Shock!

december 11.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Black Country Communion: BCCIV

blackcountrycommunion_cKereken öt esztendeje jelentkezett utoljára stúdiólemezzel Glenn Hughes, Joe Bonamassa, Derek Sherinian és Jason Bonham tekintélyesen startoló szupergroupja, amivel jól fel is csigázták a kitartó rajongókat, s bár jómagam is az utóbbi táborhoz tartozom, a legutóbbi Afterglow például már messze nem tűnt annyira izgalmasnak, mint mondjuk az első két kiadvány. Ugyan elsősorban Bonham miatt eleve adott, hogy a zene sokszor most is a Zep fénykorát „idézgeti" fel, ennek ellenére az elsőnek induló Collide a nyilvánvaló Zeppelin-hatások mellett kábé ugyanakkora füstös ős-Whitesnake-hangulatokat is hordoz magában, illetve talán az egykori Coverdale / Page formáció muzsikája is nagyon találó hasonlat lenne rá. Itt hallatszik igazán, hogy Glenn ki mellett is bazsevált az arany időkben, hiszen a nóta tipikus kiállásainál akár még Covi is simán állhatna a mikrofonnál.

megjelenés:
2017
kiadó:
Mascot
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 29 Szavazat )

Hughes persze ez alkalommal is uralja az anyag nagy részét, kora ellenére sokszor igencsak elképesztő dolgokat művel a hangszálaival, mint ahogyan legutóbbi szólólemezén is, amelyre az Over My Head például egész nyugodtan fel is kerülhetett volna. De ugyanígy Bonamassa sem tud kibújni a bőréből, hiszen a folkos, melankolikus The Last Song For My Resting Place is olyan, mintha mondjuk a Blues Of Desperationről maradt volna le, ahol természetesen a pazar szóló mellett Glenn háttérvokáljait is figyelemre méltóan odarakták. Az első három nótával így tulajdonképpen meg is határozzák, hogy igazából mely két emberről is szól a BCC. Derek Sherinian mondhatni hiába küzd derekasan deréktől felfelé, neki itt most csak minimális szerep jutott. Egészen a hatodik nótáig kell eljutni ahhoz, hogy az ember ráébredjen: valójában a kiváló kvalitásokkal rendelkező billentyű varázsló is szerepel a lemezen, és itt egy pillanat erejéig végre ő is rátenyerelhet Hammond orgonájára. A faszántos riffel felfegyverzett The Crow egyébként az anyag egyik legerősebb pillanata is lehetne, amennyiben Glenn nem üvöltözné szét az egészet. Akármennyire is leborulok a teljesítménye előtt, amit itt művel, az már kicsit nekem is sok a jóból.

A Zeppelin-vonatkozások azért persze nagyon is egyértelműek az olyan tételekben, mint például a Fekete Laci (egykori) erejével húzó Swayben, vagy a Bonamassa játékos riffelésétől – és csodás soundjától – pazar Awake-ben. Döbbenetes egyébként, hogy itt mennyire le tudta venni Jimmy Page stílusát (is) a gitáros, miközben önmagát is belerakta minden egyes hangba. Utóbbi nótában ráadásul ismét engedték Dereket némileg kibontakozni a Hammonddal, amelyet még az elviselhetőségig be is torzított, Joe ellentmondást nem tűrő, odaszurkált wah-os fikcsijére válaszolva. És ha már ennyi szó esett a többiek tehetségéről, említsük meg Jasont is, aki amellett, hogy mindent megtesz azért, hogy közelebb kerüljön néhai apja stílusához, sokszor még a megszólalásával is eszembe juttatja John Bonhamet. Akinél ugye szinte senki nem tudta ösztönösebben tolni-húzni azokat a kimért, lassan vánszorgó középtempókat (halld Since I've Been Loving You vagy No Quarter például).

A The Cove és a Love Remains viszont nekem nem tűnik többnek helykitöltésnél, ezekben valahogy nem érzek olyan mértékű fantáziát, mint a többi dalban, és a végén lecsendülő When The Morning Comes is „csak" egy korrekt, de annyira azért nem egetverő nóta. Ez az ő szintjükön inkább olyan közepesnek felel meg, amelyet nagyjából nyolc perc alatt össze is dobhattak. Persze baromi jó ez is, és nyilván velem van a baj, csak hát azok a fránya elvárások ezektől a muzsikusoktól... Egy árnyalatnyival erősebbnek érzem a sokak szemében talán túl slágeresnek tűnő, lüktető Wanderlustot, amely inkább Sammy Hagar legszebb szólóéveinek szerzeményeire emlékeztet, így már alapból kellemes élményt nyújt.

Mint ahogy összességében a nagy hangerőn veszettül jól megdörrenő teljes lemez is kellemes hallgatnivaló, nagyrészt egységesen magas színvonalú dalokkal, ahogy azt már megszokhattuk ezektől a csókáktól. A négy évvel ezelőtti szakítás utáni California Breed-albumnál is nagyságrendekkel erősebb lett ez a produkció. Bár Bonamassa és Hughes legutóbbi szólólemeze is többször pörgött nálam, mint amennyit a BCCIV fog, a lényegen ez nem sokat változtat: a stílus és a fent említett urak kedvelői ezúttal sem érezhetik magukat átverve.

 

Hozzászólások 

 
+6 #7 The_Sentinel 2017-09-28 06:08
9/10. Bonamassa énekelhetne kicsit többet, Sherinian is kaphatott volna nagyobb teret, de ezzel együtt is remek album. Nekem jobban is tetszik, mint az Afterglow.
Idézet
 
 
+4 #6 s4tch 2017-09-27 23:30
az ilyen lemezeket baromi nehéz pontozni: nincs itt korszakos világmegváltás, viszont vannak nagyon jó dalok, disznó hangzás és fölényes hangszeres tudás.

nálam is kb. 8/10, nem nagyon lehet több, de nyolcasnak ez tízes.
Idézet
 
 
+4 #5 DéeL 2017-09-27 19:39
Megint elcsesztem. 10/12. Az év végi top 5-ben bérelt helye van, ugyanúgy, ahogy a KXM-nek is.
Idézet
 
 
+5 #4 NemTom 2017-09-27 18:49
Nekem is nagyon tetszik, kiváló alkotás
Idézet
 
 
+5 #3 Scud 2017-09-27 09:52
Pont most kezdtem el hallgatni, erre látom, hogy írtatok róla. :)
Idézet
 
 
+6 #2 DéeL 2017-09-27 08:50
Bocs, 12/10.
Idézet
 
 
+8 #1 DéeL 2017-09-27 08:49
A 8/10 kevés, a 12/0 jobban nézne ki. Zseniális egy album, alíg bírom kiszedni a lejátszóból.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Symphony X - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Thaurorod - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Stratovarius - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.