Shock!

Ritka, hogy a címből meg lehet ítélni, milyen zenét fog tartalmazni az adott lemez. A kanadai Cryptopsy második albumát, a None So Vile-t kábé mindegyik death metal toplistán meg lehet találni, és sokakban felmerülhet a kérdés (ahogy bennem is régebben): miért pont ezt? Sok más gyors, komplex, kíméletlen death metal album létezik a világon, amely nem enged levegőt venni, és dobszóló stílusú géppuska-ritmusokkal, pincemély hörgéssel, komplex, nyakatekert riffeléssel operál. Régebben én is úgy voltam vele, hogy persze, nagyon jó ez az anyag, meg hibátlan is, de minden idők legszűkebb toplistáira feltenni némileg túlzásnak tűnt. Mai fejjel azért egyre inkább osztom ezt a nézőpontot.

A kanadai Cryptopsy ezen a néven későn érkezett a színtérre, de ők sem maradtak ki a '80-as és '90-es évek fordulóján tapasztalt hatalmas death metal pezsgésből. Akkortájt formálódott ki szinte az összes jelentős banda alapja, és ennek ők is részesei voltak, mivel a banda magja Necrosis néven már a hőskorban is demózott Montréal környékén. Az 1988-as alapítás után négy év alatt három demó jelent meg, majd Cryptopsyként folytatták. Az énekes, a kukacevő Lord Worm (aki civilben angoltanár és Dan Greening névre hallgat), a dobos és zenekarvezető Flo Mounier, illetve Steve Thibault valamint Dave Galea gitárosok mind a Necrosis-időkből maradtak együtt, így kézenfekvő, hogy a Blasphemy Made Flesh debütálás már nagyon érett és jól összeszokott bandát mutatott 1994-ben. Itt két lényeges érkezőként Jon Levasseur szólógitáros helyettesítitte Galeát, valamint a basszusgitáros Martin Fergusson pótolta a lemezen már nem szereplő Kevin Weagle-t. Tökéletes csillagállás a felállás is, ugyanis a csapat legjobb szólógitárosa épp Levasseur volt, főleg utólag nézve. A csapat már az első lemezzel magasba emelte a zászlót, de igazán utódjával, a None So Vile-lal futottak be ezen a szűk szegmensen, ami a nemzetközi technikás, brutális death metalt illeti.

Természetesen az online hírverés elég öngerjesztő folyamat, de nyilvánvaló(nak tűnik), hogy a lemezt death metal berkekben övező veszett körülrajongás nem lehet véletlen. Mégiscsak az alstílus egyik legtöbbet hivatkozott albuma a None So Vile a Deicide és a Suffocation korai művei mellett. Nem is tenném hozzá, hogy még harminc év után is, mivel ez a falbontó album azonnal kivívta az underground fanatikusok rajongását. Sőt, sok távoli szemlélő osztatlan tiszteletét is. 1996. július 3-án jelent meg a nem túl hosszú életű, de annál intenzívabb teljesítményű svéd Wrong Again Recordsnál (korai In Flames, Eucharist, Arch Enemy, Spiritual Beggars). Tehát hamarosan harmincéves lesz, és nem fog rajta az idő: a 32 perces, nyolcszámos None So Vile ugyanis maga a beteljesült ígéret. Kanadában amúgyis szép számmal teremnek a komplex death metal csapatok, elég csak a Gorgutsra, a korai Kataklysmre gondolni, és persze ne feledkezzünk meg a többi súlyoszenei előfutárról sem: a Razorről, az Annihilatorről és főként a Voivodról. Esetleg beugorhat az undergroundban rekedt, de egyébként nagyszerű Sacrifice is. Nyilván a '80-as évek utókora is kitermelt pár mutatós alakulatot (Quo Vadis, Martyr, Dissimulator, akár az Obliveon), de a Cryptopsy ezek közül is kiemelkedik.

