Shock!

Hihetetlen, de igaz: kedden itthagyott bennünket Ozzy Osbourne, a Sötétség Hercege, a Madman, a metál megteremtője és megtestesítője, aki már életében egyszerre volt szoborba öntött ikon, köztiszteletben álló legenda, valószínűtlen képregényfigura és mém. Szavakkal leírhatatlan lenne érzékeltetni pályafutása jelentőségét és felbecsülhetetlen örökségét, ám hatalmas rajongókként arról azért megpróbálunk beszámolni, mit jelent számunkra a munkássága. A múlt idő ebben az esetben nem indokolt: Ozzy már nincs velünk, ám amit alkotott és örökül hagyott, mindannyiunkat bőven túlél majd.

Valentin Szilvia:„Feeling alright in the noise and the light / But that's what lights my fire" (Hellraiser – Ozzy Osbourne)

Hosszú évekig volt egy shockos „inside joke" (és joke-ot is kéretik idézőjelben érteni), miszerint, ha Ádám nyaralni megy, mindig úgy zárult a nyaralás előtti utolsó beszélgetés, hogy „ha esetleg Ozzy meghalna...". Az egésznek az az apropója, hogy 2011-ben, a már réginek mondható shockos megújulás első nyarán Ádám nyaralni ment, és meghalt Jani Lane. Aztán következő alkalommal ismét elhunyt egy zenész, így sorozatban rám hárult a halálhírek fogalmazása, ami nem egy kellemes feladat. És akkoriban azon kezdtünk morfondírozni félig viccből, félig komolyan, hogy mi van, ha Ozzy meghal? Akkor valahogy muszáj közösen megoldani a hírezést, több okból is. Kicsit kabalává is vált az egész, mert ezután minden évben, ha Ádám elutazott, elhangzott a „ha esetleg Ozzy meghalna", de közben valahogy többször előfordult, hogy éppen meghalt valaki más zenész, de Ozzy túlélte ezt is, amit jólesően nyugtáztunk, miután Ádám hazatért: „és még Ozzy is él". És azt hittük, tényleg túlél majd mindent, a Shock!-ot is. Hát nem.

És akkor most Ádám nyaral éppen, én meg Tamásunk norvég nyelvű hírében találkoztam először azzal, hogy most tényleg megtörtént, amivel évekig riogattuk egymást, és csak annyit írtam sms-ben: Ozzy meghalt.

Amire jött egy ez:

nebassz
nebassz
nebassz
bazmeg
bazmeg

Én meg: Irom mar.

A többit olvashattátok nálunk, ami közös munka eredménye, de nem is ez a lényeg. Igazából én még alig-alig tudom felfogni az egészet, ahogy igazából nem is nagyon lehet, mert hát Ozzy örök. Ömlik mindenhonnan a megemlékezés, képek tömkelege (sajnos AI rettenetek is), ez tényleg nagy közös online gyászfolyamattá kezd válni, hiszen mindenki egy kis szeletet meg akar mutatni a szeretetéből, a fájdalmából, az emlékeiből - mi is. Aki ezzel a műfajjal kel-fekszik évtizedek óta, annak bizony el kell búcsúznia valamilyen módon, ha a rockzene egyik alappillére távozik, és most rövid időre egy nagy közös családdá vált a rockszíntér.

Személy szerint én a búcsúkoncertről itt-ott felbukkant, végtelenül megható Mama I'm Coming Home videókba belenézve megsirattam már Ozzyt, elbúcsúztam – így utólag ez fogalmazódik meg bennem. Nem nagyon létezik a rockzene világában Ozzy utolsó színpadi jelenlétéhez hasonló szívszorító élni akarás, a közönségnek adni akarás, sokszorosan erőn felüli teljesítmény. Így volt jó, így kellett lennie, volt célja, valószínűleg irgalmatlan sokat ki is vett belőle, talán ezért is ment el olyan hirtelen – noha természetesen csak találgatni tudunk az akkori egészségi állapotáról.

Szóval, Ozzy... a megemlékezéseket olvasva voltak terveid, ehelyett jól itt hagytál minket! Megrendezted* a világ legfeelingesebb rockandroll népünnepélyét, egy kicsit még fürdőztél a (z)energiában** , aztán elegánsan leléptél, mielőtt még (valószínűleg) túl megterhelő lett volna a fizikai létezés. Egy ilyen életút után másképp nem is lehetne. De ezek is csak találgatások, mert ilyenkor racionális magyarázatot keres az agy a megmagyarázhatatlanra.

A Black Sabbath-cikkünkben már merengtem az akkori korszakról, hogy milyen régóta kíséri a hangja az életemet, a szólólemezeit is imádom, szerintem nincs is olyan, amit ne szeretnék. A No More Tears meg egyenesen az egyik legkedvencebb rocklemezem ever. Irgalmatlan sokszor néztem videókat, koncertfelvételeket, ámde élőben sajnos csak háromszor volt alkalmam látni Ozzyt (két Sabbath és az egyetlen budapesti szólóbuli), és az pedig egy személyes fájó űr, ami sosem lesz betöltve, hogy sosem fotózhattam Ozzyt. Hát ez már így is marad. Majd legközelebb!

Sabbathot és Ozzy szólót úgyis örökké hallgatni fogok, és ezzel még sokmillióan így vannak velem együtt, hát mi ez, ha nem maga a halhatatlanság?

