Shock!

december 03.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

The Cult: Under The Midnight Sun

thecult_cSok mindent el lehet mondani Ian Astbury és Billy Duffy kisebb megszakításokkal immáron negyven éve tartó közös egotripjéről, szép vagy fennkölt dolgokat éppúgy, mint csúnyákat vagy akár lehangolókat. Egyvalamit azonban biztosan nem: hogy ezek ketten kiszámíthatóak lennének. A legendás csapat kaméleonságát még akkor is muszáj minden körülmények között értékelni, ha amúgy korántsem nevezném minden megnyilvánulásukat klasszikus értékűnek vagy perfektnek az aranykor után. Viszont e skatulyázhatatlanság, illetve utóbbi egyik garanciája, a főemberek közötti vibráló feszültség, kettejük kényes egyensúlya – vagy éppen egyensúlytalansága – miatt értelmes ember sosem fogadna ellenük.

Én sem, mivel a The Culttal kapcsolatos egyetlen előítéletem épp az, hogy tilos velük előítéletesnek lenni. Pedig ezeken a hasábokon sem csináltam titkot belőle: az utolsó igazi nagy kedvencem a 2001-es Beyond Good And Evil volt tőlük, az azóta megjelent három sorlemez esetében mindig akadtak fenntartásaim. Viszont már előzetesen is tudtam, hogy az Under The Midnight Sun ettől még kábé akármilyen lehet, és ezúttal végre megtaláltuk egymást. Természetesen az óvatosság sem árt ilyen régi, nagy nevek esetében, de nagy biztonsággal ki merem jelenteni, hogy a Born Into ThisChoice Of WeaponHidden City trióhoz képest egységesebb, hangulatosabb, összeszedettebb ez a friss mű.

megjelenés:
2022
kiadó:
Black Hill Records
pontszám:
8,5 /10

Szerinted hány pont?
( 47 Szavazat )

Pedig, ha a mai napig arra vársz, hogy Ian és Billy megint visszatalál a Sonic Temple és a Ceremony bombasztikus, mégis intelligens arénarockjához – mint tették azt akkori értelmezésben az említett Beyond Good And Evilön is –, akár csalódhatsz is. Az Under The Midnight Sunban felsejlik ugyan a banda fénykora, de sokkal inkább a '87 előtti gótos-darkos tónusok szövik át a dalokat, és ez sem puszta nosztalgiát jelent. Érdekes, de ezúttal tök jól sikerült a címmel egybesűríteni a lemez sajátos hangulatát: valahogy egyszerre melankolikus és sötét, elgondolkodtató és merülős, ám mégis élettel teli, húzós az összkép. Kicsit mintha végig a zenekarral együtt valami köztes állapotban lebegnénk éjjel és nappal, álom és ébrenlét között. Nem túlzok, egészen különleges a lemez atmoszférája, és ennek, illetve az igen egészséges, mindössze 35 perces lemezhossznak köszönhetően, itt és most sikerült megint barátságot kötnöm ezzel a két nehéz természetű, öntörvényű figurával.

Mindösszesen nyolc dalt kapunk tehát, ezek azonban a fenti keretek között, még az egységes ív mellett is meglehetősen sokfélék. A nyitó The Mirror new wave-esen pulzáló ritmusszekcióval és áradó-síró gitárfutamokkal kábít, az A Cut Inside-ban a The Cult klasszikus pattanásig feszült drámaisága elevenedik meg, egyaránt visszaköszön benne a negyven évvel ezelőtti éra hangulata és a banda még korábbi, ősrockos hatásvilága. A Vendetta X fogós dallamaival és az elektronikus lüktetésre illesztett, roppant okos gitárfutamokkal kábít, és az egyik legjobb nóta, az elsőként megismert Give Me Mercy meg tulajdonképpen a csapat akármelyik korszakában elkészülhetett volna. Csak éppen '84-ben new wave-es, '89-ben tesztoszteronba áztatott, '94-ben meg ködös, alteros köntösben és hangszereléssel keltették volna életre – mindegyik verzió a fülemben cseng, és mindegyik ízig-vérig cultos lenne. Többek között ez a zenekar egyik nagy titka... A dallam mindenesetre baromira ott van a szeren.

Az album második fertálya szerteágazóbb, kísérletezősebb, mint a viszonylag direkt kezdés: a megint a '80-as évek elejének halálmadár-hatásait tükröző – és baromi erős – Impermanence szinte csak meglapul a nagyzenekari megoldásokkal játszó Outer Heaven, a monumentális ívet leíró, hat perc fölötti Knife Through Butterfly Heart és a záró címadó filmzenés melankóliája mellett. A Tom Dalgety-féle hangzás maximális mértékben igazságot is szolgáltat ezeknek a szerzeményeknek, Duffy szokás szerint keveset játszik, de az ott van, Ian meg ezúttal – a lemez jellegéből fakadóan – inkább a spirituális utaztatásra ment rá, mintsem a nagy süvöltésekre. Ugyanakkor mindvégig feltűnő, mennyire megőrizte óriási hangját a mai napig, pedig tavasszal már ő is betöltötte a hatvanat. Ja, és John Tempesta helyett Ian Matthews dobolta fel az albumot, ami papíron talán kár, de ezekhez a számokhoz aligha ment volna John átütőbb, erőteljesebb stílusa.

Néhány hét ismerkedés után határozottan úgy vagyok vele: a nyolcból mind a nyolc dal tetszik, az említett hangulat pedig roppant markáns, vagyis felezett pontszámmal zárom le abbéli vívódásomat, hogy megelőlegezzem a jobb értékelést, vagy inkább maradjak a földön. Így remélhetőleg két év múlva sem verem majd a fejemet a falba, hogy túl- vagy alulpontoztam az Under The Midnight Sunt. De az évzáró Top 20-as listámon garantáltan ott lesz az album.

