Shock!

Egy Alter Bridge-koncert önmagában is komoly esemény, ezúttal viszont igen nívós előzenekarok is csatlakoztak Mark Tremontihoz, Myles Kennedyhez, Brian Marshallhoz és Scott Phillipshez, méghozzá két, Magyarországon korábban sosem járt név révén. Így, a Daughtryval és a Sevendusttal együtt tehát tényleg mindenképpen érdemes volt zsebbe nyúlni, és a szerdai időpont ellenére, még ezen a szürke, esős napon is elzarándokolni a Barba Negra nagyobbik színpada elé.

A Sevendust anno kifejezetten nagy durranásként indult a tengerentúlon, hiszen kapásból bemutatkozó anyagukkal aranylemezig emelkedtek 1997-ben, és azt követően is, hosszú éveken keresztül stabilan ott tanyáztak a Billboardon minden egyes korongjukkal, illetve társakat is szereztek az első arany mellé. Nálunk viszont valahogy sosem kerültek egy szintre az igazán nagyokkal, így annyira talán nem is meglepő, hogy ugyan több mint harminc éves múltra tekinthetnek vissza, mégis most fordultak meg Magyarországon először. Sajnos mindösszesen fél óra jutott nekik, pedig igazán elhallgattam volna még őket, és annak ellenére, hogy eddigi munkásságukat csak távolról figyeltem, nálam megnyerték az estét. Eleve tök jó a banda lelazult kiállása, Lajon Witherspoon meg roppant karizmatikus frontember, aki pont annyit és akkor beszélt, amennyit és amikor kellett, maximálisan lekötve az ember figyelmét még úgy is, hogy azért ma már ők sem szántják fel a színpadot.

Nyúlfarknyi programjukba mindösszesen hat dal fért be, amelyek közül másodikként az Is This The Real You érkezett, igazi kuriózumként, ezt megelőzően mindössze egyetlen egyszer játszották el ugyanis élőben. Piszkosul fogós dalról beszélünk, így ha a májusra ígért új anyag egészében is ilyenre sikeredik, tuti nem lesz ok a fanyalgásra. Ráadásul erre a számra már a hangzásuk is összeállt, szépen, arányosan szólt minden, épp csak a hangerőt toltam volna még egy kicsit feljebb. A pattogós ritmusokra épülő, a szeretet jegyében eljátszott, harmadik Enemy is tök jól működött, mint Lajon azon húzása is, amikor mindenkit felszólított a szomszédjának való integetésre. Az Enemyhez hasonlóan, veszettül húzott a Crucified meg a záró Face To Face is, és ezzel vége is volt a bulinak. Lehet persze, hogy hosszú távon a Sevendust műsora is elszürkült volna kissé, harminc percben viszont gyakorlatilag perfekt produkciót mutattak be. Lehetett volna belőlük egy kicsivel több, a többiekből meg egy kicsivel kevesebb.

Pedig a Daughtry műsora is remekül indult. Ez a csapat az American Idol ötödik évadában felbukkant énekes, Chris Daughtry köré szerveződött, és ugyan lemezen számomra már túlontúl is rádióbarát, amit játszanak, élőben mégis működött a dolog, hiszen a deszkákon a stúdióverziókhoz képest kifejezetten súlyosan szólaltak meg egyes dalaik. Náluk már a hangerő is a helyén volt, így tökéletes hangzással meg egy rakat füstoszloppal csaptak bele szűk órás műsorukba. Bár elméletileg ez nem a főhős szólóprodukciója, leginkább azért mégis one man showról beszélhetünk, hiszen társai jobbára teljesen átadták a terepet Chrisnek. A kopasz srác pedig remek frontembernek is bizonyult – hiába, aki az amerikai showbizniszben szocializálódik, az tudja, mit kell csinálni a színpadon –, és összességében annak ellenére remekül is énekelt, hogy néha egy-egy hamis hang azért becsúszott.