*Nem utolsósorban köszi, Sharon, hogy egyben tartottad Ozzyt ennyi évtizeden át, nélküled más lenne a zenetörténelem!
** Egy olvasónk kommentelte rendkívül találóan.

„Akit az istenek szeretnek, Örökre meghagyják gyereknek" (Heltai Jenő)

Draveczki-Ury Ádám: Mióta az eszemet tudom, jelen volt az életemben Ozzy, igaz, ezzel sokáig nem voltam tisztában. Apukám egyik legnagyobb kedvence ugyanis a Pink Floyd, az Omega meg a Deep Purple mellett a klasszikus Black Sabbath volt, így sokat pörgött otthon egy viharvert, sárga másolt BASF kazetta, rajta a Technical Ecstasy lemez javával, illetve néhány válogatott dallal, például az Iron Mannel. Vagyis a Black Sabbath neve megvolt, és nagyon szerettem is, ha ez a kazetta szólt a fehérvári panel szűkös, de olyannyira otthonos és békés nappalijában. Személy szerint Ozzyval nálam néhány évvel korábban bemetálosodott unokabátyám falán találkoztam először, de még ez is olyan 1989-1990 környékén történhetett. Igazi, százszázalékos Ozzy-fotó volt a '80-as évek minden dekadenciájával: egy medencében hevert rajta matracon, hidrogénezett hajjal, arcán az a jellegzetes, eszelős grimasz, mellette sárgában a védjegyszerű logó. Beletelt pár évbe, mire összepasszintottam a két jelenséget, ami utólag persze vicces, de hát akkoriban még nem volt internet.

A fentiekből adódóan az ős-Sabbath és Ozzy egyaránt első körös kedvencem volt, miután rákattantam a torzgitár-alapú muzsikákra: ugyanazokban a hónapokban fedeztem fel magamnak ismét azt a régi BASF kazettát, mint a Guns N' Rosest, az Aerosmith-t, a Metallicát, a Megadeth-t, a Maident, a Van Halent. Nagyon sokszor leírtam már a Klasszikushock rovat cikkeiben, illetve legutóbb a Sabbath-diszkgráfiánkban, melyik zenekari- és szólóalbumhoz milyen a viszonyom, így ebbe most nem megyek megint bele, nem ez a lényeg. Hanem inkább az, hogy csupán nagyon kevés olyan előadó létezik még a leghatalmasabb kedvenceim között is, akikhez nem kell semmiféle extra hangulat vagy rákészülés, hanem tényleg, szó szerint bármikor kedvem van őket hallgatni, és mindig jó kedvre derítenek, feltöltenek, elgondolkodtatnak. Ozzy abszolút ebbe a kategóriába tartozott. Rejlett abban a hangban valami, ami boldogsághormonokat termelt az agyamban: ha megszólalt, lehetett amúgy akármilyen pocsék napom, valahogy egyből úgy éreztem, minden rendben van. Talán mert tudat alatt visszarepültem ilyenkor a fehérvári panel nappalijának határtalan békéjébe? Fogalmam sincs, simán lehet. A lényeg, hogy épp ezért tényleg mindig ott volt a napi hallgatnivalók között valamilyen formában. És mivel a streamingszolgáltatók okos algoritmusa tudja, mit szeretsz, ha magamtól épp nem raktam be, hát gyorsan szembejött magától is. Mindig nagy örömömre, természetesen.

Ozzy ösztönös, iskolázatlan énekes volt, plusz ott volt még a Madman-imázs is, így zenei intelligenciáját mindig is divat volt alábecsülni. Pedig félelmetes érzékkel választotta ki maga mellé mindig a legjobb zenészeket és szerzőtársakat, ezek a világklasszis hangszeresek pedig mindig szuperlatívuszokban nyilatkoztak a dallamok iránti ösztönös tehetségéről, illetve kivételes ráérzéséről azt illetően, mi fog működni és mi nem. És hát elképesztő egyéniség volt: ahol felcsendült a hangja, azt a saját képére formálta. Tényleg a valaha született legnagyobbak közé tartozott, ezen nincs mit vitázni. Ha láttad színpadon, főleg tudhattad ezt. Nekem négyszer adatott meg: szólóban sajnos csak egy alkalommal (mindig úgy alakult, hogy a kinézett koncert valamiért épp elmaradt...), a Sabbathtal viszont szerencsére háromszor is. Először 1998-ban, a legjobb barátaimmal. Utána 2013-ban a feleségemmel Prágában, életem egyik legtökéletesebb koncertjén, ahol szó szerint megkönnyeztem az elköszönésüket. Aztán 2016-ban az Arénában, ahol a feleségem mellett már apukám is ott ült mellettünk. Utóbbi buli amolyan spirituális ködben leledzik a fejemben, pedig csak ők ketten unicumoztak, mivel én vezettem. Ozzy hatalmas huu-húúi a sötét teremben, a nagy dalok, mögöttünk pár sorral Polgár kolléga és az ő apukája, odalent népünnepély... Gyönyörű volt az egész.

