Úgy látszik, a dallamos rockzenék kiadói kezdenek nyitni a súlyosabb hangzások felé: a Primal Fear új albumát a Frontiers adja ki, a san diego-i illetőségű kult US power csapat, a Cage friss anyaga pedig az MTM-nél látott napvilágot. Mi tagadás, bármennyire is harapós zene a power metal műfaj, a szikárság mellett bizony a fogósság és a hatásos dallamok is megbecsülendő tulajdonságai közé tartoznak – gondoljunk csak a klasszikus Vicious Rumors lemezek kitörölhetetlen dallamaira és csodálatos lírai pillanataira.
A Cage mondjuk sose vitte túlzásba az érzelgősködést, minden lemezük a sikáló riffekről, hasító szólókról és dobhártyaszaggató sikolyokról szól. Legutóbbi, harmadik albumukkal (Darker Than Black, 2003) pedig olyan minőségi ugrást hajtottak végre, hogy fejleszaggató élménnyel szolgáltak minden power metal rajongó számára, még azokat is alaposan meglepték, akik már eleve szimpatizáltak velük. Sean Peck énekes simán benne van a Ripper-Rivera-Eric Adams ligában, bármelyik tengerentúli vagy európai power csapat két kézzel kapkodna utána, ha netán a Cage-ből való távozás mellett döntene.
Remélem nem teszi, mert bizony a Hell Destroyer is nagyon erősre sikeredett.
Először ugyan felhúztam a szemöldököm, hogy miért is kell egy efféle muzsikát játszó zenekarnak 78 perc hosszúságú konceptalbumot készítenie, hiszen ez a műfaj egyáltalán nem az ilyen projektekről szól, de mivel az eddigi Cage albumok sem voltak kimondottan rövidek, megszavaztam a bizalmat. Elsőre persze kicsit lefárasztott az anyag, de már második körben kezdtem ráérezni az ízére. Jópofán ostoba, képregényszerűen társadalomkritikus sci-fi sztori, amely megzenésítést nyert és nagyon tetszik a borító és a booklet (képregény-fanok és a Tim Burton-féle Támad A Mars c. film rajongói tényleg előnyben!); végső soron azonban itt is a zene dönt, annak minősége pedig megint csak megkérdőjelezhetetlen.
A Darker Than Black-et nem szárnyalja ugyan túl a Hell Destroyer, de US powerrel amúgy sem nagyon voltunk elkényeztetve idén (voltunk bármelyik évben is?) – a dalok pedig rendkívül erősek, megfelelnek minden műfaji követelménynek. Sean hangja hiába halfordos, riverás, ripperes, tyrantes, kellően karakteres ahhoz, hogy ezer közül felismerhető legyen – ennek megfelelően barátunk alaposan végig is süvíti a lemezt és más tulajdonképpen nem is számít. Ez olyan fajta metal, amely mindig hiteles marad, amely örökérvényű, amelynek semmiféle divathullámhoz semmi köze – igazi felüdülés.
Hosszú, de végtelenül élvezetes lemez, nem bosszantóak az átvezető kis közjátékok sem, hanem szépen beépülnek a kerek egészként funkcionáló dalfolyamba. Egyébként meg minden nóta egy-egy US power alapvetés: klisécímek (I Am The King, Christ Hammer, Legion Of Demons, Fall Of The Angels, Metal Devil stb.); ismerős dalszerkezetek; ezerszer hallott megoldások, dallamfordulatok, de hát mit tegyünk, ha egyszer szakít és pusztít az egész? Nincs is nagyon miről beszélni itt, az ilyenkor szokásos US power vs. europower témát pedig már magam is unom, tehát a kedves Olvasó engedelmével mellőzném a lerágott csont újracsócsálását. Akinek viszont a Brainstorm tudott újat mutatni, mindenképpen ismerkedjen meg a Cage-dzsel is – remélem, általuk visszatalál a klasszikusokhoz is.