A None So Vile szélsőségessége mellett főleg az a meglepő, hogy micsoda jól rétegzett számok ezek, amelyek a megfelelő edzettségi állapot után megfoghatóak is. Utóbbi nélkül viszont vannak kételyeim, mennyire lesz élvezetes ez a lehengerlő kakofónia. Nagyon kétlem ugyanis, hogy aki eddig nem közelített a műfajhoz, azt épp ez a lemez győzné meg. Arra ott vannak a Death, a Morbid Angel, a Carcass, az Entombed, a Bolt Thrower hasonló színvonalú, de sokkal megfoghatóbb lemezei, de ez itt tipikusan az a fajta, amelyet a stílus minden rajongója elismer, ha nem is hallgatja aktívan. A Cryptopsy legnyilvánvalóbban ott vert rá a pályatársakra, hogy amikor a zene teljesítményoldalát nézzük, Mounier felér egy nyolckarú polippal, de ezeknek a kétségtelenül rendkívül gyors, technikás és brutális számoknak alja is van, erőteljes basszusjelenléttel. Húzós groove-okkal is alapoznak itt-ott (Graves Of The Fathers) a kétségtelenül kíméletlenül daráló gitárok alatt. Sőt, odáig mennék, hogy bizonyos fokú, elborult dallamérzékről is lehet beszélni. Masszívan alultárgyalt szelete ez a Cryptopsy zenéjének, mivel a legtöbb rajongó vagy elismerő vélemény ott áll meg, hogy übergyors, technikás zene, embertelen dobossal. A már említett kultikus Obliveon gitárosa, Pierre Rémillard volt a producer (lásd még Kataklsym, Gorguts) és a lemezanyagban van is valami az Obliveon progos, technikás thrashhez képest is szokatlan hangzásából és talán még a riffszerkesztéséből is. Bizony, a From This Day Forward és a Nemesis kultikus progos thrash albumok, utóbbi a stílus legsivárabb idejéből, '93-ból, a Cryptopsyék biztosan ismerték is a producer főbandáját, főleg, mivel montréaliak ők is.

Horrorfilmes idézetek fogják keretbe az alig félórás mészárlást: „I do that rather well, don't you think?", kérdezi Az ördögűző harmadik részében az X páciens, majd a szintén a filmből átvett ordítással kezdetét veszi a mészárlás a Crown Of Hornsszal. Mounier ő maga mondta, hogy élőben ez a szám jelenti az egyik legnagyobb kihívást dobügyileg. Fel is vonul benne minden, ami a Cryptopsyban érdekes (vagy esetleg riasztó) lehet. A filmes intró után azonnal indul a mészárlás, a cséphadaró dobolásra megfelelően illeszkedik Worm acsargó, ugatásszerű vokálozása. Az elején minden dallamot mellőznek, ám a középrészben érdemes figyelni Mounier cinezését is, a lassabb résznél a még mindig pincemély hörgés alá némileg lassabb témák adnak egy kis fogódzót. A továbbiakban hasonló receptre készült az összes szám, de mindegyiket meg tudják tölteni valami fifikás extrával. Így lehetséges, hogy a riffek és blastoló dobok masszív fala alatt megbújnak meglehetősen dallamos gitárszólók is (Slit Your Guts, Benedictine Convulsions), slap basszuskiállások az Orgiastic Disembowelmentben, rövid szólók (szintén az előbbi kettősben – a Slit meg a lemez talán legjobbja egyúttal).

De önmagukért beszélnek a falbontó breakdownszerűségek is (a ritmusgitár hangzása nagyon különleges), elvégre a Cryptopsy a deathcore színtér fő ihletforrása, és bizony dallamosnak mondható, tremoló riffek is akadnak (Graves Of The Fathers). De egyike a kevésbé intenzív pillanatoknak egy billentyűs intró a Phobophile-ban, ez meg a lemez másik legnagyobbja a Slit Your Guts mellett, főleg, amikor elszabadul a pokol a tökéletes precizitású blastolással. A Dead And Drippingben tekintélyt parancsoló a lassú részlet is, amelyet egy visítós énekkel felvértezett blastbeates szekcióval trancsíroznak szét. Mindegyik nagyon extrém rész rövid ideig tart: fontos részlet, hogy nem húznak túl sokáig egy-egy témát, gyakran váltanak, és mindig időben. Így válik izgalmassá ez a kétségtelenül barátságtalan keverék, ami még extrém death metalon belül is megterhelő tudna lenni egyébként.