Jól dokumentált életmódja miatt Ozzyt úgy kábé a '80-as évek eleje óta temetik, de voltaképpen csak az utóbbi néhány évben tűnt tényleg sebezhetőnek. Most valahogy még ezzel együtt is hihetetlen, hogy elment... De még ezt is micsoda stílussal tette! Nem kell átváltani ezoterikusba, hogy meglássuk a Back To The Beginning gálában a teljességet, a tökéletes finálét. Ozzyt a színpad, a rajongók éltették, évek óta arra várt, hogy méltó módon elköszönjön, és most pontosan így is tett. Felvezetőnek ott játszott előtte az általa teremtett műfaj világválogatottja, utána pedig egyenesen kilenc dallal tett pontot erre a páratlan karrierre, miközben kimondva-kimondatlanul mindannyian azzal számoltunk, hogy talán fel sem tud majd lépni. De megcsinálta: öt dal a fogadott fiúval, Zakk-kel (négy az első fogadott fiú, Randy korszakából), aztán négy szám erejéig ismét együtt zenélt a négy birminghami srác, Ozzy, Tony, Geezer és Bill. Bezárult a kör, mindenki átélte az utolsó katarzist. Ezúttal tényleg az utolsót, hiszen Ozzy elrendezte a dolgokat, és nem sokkal később végleg kijelentkezett ebből a világból. Borzasztóan szomorú, hogy így alakult, de egyben csodálatosan kerek is a mese.

Köszönöm, Ozzy, hogy én is a részese lehettem ennek a mesének! Más ember lennék nélküled, és amíg csak élek, örökké hallgatni foglak.

Cseke Feri: Sokszor elgondolkodtam már azon, hogy mi lesz akkor, ha egyszer Ozzy is elmegy. Megérem egyáltalán? Fogok-e valaha gyászhírt is olvasni erről az elpusztíthatatlannak tűnő, orvosi csodának is kikiáltott anyaszomorító legendáról? Persze tudjuk jól, hogy igazából Keith Richards az, aki soha nem fog meghalni, de nálam volt idő, amikor Ozzy is ugyanezt a kategóriát képviselte. Pedig ha valaki tudomást szerzett már arról a sok szarságról, amit az életrajzi könyveiben leírt, kizárt, hogy bárki is jósolt volna neki hetvenhat évet ebben az életben. Főleg, miután már az orvostudomány is gyakorlatilag halottnak nyilvánította őt negyven esztendősen.

Rám nemcsak a zenéje és a dalai voltak nagy hatással: sokat tapasztalt, Lennon-szemüvegen áttekintő, bölcs emberként is ragasztott rám emlékezetes dolgokat. Aranyköpései, mindenkori fekete humora, végtelenül szimpatikus egyénisége és őrült élettörténete is valami olyasmi, amit szinte csak mesekönyvek lapjain tudnánk elképzelni. Emlékszem arra is, amikor az önpusztító korszakáról mesélt az egyik könyvében, melyben nem a drogokat és a piát helyezte a tiltólista élére az utána következő generációnak, hanem a cigarettát. Ő úgy érezte, hogy a bagónál nem létezik gyilkosabb méreg és élete legnagyobb őrültségének nevezte azt az időszakot, amikor dohányzott. Mily magasztos gondolat egy munkásosztálybeli kis szegény csavargótól, mi?

Ki tudja? Talán az a mérhetetlenül sok szeretet, amit a világtól kapott, az tartotta ilyen sokáig a lelket meggyötört fizikai testében. Jó volt látni azt is, ahogyan a búcsúkoncerten átadták neki a barátok, családtagok, kollégák és a közönség is ezt a gigantikus szeretet-figyelem csomagot, ennél nagyobb és méltóbb ajándékot nem nagyon kaphatott volna rocksztárként. Egy ilyen esemény és mindenre kiterjedő tisztelet- és szeretetátadás után talán már nem is volt sok értelme élni és tovább szenvedni a kínzó betegségben. Valamiért nem is lepődtem meg annyira a bő két héttel későbbi halálhíren, mint ahogy „kellett volna”. Ez így volt „szép”. Így volt kerek, ami ugyan most még fáj, de így fog megszépülni az emlékeinkben is. A sors nem is alakíthatta volna ezt a történetet őhozzá méltóbban.

Ozzy óriási hatását az emberekre egyébként mi sem bizonyítja jobban, mint az a példátlan gyász, ami halála után egy picit mintha még a világot is megrengette volna. Személy szerint én még nem is találkoztam soha olyan mennyiségű megemlékezéssel, mint amilyennel az utóbbi pár napban szembesültem a közösségi médiától kezdve a különböző platformokig. Szomorú, de igaz: ha Ozzy meghal, annak még a napjainkban zajló, értelmetlen és ezerszer tragikusabb háborúknál is nagyobb a hírértéke. Ennyit arról, hogy a zene és a művészek mekkora hatással is vannak az emberiségre… S mielőtt még átfordulna szentimentálisba ez a memoár, én el is búcsúzom most tőled, drága Ozzy, de csakis a saját szavaiddal, végtelenül laza stílusodban, erőteljes Brummie-akcentussal: Fuck You All! Love You All! Thank You Goodnight!

