Shock!

Ősidők óta el akartam csípni a Cultot valahol valamikor, ám sosem sikerült, jobbára saját szervezési okokból. Így a négynapnyi Graspop után úgy döntöttem, hogy hazaút előtt kellene valamit csinálni Amszterdamban vagy Brüsszelben. Mivel a turné kedden járt Hollandiában, szerdán Belgiumban, a kérdés el is dőlt. Az AFAS Aréna főterme kábé hatezer fős kapacitású aréna a város egyik jó helyén, közel az Ajax stadionjához is. Színházjellegű ülőhelyekkel, és egy nagy négyzetes álló placcal is operál, így a kompakt helyre össze tud gyűlni elég sok érdeklődő. Rendesen meg is telt a helyszín, nagy megelégedésemre.

Az előzenekar Ramkot névre hallgatott, a triónak két lemeze van, és mint hamar kiderült, a közelből származnak a srácok, genti fiatalok. A Culthoz az alternatív oldalról közelítenek, feltűntek olyan modernkori slágerbandák hatásai, mint Royal Blood vagy The White Stripes, de még korai Jane's Addiction is, a hard rock és alternatív színtér határán billegő zenéjükben. Kiabálós ének is volt, pszichedelikus pillanatok is, valamint a Queens Of The Stone Age-tónusú ritmusgitár szintén nagyon rendben volt. Hét számot nyomtak, hármat-hármat egyenlően a két megjelent nagylemezről, a Cult közönsége jól is vette a lapot, de nagy hisztéria nem alakult ki azért. Pontosan kezdtek, fél órát játszottak, bemelegítésnek tökéletes.

A méretes szünet közben körbejártam a koncerttermet, megtudtam, hogy olyan előadók léptek ott fel a napokban, mint a SatchVai projekt vagy Morrissey, ugyanaznap pedig Santana koncertezett a szomszéd épületben. A merchpultnál kibírható tömeg, fogyott a póló és a relikvia rendesen. A The Cult még dedikált posztert is árult, szigorúan állomásonként egyet, itt 250 euróba fájt egy ilyen. A turné egyéként 8525 névre hallgat, ahogy a tavalyi is 8424-re, ami negyven év ünneplését jelenti, de ennek fényében azért több Love-korszakos számra számítottam, mint amennyi végül sorra került. 45 euró volt egy átlag turnépóló, 7 euró egy pofa Affligem, errefelé ez a standard.

A Cult jelenlegi felállásában ott van a két főember, Ian Astbury és Billy Duffy, nélkülük nem is lehetne elképzelni a bandát, és a többi poszton egy rakás neves figura osztozott a múltban is. Szinte két évtizede szolgál a doboknál John Tempesta (White Zombie, Exodus, Testament stb.), de a turnén új igazolás, Charlie Jones játszik basszuson, míg Damon Fox a háttérben maradt billentyűzni, és ritmusgitáron kisegíteni, ahol a dal textúrája megkívánta. Foxot szegényt egész koncerten nem láttam: tudtam, hallottam, hogy ott van, hallatszott a szerepe Duffy szólói alatt is, de a rivaldafényből nem sokat kapott. Klasszikus turnézenész ő, a végén sem említette Astbury, de nincsen ebben semmi meglepő, máskor is volt már ilyen, ha valaki nem állandó tag, csak kisegítő, akkor említésre se kerül.

A Cult kevéssel 9 óra után csapott a húrok közé, semmi cicoma, még egy háttérvászon sem volt. Szeretem én a puritánságot, de ennyire azért még én sem várom el az antirocksztárságot. A telt hangzás viszont összejött, a zenei szekcióval nem is akadt probléma. Az túlzás lenne, hogy „annál inkább" Astburyvel, de ha valakibe bele lehetett kötni, az ő volt, az különösen nem tetszett ahogy szótagokat eszik meg a számokból, főleg a Beyond Good And Evil tételein tűnt fel. Mivel földöntúli hisztéria nem látszott elöl sem a dühöngőben, Astbury amúgy többször szóvá tette, hogy kicsit el van kényeztetve a holland közönség a túl sok koncerttől (mint látjuk, lehet, hogy igaza van). Ide amúgy hazajárnak, a legkorábbi években is biztos pont volt nekik a holland főváros, azt is mondta frontemberünk. Utánanéztem utólag: '84-ben játszottak Amszterdamban először, összesen pedig tízszer, Hollandiában meg harmicháromszor léptek fel.