A dalokat nem nagyon érdemes sorra venni, mivel egymáshoz eléggé hasonlító, monolitszerű, masszív, tömény érzetet keltenek (ez is Reign In Blood-recept, csak a fogós keret nélkül), de szerencsére mindegyikben történik valami nagyon érdekes, amire érdemes figyelni. Az is rippant okos döntés, hogy nem próbálják aránytalanul hosszúra nyújtani ezt az intenzitást, ugyanis az összjátékidő alig haladja meg a fél órát, ahogy épp az említett Reign In Bloodnál vagy a Legionnél is láttuk. Még fontosabb, hogy ilyen embertelen tempó mellett szerencsére sikerül elkerülni azt is, hogy egy-egy arctalanul széjjelvert nóta is bekerüljön, pedig az ilyesmi veszélye egészen valós ilyen extrém zenében. A legrövidebb Lichmistress kerül ehhez a legközelebb, de aztán előveszik a lemez egyik legeltaláltab középtempójú breakdownját, amely a lemez egyik legjobb pillanata. A Benedictine Convulsionsban és a már említett Phobophile-ban is az a jó, ahogy a lassabb, súlyosabb riff minden kétséget eloszlat a középrészben, de a szó legjobb értelmében vett példaértékű darálást mutatnak be mindenhol. Ez az, amit sok extrém death metalt művelő arctalan csapat nem ért: hogy nem érdemes az intenzitást még nagyobb intenzitással fokozni. A mindig jókor érkező „lassabb" riff (természetesen Cryptopsy-standardokhoz mérjük a lassúságot), egy-egy breakdown, egy dallamos vagy akár disszonáns szóló, egy-egy tremolós „nyíííííí" téma (Slit Your Guts, Graves Of The Fathers, akár Lichmistress) teszi (némileg) változatossá a ritmikai őrületet, amit itt leművelnek. Minden hasonló elemből látszik, hogy fantasztikusan sok apró elemből álló, toronyszerű építményeket alkotnak, bár elsőre nem biztos, hogy feltűnik.

Az Orgiastic Disembowelment a nyitányhoz hasonlóan a '90-es évek elejének horrorterméséből idéz, Ash Williams szólal meg az Evil Dead trilógia utolsó részéből, A sötétség seregéből: „That's it... Go ahead and run. Run home and cry to mama" – e választott filmrészletek is illenek a lemezhez. Némileg önirónia is ez, kezdettől fogva tudták, hogy nem született slágeres és hallgatóbarát zene, de ebben a műfajban ez nem is alapkövetelmény – akkor meg zárja keretbe két riasztó filmidézet. Vizuálisan is a művelt ember által megfogalmazott horrorfilmes érzésvilág a jellemző. Művészetben jártas embernek feltűnik az emberfej tálcán motívuma, és egyértelműen Caravaggióra gondol miatta. Teljesen természetes asszociáció ez, az ő legendás képéhez hasonló (Salome Keresztelő Szent János fejével) a frontfestmény, és nem is rossz a tipp. Mindez természetesen nem véletlen, mivel festményt Elisabetta Sirani 17. századi olasz festőművész készítette, barokkos hangulatot áraszt, és ugyanez a témája. A levágott fej, a véres tálca, de még a bibliai erőszak is illik a zenéhez, ahogy a kidolgozottság és a művészi kivitelezés is. Tökéletes tükre a borító mindannak, ami az albumon hallható.