Király Zoltán: Mit jelentett nekem Ozzy? Mp3-as generáció vagyok, így leginkább úgy kaptam lemezeket, hogy ha valaki szerzett valamit, az új dolognak muszáj volt körbejárnia, így akit érdekelt, az megkapta újraírható CD-n rendszerint (USB még sehol). Így jutott el hozzám az őskorban a Paranoid teljes lemez. Betettem otthon, apukám otthon volt, s kérdi, „te szereted ezt a régi fémzenét?”. A vinnyogó énekhang egyik legjobb barátomnak nem tetszett, neki nem kellett a lemez. Nekem igen, és innen nem volt megállás. Nem tartom a legjobb énekesnek, a legjobb szövegírónak sem (bár mindkettőnek jó), de mégis akkora popkulturális ikon volt (Osbournest sem néztem soha, nem érdekelt), hogy nem lehetett elmenni mellette. Régen még nem is tudtam a denevéres incidenst, mégis van, akinek az ugrott be róla, és én például nem metalos arcoktól hallottam ezt még az internet előtti időkben.

Ez is egy bizonyíték arra, hogy Ozzyról mindenkinek van egy sztorija, akkor is, ha nem hallgatta, nem ismeri, nem érdekli. A hír hallatán nem is terveztem előre, hogy hogyan fogok emlékezni, de miután megnéztem a Mama, I’m Coming Home klipjét, még kábé húsz követte, és végignéztem a szólópályafutása összes videóját egy hosszú több mint kétórás szesszióban. Karakteres, színes alkotó volt, szerteágazó képi világú életművel is. És megvolt benne az a spontaneitás ami minden kreatív tevékenységhez szükséges. Aki még nem énekelt össznépi War Pigset Ozzy felejthetetlen énekdallamaival, az majd valamikor fog.

Kiss Gábor: A Black Sabbath minden heavy metal zenék fundamentuma, ezt senki sem vitathatja. Emellett pedig saját, külön bejáratú kis metáluniverzumom is az ő vállukon – meg a Slayerén – nyugszik, így természetesen az sem véletlen, hogy két vádlimat ezen zenekarok által ihletett tetoválások díszítik. Mindössze néhány hete, hogy a DiszKgráfia sorozat már részletesen meséltem a Black Sabbathhoz fűződő, évtizedes rajongásomról, most pedig ismét valami szubjektívet kellene írni, hiszen Ozzy sajnos nincs többé. Végtelenül szomorú vagyok, hogy beigazolódott az a gyanúm, amit a Rockmaratonról hazafelé tartva vezettem elő egyik barátomnak, nevezetesen, hogy valószínűleg azért csinálták meg a bulit, mert az öreg már tényleg nagyon rosszul lehet. 2025. július 22-én pedig sajnos el is ment, ugyanúgy örökre betölthetetlen űrt hagyva maga után, mint Freddie Mercury, Lemmy vagy épp egykori riválisa, Ronnie James Dio. Mikor pedig azon gondolkodtam, mit is írhatnék a halála kapcsán, a lemezek mellett eszembe jutottak a magyarul is olvasható Ozzy-könyvek (nemcsak az Én, Ozzy, hanem a szándékoltan totál baromság Bízz bennem, a nevem dr. Ozzy is!), és arra jutottam, tulajdonképpen mennyire furcsa az élet és milyen végtelenül téves lehet valakinek a megítélése.

Miközben Ozzy maga volt a Sötétség Hercege, egy időben meg első számúnak kikiáltott közellenség, valójában inkább örök gyerek lehetett, akinek folyton valami csínytevésen járt az esze, közben meg szomjazott a szeretetre, a figyelemre és a megértésre. Ha pedig nem ködösítette el vagy tompította le valamiféle tudatmódosító szer, maga volt a megtestesült, street smart csibészség, egy olyan figura, akinek vág az esze és bármikor képes valamiféle meghökkentő, mégis rendkívül humoros és persze megbotránkoztató riposztra. Hiába csinált számtalanszor teljes mértékben elítélendő és elfogadhatatlan, vállalhatatlan dolgokat, ezek ellenére – vagy épp ezekkel együtt – számomra mindig végtelenül jólelkű és szeretetre méltó figurának tűnt.

Anno 1998-ban, 16 évesen láthattam őt először élőben, azon a kisstadionos Black Sabbath-bulin, aminek a Shock! is köszönheti indulását, és természetesen örök életre szóló élményt jelentett az az este. Emlékszem, mondtam is otthon, hogy történjen bármi, én ezen a koncerten ott leszek, és persze így is lett. Ott voltam az esemény köré szervezett Pantera- és Helloween-dedikálásokon is, a Déli Pályaudvar aluljárójában működő aprócska jegyirodából meg még a koncert eredeti plakátját is sikerült elkunyerálnom. Azóta is ott lóg a falon, bekeretezve. Utána még kétszer láttam az öreget szólóban és kétszer a Sabbath élén, de kétségtelenül az első találkozás volt a mindent meghatározó.