A csak mindenféle válogatásokon szerepelt In The Cloudsszal kezdtek, a metálos riff megadta az alaphangulatot, ilyen Beyond Good And Evil-jelleggel jött a gőzhenger. Illett is utána a hasonló tónusú Rise, véleményem szerint kicsit gyorsan is lőtték el a legkeményebb számukat, talán ez a kedvenc Cult-nótám, és a Beyond lemez egyik (fémes) csúcspontja. A riffek különösen hasítottak, de a spórolós ének miatt maradt azért némi apró hiányérzet. Jelentősen javult a helyzet a Wild Flowerrel, itt minden stimmelt, Billy Duffy harmóniái és szólói feltűnően jól sikerültek (Fox is adta alá az alapot vastagon). Nem egy nagy gitáros csávó Duffy, de ízléses játéka mindig a Cult egyik fő vonzerejét adta. A The Witch következett lüktető alteres ritmusával, ez is kilógó szám, csak válogatásokon szerepelt, de jól illett a fontos nagylemezek húzónótái közé. Jött is gyorsan a War (The Process), így már el is lőtték a kéz beyondos számot (előzőleg meglestem, hogy nagyjából lemezenként két szám várható), és Astbury itt is elharapott bizonyos szótagokat, nem tudom, miért kell ezt csinálni.

Az új lemez egyetlen hírmondója a nyitó Mirror volt (ezt nem is játszották mindenhol, Brüsszelben például nem). Újkorában nem hallgattam szénné az Under The Midnight Sunt, felmerült, hogy miért nem? A C.O.T.A. is egy ilyen furcsa szám, a legkorábbi, még Death Cult-időkből, az első lemez előttről, ennek megfelelően a post-punk dominál itt is, és jó felvezetést nyújtott a folytatáshoz. Értelemszerűen illett utána a másik ballada, talán a legfelemelőbb pillanat, az Edie (Ciao Baby), szinte minden fényforrás (telefonok javarészt) a magasban, a fél terem ezt a számot filmezte vagy örökítette meg valamilyen módon. Egyébként nem volt jellemző a túlzásba vitt telefonhasználat sem, csak ilyenkor. Miután elbúcsúztunk Edie-től, akit tönkretett az életmódja (Edie Sedgwick a '60-as, '70-es évek fordulójának sztárja volt, Andy Warhol felfedezettje, aki 28 évesen hunyt el túladagolásban, a megromlott szép lány a nagyvárosban tipikus toposza). Itt pedig elkezdtek szivárogni a turné névadó számai. A Hollow Manben tökéletesen előjött, amit Duffy soundjáról mondtam fennebb, ezek a régi klasszsikusok negyven éve ott vannak a setlistben betonbiztosan, és kétségtelenül jogosan.

A Resurrection Joe tiszta korai '80-as évekbeli post-punkja vezette fel a záró slágerkorszakot. Ha már régi slágerek, a Rain harmóniái ismét fényesen bizonyították, mekkora ötlet volt a gótikus, sötét világba hard rock riffeket csempészni, a Cultnál ezt senki nem tudja jobban (előtte meg senki nem csinálta). Astbury még tamburint is hozott, használta is bőszen többször. Egyébként itt is feltűnő volt, hogy milyen színes a Cult közönsége, sokakon láttam alter bandás pólókat (Siouxsie and the Banshees, Chameleons, Soundgarden, ilyenek), de a minap zárult graspopos merch is jelen volt a nézőtéren, meg a megszokott hard rock/metűl esztétika is. Tökéletes kívülálló a Cult, mindenhova tartozik és sehova, de mindenki magáénak érezheti őket valami miatt. Meggyőződésem, hogy zeneileg épp ez tette a tömegek számára elfogadhatóvá a bandát.

Innen már nem sok volt hátra: a Spiritwalker volt az egyetlen hírmondó a Dreamtime-ról, majd a fő szettet a banda egyik ars poeticája, a She Sells Sanctuary zárta. A harmóniák jöttek, láttak és győztek, minden szempontból libabőr volt a koncert eme szakasza. Rövid füttykoncertes követelőzés után visszajöttek, ahogy várta mindenki. Az első ráadás Fire Womanra számítottam is, meg akkor is tudtam volna, hogy lesz, ha nem nézek utána, hogy mi várható. A '80-as évek végének egyik definitív slágere azt nyújtotta, amit várunk: össznépi örömködést és ezzel megvolt a Sonic Temple két képviselője is. Zárásnak a Love Removal Machine maradt, a legrokkabb (és legrokkabb című) Cult-lemezről, az Electricről, ezekkel a vokálokkal látványosan jobban boldogult Astbury is.

Hetvenöt percet jászottak nagyjából, ami nem tűnik soknak, de a tizenhat szám azért majdnem elég. Pár hihetetlen kimaradó dal akadt éppen (Revolution, Go West, Lil' Devil, Sun King, Wild Hearted Sun, Earth Mofo így hirtelen), de mégis sikerült a pályafutás esszenciáját nyújtani ebben a bő egy órában. Ami némileg meglepett, az a négy nemalbumos nóta volt, de díjazom azt is, hogy színes és szerteágazó repertoárt sikerült válogatni. Csak azt nem tudom hova tenni, miért csak bizonyos számokban kell szótagokat lenyelni. Azért még megnézném őket, csak kicsit más setlisttel.

Fotó: AFAS Live