Apropó, mi illik még a zenéhez? Szövegileg is nagyon érdekes és extrém dolgokról írtak, Greening angoltanári mivolta az összes sorban felrémlik. Érzékletesen, horrorszerzőhöz méltóan tud írni olyan kellemetlen témákról, mint a gyilkosok precíz módszerei, lásd az elnevezett tárgyakat a Slit Your Gutsban, van itt egy Tuesday nevű kés, amelyet nőnemű névmással illet, de van itt sebészkés ölelése is „Svelte is implement / Its gentle caress lets you bleed". Aztán szóba kerül a kannibalizmus és az áldozat félelméből való, már-már rituálészerű erőmerítés (Phobophile), de akad szélsőségesen túlzó más testi erőszak is bőven – meglehetősen beteg témák ezek, de a megfelelő szóhasználattal érdekesen hatnak, és provokációnak sem utolsó egyik sem. A dolog egyetlen nagy hátránya, hogy az énekből szövegolvasás nélkül semmit nem lehet érteni, én meg mindig jobban szerettem az érthető hörgést, amely más karaktert adhatott volna a zenének (David Vincent, Piotr Wiwczarek, John Tardy, ilyenek). Előny viszont, hogy ez a szörnyszerű, démoni vokálozás kimerít érthető hörgésen minden mást, amit death metalban meg lehet próbálni, széles skálájú palettáját nyújta mindenféle brutalizálásnak. Ez a lemez egyik titkos ereje, persze a megfelelő perverzióval.

A kétségkívül félelmetes adottságokkal rendelkező énekes viszont saját elmondása szerint főként egészségi okokból nem maradt a bandában: „A test megtörik, és a helyet át kell adni valaki fiatalabbnak, akinek nincsenek ilyen egészségügyi gondjai." Greening állandóan mindenféle betegségeket szedett össze turnén, ráadásul hiperaktív lénye, sokat mozgó személyisége okán fizikailag rendkívül megterhelő volt a magas oktánszámú aktivitás, amit színpadra vitt. Így kétszer is kilépett a csapatból, először e lemez elkészítése után, amikor a teljesen más karakterű hardcore-üvöltöző, Mike DiSalvo váltotta. Ezért a következő lemezen, a Whisper Supremacyn már csak két számban vokálozott. Az ötlet egyébként jó volt, az érthető, kiabálós hörgés jó irány lett volna, csak ott már nem sikerült olyan karateres témákat írni, mint a None So Vile-on. Lord Worm (ugye milyen vicces ez a név?) később még visszajött egyszer, legutóbb 2007-ben, de a mostani felállásból már csak a dobos maradt hírmondónak ebből a brigádból. Ám mindenki tudja, hogy felállástól függetlenül ez a Cryptopsy legfontosabb albuma. Ez meg most már igencsak örökké így is marad, ha három évtizede megközelíteni se nagyon sikerül...

A cucc történelmi jelentőségét több tényező is jelzi. A hét évvel később kiadott koncertlemez, a None So Live címét is ez a mérföldkő ihlette (mindig is szerettem a nyelvi játékokkal operáló koncertalbumokat), de az is jól bizonyítja jelentőségét és nem kopó fényét, hogy a Budapestet is érintő, harmincéves jubileumi turné szintén ezt az alapművet állítja fókuszba, nagyjából hat szám el is hangzik majd az itteni nyolc közül. Mounier szerint a mostani felállás a lehető legjobb ehhez az ünnepléshez, Matt McGachyről belépése óta nagyon elismerően nyilatkozott, és még zenekar univerzális ballépésének tekinthető The Unspoken King után is megvédte az énekest. Ezzel a „legjobb" dologgal vitába szállnék, de nem az én véleményem számít. Ám ha nem ismered a komplex és extrém death metal egyik legnagyobb alapművét, sosem késő pótolni a lemaradást: február 5-én élőben is tesztelheted a dalok élő intenzitását a Barba Negrában.