Ozzy szólólemezei közül a The Ultimate Sin volt az első, amit hallottam, szintén valamikor a ’90-es évek második felében, méghozzá egy 90 perces kazetta B oldalára másolva. Az A-n valamelyik Cannibal Corpse volt, és míg a kannibálok hamar kikoptak a lejátszóból, addig Ozzy élete végéig velem maradt. Az első lemeze, amit már real time rajongóként vártam megjelenéskor, a 2001-es Down To Earth volt. Stílszerű, hogy mielőtt megvehettem volna, egy barátom apukája kiírta nekem CD-re, és azzal az üzenettel küldte meg, hogy „Inkább kannásborra költsd a pénzed!” 19 éves rockerként természetesen szót is fogadtam, de ma már azért itt figyel egy eredeti példány is a lemezből, akárcsak az összes többiből. És ha már Down To Earth: a lemezt nyitó Gets Me Through az alábbi sorokkal kezdődik: „I'm not the kind of person you think I am, I'm not the anti-christ or the iron man.” Mindez jól mutatja, hogy maga Ozzy egy pillanatra sem vette komolyan azokat a szerepeket, amit aktuálisan épp rá osztottak. Számára ugyanis ez az egész soha nem szólt másról, csakis a szórakoztatásról: „I try to entertain you the best I can, I wish I'd started walking before I ran / But I still love the feeling I get from you, I hope you'll never stop 'cause' it gets me through.” Abban pedig nála nagyobb mester senki sem lehetett.

Ahogy a Sabbath esetében, úgy Ozzytól is minden felállást és minden egyes anyagot nagyon szeretek, egyedül az Ordinary Man sikkadt el valahogy eddig. De most gyorsan fel is teszem; úgyis kedd óta szinte csak Ozzyt hallgatok, ideje hát ennek az albumnak is adni egy újabb esélyt! Nyugodj békében Ozzy, köszönöm a rengeteg élményt, amit tőled kaptam!

Nagy Andor:

Olyan átkozottul könnyű, egyben tökéletesen felesleges lenne azon lamentálnom, hogy vele együtt meghalt kamaszkorom, de talán pontosabb úgy, hogy egész eddigi életem egyik meghatározó darabja is. Illetve, ha meg nem is halt, de ugyanolyan már egészen biztosan nem lesz soha. Ha bennünket olvasol, nagy valószínűséggel te is ezt érzed.

Zenei identitásom, eszmélésem, ízlésem, vagy éppen ízlésficamom (kinek-kinek szájíze szerint) alapjaiban formálta, gesztusai, totyogása, mosolya szemem előtt tükröződik, nyújtásai, betépett Mickey Egér-hangja, „all right now"-i és „oh yeah"-i mind fülemben csengnem most. És ott is fognak maradni. Ha bennünket olvasol, nagy valószínűséggel te is érzékeled.

Zéró esély van arra, hogy valaha létezik majd fontosabb zenekar a Black Sabbathnál, ennél a tökéletesre csiszolt éjsötét gyémántnál, vagy éppen arra, hogy valaha születik majd jobb rockéletrajz az Én, Ozzynál. Pazar, könnyesen röhögős, helyenként mégis mélyen elgondolkodtató, a szó legszorosabb értelmében szórakoztató iromány volt ez egy olyan embertől, aki saját bevallása szerint a komplett nyolcvanas évekre nem is emlékszik – tán nincs is rá szükség. Ha valaha hallottad őket, olvastad a művet, nagy valószínűséggel te is így gondolod.

„You're fucking great, man!" - rivall rám szokásos köszöntése, és igazából én sem tudok mást mondani neki.. Jó utat, John Michael Osbourne - „addig-addig lépegess, míg Ózhoz nem érsz!" Remekül csináltad a dolgodat, haver, és bizony, sokkal szarabb hely lesz nélküled a világ.

Oravecz Zoltán: Annak idején, amikor elolvastam Ozzy fergeteges önéletrajzi könyvét, elbizonytalanodtam, hogy vajon nem kitaláció-e ez a figura. Mintha egy '70-es évekbeli, begombázott science fiction író (mondjuk Michael Moorcock) téridő-bontogatóan őrületes kreálmánya lett volna, a soha nem létezett tökéletes rocksztár karaktere. Csakhogy Ozzy nagyon is létezett, most meg már nem létezik, és ez utóbbi is elbizonytalanít. Mert most már az a hihetetlen, hogy nincs többé ilyen figura. Illetve mégis van. Most is itt zakatol a szobában az Into The Void, Ozzy pedig itt énekel nekem arról, hogy micsoda vad tűzzel süvít az az űrhajó kifelé erről a zűrös bolygóról. Ebből az életből bele valami egészen másba.

Hogy kicsit személyesebb vizekre is evezzek, az én gyerekkori emlékeim olyan bandák nevei hallatán indulnak be, mint a Led Zep, a Deep Purple, a Nazareth és a Uriah Heep. Meg volt még valami... Ja, igen, a Sabbath. I, II és III, Made In Japan, Look At Yourself és best of meg greatest hits kazetták. Igen, kazik. Az átélt retro. Szóval apámnak volt ez a Black Sabbath-válogatáskazettája, és persze hogy a Fekete Szombattal indít a szalag. Mindig, amikor borzongani akartam, és gyakran akartam, azt a kazettát tettem be a magnóba. A harangzúgás, a rémfilmes gitárnyúzás, és aztán Ozzy Osbourne. Vagy ahogy akkoriban, gyerekként ismertem őt: Ozi. Nevem miatt rögtön éreztem vele valamiféle távoli rokonságot, a betűk gyanús hasonlósága miatt, igaz, az elrendezés nem volt tökéletes, de mit számított ez egy ötéves kölyöknek, aki az ABC-ben még csak a C betűig jutott. Ozi egy hang volt, meg hát egy csupa feketébe öltözött, hosszú fekete hajzuhatagba rejtőző fickó a zenekari fotón.