A Daughtry is először járt nálunk, de szemmel láthatóan komoly rajongótáboruk van itthon, ráadásul a számok közötti sikítozást hallva döntő többségében csajok alkotják azt. Ők pedig azonnal vették is Chris minden rezdülését, így a koncert tényleg felfokozott hangulatban ment le, rögtön az első percektől kezdve. Chris a második daltól néha gitározott is, és például a súlyos, számomra árnyalatnyi Disturbed-feelinget is magában hordozó refrénnel operáló The Day I Die marhára sütött is így. És kár lenne tagadni, hogy iszonyú jól nyomják a Journey Separate Waysének metálosított változatát is, még akkor is, ha alapvetően nem vagyok oda a pop/AOR-slágerek besúlyosításáért. Tényleg robbant ekkor a sátor, utána viszont szembeötlő volt, hogy kicsit megfáradt a buli. Egész egyszerűen a szett közepétől kezdve túl sok volt a popos felhang, meg az ilyen-olyan felvezető/intro/átvezető, és az egy szál akusztikus gitárral kísért Home is csak tovább ültetett a bulin. Persze a rajongótábor döntő része imádta ezt is, számomra azonban egyértelműen megtörte a lendületet. A vége felé a The Dam és a Heavy Is The Crown aztán megint sütött, de összességében azt mondom, tíz perccel rövidebb, sallangmentes, kompaktabb dallista nagyobb élményt nyújtott volna.

És tulajdonképpen ugyanez volt a véleményem, amikor bő kilencven perc játékidő után az Alter Bridge is levonult a deszkákról. Myles Kennedyék lemezei számomra mindig is hullámzóak voltak abból a szempontból, hogy akadtak rajtuk kiemelkedő, remek dalok, de olyanok is szép számmal, amik hosszabb távon azért hajlamosak összefolyni. És hiába sikerült kifejezetten izmosra a legújabb cucc, összességében erre a koncertre is ült a hullámvasút-hasonlat. A kezdés persze méregerős volt az új lemez húzódalával, a Silent Divide-dal, és marhára odatették a fényeket is, így még az sem zavart, hogy a légvédelmi reflektorok néha tényleg azzal fenyegettek, hogy kiégetik a retinámat. Viszont tény, hogy nagyon hatásosak voltak a vörös fényekkel kombinálva, és tulajdonképpen az egész koncert vizuáljáról elmondható volt, hogy nem cifrázták túl, de érdemben tett hozzá a hangulathoz.

A közönség hangja a harmadikként előkapott Cry Of Achilles alatt jött meg igazán, és aztán már nem is ment el a koncert legvégéig. Az Open Your Eyes és a Broken Wings alatt például olyan hangosan énekelt a publikum, hogy még a full hangerőn muzsikáló banda mellett is tisztán lehetett hallani. Ezek a dalok abszolút csúcspontot jelentettek tehát, de számomra remekül működött az este egyik legsúlyosabb riffjét elsütő, új lemezes Tested and Able, amit Tremonti és Myles duettben énekelt el. Király volt a Mark által énekelt Burn It Down, meg a nagyon fasza, fekete-vörös horror-grafikával megtámogatott What Lies Within is.

Szóval akadtak remek pillanatok bőven, de azt sem tagadhatom, hogy bizonyos esetekben viszont abszolút összefolytak a dalok, és néha bizony úgy éreztem, ugyanazt a témát hallgatom már vagy negyed órája. És ugyan Myles kétségtelenül hatalmas énekes, Tremonti meg jópofa fazon a maga jellegzetes bólogatásával, mégsem mondanám egyiküket sem igazán markáns, született frontembernek, olyannak, aki képes ennyi időn keresztül mágnesként vonzani a tekinteteket. Szóval mire lement a tizenhat dalos, bő másfél órás koncert, kicsit túltelítődtem az Alter Bridge-dzsel. A fanatikus rajongóknak persze lehet, hogy ez így is csaknem tökéletes volt, de összességben számomra a 2022-es, arénás buli – az akkori, hangzásbeli problémák ellenére is – jobban működött.

Fotó: Barba Negra