Ezúttal három év is eltelt két Avatarium-lemez között, és azt is megértük, hogy immár róluk is „régi″ zenekarként beszélhetünk, tekintve hogy jövőre lesznek tízévesek. Jómagam már a debütalbum idején kiváltottam a rajongói igazolványt, elvégre olyan zenével dobbantak be a színtérre (igen, dobbantak és nem robbantak, viszont nem kecsesen, hanem egy elefánt tekintélyt parancsoló, tonnás komótosságával), amely számomra nagyon kedves volt mindig és később ebből az irányból kalandoztak erre-arra, néha kicsit csillagtúra-szerűen, vissza-visszatalálva az eredeti táborhelyhez. Doomos svéd fém Hammond-orgonával, a Candlemass akkori verziójának tulajdonképpeni folytatásaként, erőteljes és megbabonázó női énekkel – hát, ezzel nemigen lehetett mellényúlni, viszont érthető módon igényük mutatkozott arra, hogy Leif Edling háttérbe vonulásával (majd saját zenekarának reaktiválódásával) egyre inkább a saját arcot keressék és Jennie-Ann Smith hangjának lehetőségeit minél jobban kihasználják.
Hamar kialakult tehát az Avatarium-stílus, amely igazából egyik régi vagy újabb énekesnős bandához sem hasonlítható és az is kiderült, hogy élőben is erős a banda. Aki anno elmulasztotta a budapesti bulit és külföldön sem tudta őket elcsípni, remek koncertlemez segítségével csekkolhatta ezt, most pedig a nemzetközi koncertélet rebootja után ismét lesz lehetőség Avatariumra menni itthon, igaz, nagy bánatomra csak „különleges vendégként″ láthatjuk őket a náluk sokkal kevésbé izgalmas Swallow The Sun előtt. Kíváncsi leszek, öt lemezzel a tarsolyban hogy rakják majd össze a műsort, mert bár a legutóbb némi megtorpanást éreztem, mostanra úgy tűnik, ismét szárba szökkentek a kreatív energiák, és ismét találunk újdonságokat a már megszokott-megszeretett összetevők mellett.
Már a lemeznyitás is különleges: a sötéten és akusztikusan kibontakozó Love Like Oursban hangsúlyos (szólisztikus) szerepet kap a cselló, olyan formában, hogy a hideg kirázza az embert, Jennie visszafogott, alattomos dallamai pedig a bőrünk alá másznak. Ilyen daluk korábban nem volt, mégis tipikus Avatarium – a legjobbjaik közé kívánkozik máris. A címadó tétel kevesebb meglepetéssel szolgál, ilyesmit hallottunk már tőlük, mégis valami olyan sötét fülledtséget hordoz a maga borult slágerességével, mintha a kései '60-as évek valamiféle viktoriánus dark romantic légkörben zajlottak volna le. Ugyanebben a szellemben, de picit szellősebb, oldottabb tónussal íródhatott a Mother Can You Hear Me Now, itt még némi Pink Floyd-hatást is felfedezhet a hallgató. Nagy nóta aztán a Stockholm, amely címével ellentétben nem valamiféle romantikus óda a szülővároshoz: itt bizony visszaköszön a doom eredet, de később lazítanak és minden jellegzetességet felvillantanak zeneileg-szövegileg egyaránt.
Érdekes lehet elgondolkozni, hogy a Psalm For The Livingnek van-e köze a Candlemass-féle Psalms For The Dead-koncepcióhoz, mindenesetre ez a négy perc inkább csak afféle nyugis átvezetés a korábban már bemutatott God Is Silenthez, amely megint csak nagyot megy. Itt ugyanis megint zseniálisan keverik a súlyt az akusztikus megoldásokkal a verzékben, baromi jól szól alatta a basszus, a refrén full doom, a szólórészben pedig akkora Sabbathot kapunk arcba, hogy Iommi mester is csettintene – hát, ha ebben nincs benne Edling mester keze, akkor semmiben! Na meg persze ott van a Nocturne, ami az Avatarium első igazi ökölrázós kőmetál témája (ahogy mondani szokás, a rifftől mocorogni kezd a szekrényben a farmermellény), és a végén még a lánccsörgetős svéd death metal hőskorát is megidézik a Transcendent című instrumentális szösszenetben – ismét csak hátborzongatóan, további kellemetlen csellóhangokkal fűszerezve. Ez kicsit olyan, mint egy The Witch-típusú nyomasztó horrorhoz metál filmzenét írtak volna. Feszengős érzésünk lesz tőle, filmes szlenggel élve disturbing, mégis lenyűgöz és arra sarkall, hogy újrahallgassuk a lemezt.
Szóval tehát a helyzet az, hogy bár kissé keveslem-hiányolom a hangsúlyos Hammondot (van billentyű bőven, de ezúttal már nem főállású kolléga tolja, hanem részben a Smith-Jiddell házaspár, részben a Pain Of Salvationben is megfordult Daniel Karlsson), ez az anyag annyira erősre sikeredett, hogy én beverem rá a tízest – ha már tizedik évforduló, miért is ne, egyszer élünk. És halunk.
Hozzászólások