Viszont az a hang! Ozi, bocsánat, Ozzy nem volt jó énekes, ez már azonnal, az első lemezüket hallgatva világossá válik annak, akinek van füle meg tapasztalata hozzá. Gyerekként nekem egyik se volt. Amit ugyanakkor megértettem, inkább ösztönösen, hogy itt egy személyiség énekel. Valaki, aki nem fél egyedi lenni, és olyan dolgokat csinálni, amiket előtte mások nem mertek, vagy eszükbe se jutott. Ugyanez volt a helyzet egyébként a kollégáival is: Robert Plant, Ian Gillan, Dan McCafferty, David Byron. Ozzy volt közülük a legkisebb hangterjedelemmel és legkevesebb technikai tudással bíró énekes, ő volt viszont mind közül a legpimaszabb, legvadabb, és valószínűleg az extrém metál énekstílusok atyja is egyben. Meggyőződésem, hogy az Electric Funeralban Ozzy énekstílusával, manírjaival és vehemenciájával egyszerre ágyazott meg a death és a black metalos vokalizálásnak, hogy aztán később, a Sabotage lemezen tovább tolja a szélsőséges vokál határait. Görcsmentes újító volt, akárcsak a társai, és hát a rockzene legnagyobb bohóca is, amivel szintén stílust teremtett. Hangyaszippantás meg denevércsonkítás, drog és alkohol habzsolás, nonstop anyázás a saját tévés realityjében, és mindezt még túl is élte! Ozzy annyira nem volt politikailag korrekt, hogy már csak ezért járt volna neki a Galaxis Hőse Érdemkereszt.

Most nem mennék bele abba, hogy mi volt még, hogy mondjuk amikor meghallgattam először a No More Tears CD-t, akaratlanul is a számra szökkent az a mára kilúgozott szó Ozzy kapcsán, hogy zseni. Máig odavissza az a lemez. Viszont van valami, amibe igazán csak most gondoltam bele, hogy elkezdtem ezen az irományon töprengeni. Mert az utóbbi években ugyan a színtér több jeles képviselője is eltávozott közülünk, de olyan nem sok volt, aki nemcsak a rock/metál kabalájaként működött, hanem a mainstreamben is jegyezték. A rockkal alig vagy egyáltalán nem foglalkozó hírportálok és tévécsatornák egymás után emlékeztek meg Ozzy Osbourne-ról, a megszokottnál nagyob terjedelemben, és jó, rendben, erre rá lehet vágni, hogy persze, mert a sok gyökér csak a The Osbournesból ismerte ezt a fickót, de azért szerintem ez csak az igazság egyik fele. A '80-as években beindított szólókarrierjével vált Ozzyból igazi, önálló globális jelenség, amit a 2000-es évek eleji valóságshow-jával kapcsolt nagyobb fokozatba, és azután is folyamatosan hallatott magáról, ha mással nem, hát akkor a betegségeivel került bele a hírekbe. Végig aktív volt, és ezáltal úgy érezhettük, mintha tényleg a haverunk lenne, mindennapjaink része, egy bohókás nagybácsi. Végeredményben sikeresen tört át minden kulturális és társadalmi korlátot, és erre tényleg csak kevesen képesek, legalábbis az olyanok közül, akik a tizenegyesig feltekert rock világából indultak. És ezek az öntörvényű újítók egyre fogynak, mert egyre öregebbek lesznek.

Én azonban egyre inkább úgy gondolom, hogy még közülük is Ozzy volt az utolsó százszázalékos rocksztár, tehát olyan, akit a nemrokker uccaembere is be tud azonosítani. Ismertséget nézve még talán Axl és Slash lehetnek olyanok, akikről a rockzenével nem foglalkozók is tudják, kicsodák, de szerintem náluk inkább a ganzenrózisz a viszonyítási alap, bár Axlben még benne lehet ez a mitikus jelleg, mint ahogy esetleg Steven Tylerben is. David Gilmournál és Roger Watersnél azonban már inkább a pinkflojd a valóság, mint ahogy Robert Plantnél és Jimmy Page-nél a ledzep, Angus Youngnál pedig az íszidíszi. Hetfield és Ulrich egyértelműen metalika, mintsem önálló jelenségek. Igazán egyikük sem annyira felismerhető, karakteres figura, legalábbis a mainstream köztudatban, mint Ozzy volt. Az újabb, stadionokat megtöltő bandák soraiban pedig én nem látok ilyen meghatározó karaktereket. Szóval lehet, hogy most léptünk át a rocksztárok korából a zenekarok korába, az individuum után jönnek az intézmények, aztán meg ki tudja.

Mit jelent ez a műfaj jövőjére nézve? Zene lesz, ez nem kérdés, most is vannak fajin, sőt, előremutató bandák, de a Sleep Token sikere is azt mutatja, hogy a színpadot uraló személyiség helyett inkább az egyéniségeket háttérbe szorító, elvontabb mítoszteremtés zajlik, ahol a befogadó szerepe is megváltozik. Szóval végeredményben az a kérdés, hogy vajon jön-e még olyan zenész, aki több a zenéjénél, aki képes elérni azt, hogy az egész bolygón ismerjék a nevét? Valaki, aki minél többekhez viszi el nemcsak a rokkot, hanem azt az érzést is. Ha nem, hát akkor legalább annak örülhetünk, hogy voltunk olyan szerencsések, hogy egy korban élhettünk Ozzy Osbourne-nal, láthattuk őt grimaszolni és habot spriccelni a pofánkba, és még hallgathatjuk is, amíg élünk.

