Shock!

Egy közelmúltban felmelegített régi nyilatkozat és az Alice Coopert évtizedek óta támadó keresztény kinyilatkoztatások hatására, elkezdtem érdeklődni a kényes témakör iránt, amiről egyébként mindig is elég csekély ismeretekkel rendelkeztem. Katolikus neveltetésemnek köszönhetően első körben jómagam is elmorzsoltam az imákat nevezett s eltévelyedett antihősünk lelki üdvéért és persze azért, hogy állítólagos fekete miséi ne érjék el céljaikat. Éjt nappallá téve, szabadságot feláldozva térdepeltem én is a földre szórt kukoricán az oltár előtt és hetekig imádkoztam, hogy ez a megtestesült fertő, ez a végletekig romlott Eliszkúper semmilyen körülmények között ne tudjon fellépni Magyarországon a Hollywood Vampires zenekarával, s ne tudja bemocskolni szép hazánk legendásan igényes közízlését.

Imáim meghallgattattak, a koncert elmaradt, s ami a lényeg: a gyermekek és az ifjú generáció megrontatlanul gyakorolhatja tovább példamutató és erkölcsös életét. Ámde a gonoszt nem lehet csak úgy lesöpörni az asztalról. A napokban értesültem róla, hogy a kifestett démon, ez a gyermekek meggyalázója, akit még csak a jóisten teremtményének sem igazán lehet nevezni, új lemezt adott ki, hogy másfajta módszerekkel próbálja becserkészni a mit sem sejtő lelkeket. No, de lássuk-halljuk, hogy milyen démoni szeánsszal is akar a kísértésbe vinni minket ez a dög...

De hiszen ez rákenroll! Magam is ezzel kezdtem még süldő koromban. Kaptam is az ívet rendesen: a rock′n′roll az ördögtől való, a makulátlanul tiszta Kádár-rendszerben ilyesminek nincs helye! Megint mások meg folyton azt hangoztatták, hogy „gádgéivrákkenrolltújú". Most akkor kinek higgyek? Teljesen összezavarodtam. S hát milyenek is ezek a dalok? Pontosan olyanok, mint anno a ′70-es években: sallangmentes rock′n′roll, semmi több. Ma már egy picit poros, néha elavult, túljátszott és kiszámítható, s persze némileg túlérett, pont mint a főszereplő, aki biztosan benyelt valamennyit az örök fiatalság elixírjéből, hiszen még ma is letagadhatna húsz vagy akár harminc évet is jelenlegi korából. (Mondom én, hogy szövetséget kötött az ördöggel!) A hangja alapján legalábbis, mert az változatlanul olyan, mint ötven (!!!) esztendővel ezelőtt. Bár az olyan félelmet keltőnek megírt nóták, mint mondjuk a régi harcostárssal, Kane Robertsszel közösen elkövetett Dead Don't Dance vagy a Tom Morellót is felvonultató White Line Frankenstein – amelyek valójában viccesen ártatlannak tűnnek a mai felhozatal mellett – maximum csak vigyorgásra és ásítozásra adnak okot a fiatalok körében, akik mondjuk a legújabb COD-ban eltöltött trancsírozós pillanatokat követően teszik fel ezt a lemezt. De még az is lehet, hogy tudomást sem vesznek róluk... Ettől próbáltam őket megóvni pár héttel ezelőtt?

És hát itt vannak még ezek a csajozós (vagy inkább csajlerázós) nóták. Nem is értem, miért féltettem ezektől a népet, hiszen ezek is tök ártalmatlanok. A ganszenrózisz bongyorhajú/cilinderes gitárosától elcsórt riffekkel bazseváló Go Away vagy a már most közönségsikerekre vágyó és slágeresedni óhajtó Big Boots sem az a fajta szerzemény, amit tűzzel-vassal be kellene tiltani. Kedvencemmé vált még a Welcome To the Show és a Road Rats Forever is, ahol Ryan Roxie és Tommy Henriksen Gibsonjai is pont úgy hasítanak, ahogyan azt abban a bizonyos Nagykönyvben megírták negyven-ötven évvel ezelőtt. S persze ne feledkezzünk el Nita Straussról sem, aki még a dalszerzésből is jócskán kivette a részét, természetesen Bob Ezrin hatékony segedelmével. Apropó hangzás. Az arányokat, Glen Sobel lélegző dobjait és legfőképpen a már említett Les Paulok zsizsizését is sikerült úgy eltalálni és annyira organikusra keverni ezúttal, hogy olyannak tűnjön, mintha a teljes műsort az orrod előtt tolná a zenekar a próbateremben. A Rules Of The Road ZZ Toptól elcsórt mozzanatai persze azért elég pimasznak tűnnek (a szóló előtti felvezető rész és a szólóalap konkrétan a La Grange alaptémája), de ugyanezt elmondhatjuk a lemez végére került The Who-feldolgozásról is (Magic Bus), ami viszont önkoppintás az ikonikus zenekartól, ugyanis Pete Townshend ugyanezt a verzét megírta már My Generation címmel, csak azt valamivel gyorsabban játszották.

Nos, ezek után a végső konzekvenciát akár le is vonhatjuk: ez itt életszagú és semmi esetre sem izzadságszagú zene, tele örömmel és bánattal. Olyasmi, mint amikor jampeckodtunk a tini éveinkben, csak ez a muzsika valamiért kicsit dögösebb annál. Úgy veszem észre, hogy nincs itt semmi felbujtó, ördögi és ártalmas dolog, sőt, egyre szimpatikusabbnak tűnik nekem ez a Kupi bácsi. Nézzünk is utána még a neten is, hátha megtudunk róla még ezt-azt... (Mi ez az idegesítő popup, ami folyton felugrik a böngészőben?? Behemoth-koncert Pesten? Mi van? Ne fárasszatok már, azt sem tudom, hogy mi az.) Na és mi ez a kép Alice-ről? A keresztény hitben megtért shock rocker ingyen ebédet osztogat a rászoruló, hátrányos helyzetű gyermekeknek? Nocsak! Lehet, hogy kissé előítéletes voltam és félreismertelek téged? Na jó, nem bánom. Jó keresztényi példát mutatva kezeljünk ezek után téged is Isten teremtményeként, aki nem tesz mást, csak gyermeki lélekkel csipkelődik, tréfásan ijesztget minket néha, és felettébb szórakoztatva mesél csalódásairól, bánatairól és legfőképp örömeiről.

Ha legközelebb is felénk jönnél, kedves 75 éves Alice Cooper bácsi, és elhoznád jelenlegi zenekarodat is, esküszöm, én leszek az első, aki kiáll a magyar nép elé a transzparenssel: Alice Cooper-koncertet a fiataloknak!!! Ámen.