 

Hozzászólások 

 
#19 DanielJackson 2022-11-29 11:25
Első hallgatásra nem fogott meg különösebben. Aztán amikor elvárások nélkül pörgettem, rendesen beütött. Az idei év egyik nagy jósága.
Idézet
 
 
#18 Charlie Firpo 2022-11-26 21:03
Én több, mint 30 éve imádom a The Cult-ot, és semmilyen elvárást nem támasztok feléjük, stadionrockod meg főleg nem várok tőlük, de mégsem felhőtlen a mosolyom a lemez kapcsán. Az tény, hogy van egy hangulata az albumnak és vannak rajta olyan dalok, amik nagyon tetszenek, ugyanakkor van pár olyan is, ami viszont kifejezetten untat, nem tetszik. Szóval elég vegyes az összkép számomra. Ami biztos, hogy a Cult még ma is megosztó banda... de ezzel semmi baj nincs. Többek között, aki szereti őket, pont ezért imádja ezt az együttest. :)
Idézet
 
 
#17 Montsegur 2022-11-25 09:47
Úgy látom, hogy aki régebben is a különleges, semmihez nem fogható hangulat miatt szerette a Cult-ot (és itt majdnem Cure-t írtam, nem véletlenül), az most boldog, mert ez a hangulat ezen a lemezen újra ott van :)
A többieket is meg tudom érteni: aki stadionrockot várt, az joggal lehet csalódott, ez a lemez nem arról szól...
Idézet
 
 
#16 Vili 2022-11-25 09:11
Idézet - mthomka:
Idézet - Vili:
Tényleg más filmet nézünk, érthetetlen számomra a tíz pontos, mestermű értékelés a kommenteknél.

Nincs ezzel semmi gond, erre mondják, hogy "ízlések és pofonok..."
Bizonyos kor fölött ilyenen már nem szokás vitatkozni, kiakadni.


Igaz. Persze láttam itt pár 9-10 pontos cikk alatt olvasókat őrjöngeni, hogy hogy képzelik ezt a magas pontszámot a cikkírók.
Idézet
 
 
#15 mthomka 2022-11-25 07:55
Idézet - Vili:
Tényleg más filmet nézünk, érthetetlen számomra a tíz pontos, mestermű értékelés a kommenteknél.

Nincs ezzel semmi gond, erre mondják, hogy "ízlések és pofonok..."
Bizonyos kor fölött ilyenen már nem szokás vitatkozni, kiakadni.
Idézet
 
 
#14 Vili 2022-11-24 22:42
Tényleg más filmet nézünk, érthetetlen számomra a tíz pontos, mestermű értékelés a kommenteknél.
Idézet
 
 
#13 BS11 2022-11-24 18:22
Tökéletes lemez! A dalok minősége, az album hossza, és legfőképpen a hangulata! 10/10 és az egész életmű egyik llegjobbja!
Idézet
 
 
#12 Szebaldrin 2022-11-24 11:29
Idézet - Jakabhe:
'"... ám mégis élettel teli..." + "...mennyire megőrizte óriási hangját a mai napig..." Ennyire unalmas, megfáradt, érdektelen, kényszerből felénekelt albumot már rég hallottam! Nem kell lemezt kiadni, ha nincs mondanivaló, ha nincs ihlet, viszont csak és kizárólag a pénzért! Csak úgy megjegyzem: Még 1993-ban ott voltam az MTK Stadionban, nagy kedvenceim, de ez nagyon satnya!

Akkor csinálj jobbat! Fikázni könnyű!
Idézet
 
 
#11 DanielJackson 2022-11-24 10:23
Sok hallgatás után is unalmas. De izélések és pofonok.
Idézet
 
 
#10 Rusvay Balázs 2022-11-23 22:27
Ihletett zene, minden szabálytól, elvárástól mentes.
Idézet
 
 
#9 Montsegur 2022-11-23 17:47
10/10

Astbury mindig is egy rock-sámán volt, ez a lemez színtiszta mágia. Duffy gitározása csúcs, a riffek, a színezések, minden. A Cut Inside vagy az Impermanence folyamatos libabőr. És az a fantasztikus, meleg, analóg hangzás...

Már nem vártam tőlük ilyen lemezt.

Imádom minden hangját :)
Idézet
 
 
#8 Windir 2022-11-23 15:31
Idézet - Jakabhe:
Ennyire unalmas, megfáradt, érdektelen, kényszerből felénekelt albumot már rég hallottam!

Az utolsó 10 Ossian? Így nagy hirtelen.
Idézet
 
 
#7 Jakabhe 2022-11-23 14:58
'"... ám mégis élettel teli..." + "...mennyire megőrizte óriási hangját a mai napig..." Ennyire unalmas, megfáradt, érdektelen, kényszerből felénekelt albumot már rég hallottam! Nem kell lemezt kiadni, ha nincs mondanivaló, ha nincs ihlet, viszont csak és kizárólag a pénzért! Csak úgy megjegyzem: Még 1993-ban ott voltam az MTK Stadionban, nagy kedvenceim, de ez nagyon satnya!
Idézet
 
 
#6 Verebélyi Gábor 2022-11-23 14:47
Sziasztok!
Anélkül, hogy bárkit megsértenék, de mintha nem egy albumot hallgatnánk: nekem sajnos pont az élet hiányzik a dalokból. Ízlések és pofonok, de sajnos az utolsó valamirevaló The Cult album sajnos mai napig is a Beyond... volt.
Idézet
 
 
#5 GTJV82 2022-11-23 12:38
Ádám, alul pontoztad! :)
10/10
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Royal Hunt - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Queensryche - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Whitesnake Tribute Band - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. május 4.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2007. január 12.