Pálinkás Vince: Talán nem túl hosszú a listája azon hírességeknek, akik jutalomjátékuk után nem sokkal távoztak, de az biztos, hogy Ozzyé volt a legrandiózusabb, egyszersmind megkoronázása ötvenöt-hatvan év kultúrtörténeti, sőt, társadalmi átalakulásának. Melynek során ugye a bajkeverő hülyegyerekek csörömpölésétől eljutottunk oda, hogy a mainstream médiában is tízmilliók gyászolják a Sötétség Hercegét. Ozzy immár – nem csak mostantól, de halála felerősíti mindezt – ugyanolyan ikon, mint Lennon, Morrison vagy Mercury. Utóbbi már csak azért is érdekes párhuzam, mert a Back To The Beginning gáláról éppen a Freddie-emlékkoncert jutott mindig eszembe, amikor néztem – ugyanúgy fogjuk évtizedekig sokszor újranézni, egészen addig, míg értünk is eljön a Black Sabbath dalban szereplő ördögi figura. Akit ugyan Ozzy mindig kikacagott, de ő megtehette, neki szabad volt.

Nem kezdem az életművet elemezni, megtettem már százszor, személyes kötődésem is rengeteg van, ezeket gyakran megemlítettem ezen hasábokon is. Felesleges észosztásnak itt helye nincs, ez itt az emlékezés pillanata, ráadásul ezután kezdünk el majd még csak igazán Ozzyról és hatásáról beszélni. Kicsivel több mint harminc évig nyüstöltük egymást életében, pedig már a '90-es években is “visszavonulást” tervezett az “öreg” (aki fiatalabb volt akkor, mint most én, az orvosi csodákat most inkább hagyjuk). Csak remélni tudom, hogy – a fentebb megfogalmazottak szerint – még legalább harminc évig megtehetjük. Ez viszont már nem róla, hanem rólam szólna, itt kell tehát abbahagyni.

The time is coming, but also going / And it's leaving never to return It may be heaven, could be forever / But if it's hell then you can watch me burn

(Center Of Eternity – Bark At The Moon)

Révész Béla: Anyukám akkor halt meg, amikor 14 voltam. Ozzy két évvel később jött ki a No More Tears albummal. Egész életemen át jött velem a Mama, I'm Coming Home, minden kegyetlenségével együtt. Ha csak egyvalamit kellene megköszönnöm, ez az. Sokat jelentett. Sokat jelent.

Danev György:

Apa, Ozzy meghalt!!! - írta kétségbeesett Messenger-üzenetben a lányom este fél kilenckor, miközben zenekarával a próbateremben gályázott. Épp a napi futóedzésből értem vissza. Csatakosra izzadva, üveges tekintettel bámultam a konyhapulton lévő telefon kijelzőjét, de az agyam nem akarta befogadni az információt. Percekig csak álltam, szótlanul, aztán persze összeszorult a torkom és kicsordult az a könnycsepp is. Hát bekövetkezett az, aminek racionálisan, papírforma szerint már nagyon régen, évtizedekkel ezelőtt be kellett volna következnie. Ugyanakkor ez valahol mégis elképzelhetetlennek tűnt: szerintem mindannyian úgy voltunk vele, hogy Ozzy örök. Nem csupán az életműve, hanem ő maga is. Részese volt a mindennapjainknak, ezért el sem játszottunk a gondolattal, eszünkbe sem jutott soha, hogy egyszer majd nem lesz, bármennyire is irreálisan hangzik ez. Persze az ember józanabbik énje nagyon is sejthette, hogy már nincs sok hátra: a pár héttel ezelőtti búcsúbuli és a See You On The Other Side gyűjteményes doboz megjelenésének időzítése nem lehetett a véletlen műve.

Bárhogy is történt és bármennyire is ez az élet rendje, azért ez nagy pofon megint, fáj rendesen. Lehet, hogy Dio, Bowie, Lemmy, Eddie Van Halen és Neil Peart után már hozzá kellene szokni, hogy az alapító atyák eltávoznak, de ehhez igazából nem lehet hozzászokni. Nélkülük már semmi nem olyan, mint azelőtt, Ozzy távozásával pedig ismét közelebb kerültünk egy korszak elkerülhetetlen lezárásához. Az örökségét viszont már senki nem veheti el tőlünk. Pályafutását kezdő rockrajongóként kezdtem követni, már a No More Tears után, de még az Ozzmosis előtt ugrottam fel a szerelvényre. Az egyik Headbanger's Ball adásban jött szembe a Crazy Train, ami nyilván el is gázolt. Egy barátomtól sikerült átmásolni a '87-es Tribute koncertanyagot kazettára, nem sokkal később meglett a No More Tears is, míg a The Wraith című B-kategóriás Charlie Sheen-moziban hallottam meg a Secret Losert. Több se kellett, addig nem nyughattam, amíg be nem szereztem a The Ultimate Sint, kisvártatva pedig a The Ultimate Ozzy VHS-t is. Azzal el is dőlt a sorsom, Ozzy velem maradt, mégpedig a legmagasabb polcon, mint az egyik legmegbecsültebb favorit. Ezzel párhuzamosan a Black Sabbath-ban töltött időszakát is kezdtem felgöngyölíteni, aztán eljött 1998 júniusa: sosem felejtem el az újjáalakult Sabbath koncertjét a Kisstadionban. Szerencsére Ozzy 2010-es szólóbuliján is jelen voltam, tehát ebből a szempontból nincs hiányérzetem. Ahogy lemezfronton sem: az utolsó két anyaggal - de főleg az utolsóval - úgy varrta el a szálakat, ahogy kell, bár őszintén szólva abban még reménykedtem a birminghami buli után, hogy Jake E. Lee-vel csinálnak egy utolsó közös dalt...

