesztiválon, ezzel pedig ki is fújtak a koncertek.

Ma már nagyon úgy néz ki, hogy a zenekartól nemhogy új zene, de aktivitás sem várható, rövid pályafutásuk alatt leszállított dalok azonban megérdemlik, hogy ne felejtsük el ezeket. Akárcsak Atomic Steif, akinek játéka rengeteget tett hozzá a vele készült két nagylemezhez. Nem véletlen, hogy máig ezek a személyes kedvenceim.