Ebből már nem lett semmi, de az imádnivaló vén komédiástól így is olyan útravalót kaptam bő harminc év alatt, mint nagyon kevesektől. Tényleg bohóc volt, de a szó legnemesebb értelmében. Fia, Jack egyszer ezt mondta neki: „Apa, nem mindegy, hogy az emberek veled vagy rajtad nevetnek." Erre Ozzy ezt válaszolta: „Fiam, csak az számít, hogy nevessenek." - Ez mindent elárult róla. Most már odafent nevet Lemmyvel és Randyvel.

Szilvás Gergely: Ez egy személyes fotóm, az utolsó budapesti Sabbath-bulin lőttem, a The End turnén. Búcsúzni mentünk oda, de valójában, ahogy Scott Ian mondta, inkább köszönetet mondani lett volna illendő, nem istenhozzádot. Akkor persze még nem húzták le a rolót, de biztos voltam benne, hogy Sabbathot többször már aligha lesz alkalmam látni – ami így is lett. Ami a személyes utamat illeti Ozzy oldalán, én magam valamikor a No Rest és a No More Tears albumok közt csatlakoztam, ’90 tájékán, 14 évesen. A No Rest valahogy már eljutott hozzánk haverommal, meg később a Just Say Ozzy minialbum, és amennyire az akkor már prosperáló magyar Metal Hammer által lehetséges, képben voltam a dolgait illetően, a történelem meg nyilván megvolt nagy vonalakban, korábban mi-hogy-miért. A fékevesztett rock’n’roll életérzés meg még a kelet-európai kisvárosi panelba is képes volt bejutni, ahogy kábé mind csak álmodoztunk egy ilyen – látszólag – gondtalan, buliból és sikerekből álló életről.

De az igazi lényeg a zene volt. A No More Tears megjelenését már célzottan vártam, és hát ahogy mondani szokás, jókor, jó helyen léptem be: a magát, ha nem is örökre, de épp rehabilitált Ozzy ereje teljében tért vissza egy nem is akármilyen lemezzel. Akkortájt már a Sabbath-kúra is folyamatban volt, ahogy erről nem olyan rég a Diszkgráfia sorozatunk érintett részében is írtam, magyarán, ahogy a lehetőség adta, szépen szedtem is össze az albumait, innen-onnan, másolva vagy a kalózkazistól a lengyelpiacon, mind kellett. Fan forever, ugye.

A személyes találkozásra azért még kellett várnom. Az a bizonyos 1998-as pesti ozzys Sabbath-koncert (panterástul, mindenestül) sajnos nekem kimaradt – épp egy különösen brutál főiskolai vizsgaidőszak kellős közepébe esett, ráadásul mértanilag is a két legnehezebb vizsgámhoz legközelebb, így nem mertem kockáztatni két napnyi tanulásból kiesést (vidékről, vonattal, akkortájt…). Akkor fájó, de észszerű döntés volt, utólag meg persze már késő bánat. Bár mindenkit sokszorosan pótoltam azóta aznap ott fellépők közül, a Dimebag-féle Pantera-élmény utóbb például már nem volt visszahozható. 2002-ben aztán Ozzyt csak elcsíptem, abban az évben történt – tudtommal egyetlen alkalommal -, hogy az Ozzfest, ha kivonatolt verzióban is, de véletlenül áttévedt Európába is. Katowicében sikerült elcsípni az utazó cirkuszt, és hát lehengerlő volt. Számomra, talán a becsatlakozásom időpontja miatt is, de minden Randy Rhoads meg Jake E. Lee ellenében is máig a No More-korszak felállása a legkedvesebb, ott pedig az ikonikus Ozzy – Zakk – Trujillo – Bordin felállásban játszottak. Még a méregdrága Ozzfest turnépólót is begyűjtöttem, ami galád módon amúgy még ma is rámjön, időnként elő is kerül. Emlékszem, ez a buli alig pár nappal volt a japán Budokan-koncert előtt (vagy után?), amiből aztán a Live At Budokan album is készült, Ozzy még ugyanazt a ruhát is viselte, mint azon a felvételen, és lengyel buli energiaszintjét is remekül visszaadja, ami a japóknál lett megörökítve. Csoda.

Aztán persze jöttek az újabb Sabbath-összeborulások, meg újabb szólóturnék, és amennyire erőm engedte igyekeztem is felszívni magam a közös élményekből. Összesen ötször láthattam szólóban, és három ízben a Black Sabbath élén, amelyek közül a 2005-ös, Bill Warddal kiegészült origi felállás volt a legnagyobb tisztesség, másfél órára tényleg szemtanúja lehettem a rocktörténelemnek. Stílszerűen távoztál, Mester. Jelenleg nincsenek szavak, a dalok beszélnek.