Shock!

október 17.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Gojira: Magma

gojira_c1 vagy 10. E két pontszám híven tükrözi, milyen elvárásaim voltak az új Gojira-lemezzel kapcsolatosan. Egyik kedvenc csapatom a L' Enfant Sauvage-on megmutatta, hogy technikás extrém metal ide vagy oda, nem hajlandók pályájukat egyetlen stílusra korlátozni, filozófiájukat tekintve inkább állnak közelebb a fiatal, de rugalmas facsemetéhez, mintsem az öreg, de merev fához. Épp ezért szinte adta magát, hogy a következő lemez kétesélyes lesz: visszanyúlnak a vad gyermek előtti időszakba, hogy készítsenek egy From Mars To Sirius II-t vagy egy The Link Revisitedet, és akkor nem érdekel az egész, kuka, vagy mutatnak valami olyat, amit tőlük még nem hallottunk. Valami újat, de úgy, hogy közben megőrzik a védjegyükké vált súlyt. A Magma pontosan utóbbi számomra.

És ezzel el is árultam magamat, azaz hogy nem tartozom a konzervatív Gojira-rajongók közé. Imádom mindegyik lemezüket, ám mindennél jobban örültem, amikor a L' Enfant Sauvage-on végre, még ha csak fél lábbal is, de leléptek az addig járt útról. A Magmán már nem bátortalankodnak, s ez az a merészség, ami még ebben az MTV-telenített zenei világban is oly ritka. Mintha minden zenekar kényszeresen meg akarna felelni a számukra totálisan arctalan rajongóiknak, akikből már egyre kevésbé tudnak megélni, s mégis, inkább játsszák ezredszerre is ugyanazt, csak szeresse őket valaki. Na, a Gojira szarik minderre. „Elhagynak százak, jönnek ezrek", énekelhetnék Joe Duplantier-ék, de ez egyrészt azt jelentené, hogy Ossian-rajongók, ami erősen meglepne, másrészt pedig, hogy roppant naivak. Szinte biztos, hogy a Magma miatt néhányan el fognak pártolni tőlük, főként azok közül, akik szerint a tiszta ének eleve blaszfémia, a dallamoknak pedig semmi keresnivalójuk egy efféle csapatnál. Csakhogy a Gojiránál a betonozós riffek és a nyaktörő váltások a hörgéssel együtt eszközök voltak csupán, soha nem cél, ami most is a régi, egyedül az eszközök terén történt némi variálás.

megjelenés:
2016
kiadó:
Roadrunner
pontszám:
10 /10

Szerinted hány pont?
( 72 Szavazat )

Mintha a Neurosis kénköves súlya találkozna a Killing Joke posztapokaliptikusan nihil víziójával, úgy ömlik elő komótosan a korongról a The Shooting Star. S hiába nem szólnak olyan vaskosan a gitárok, mint a korábbi anyagaikon, ennél súlyosabb dalt a korábbi lemezekre nem nagyon írtak még a franciák, s ez még úgy is igaz, hogy a dalban hörgés csak a háttérben hallható. Érdekes, hogy ez az albumon végig így megy, Joe Duplantier jellegzetes süvöltése – mint ahogy a súlyosságot mindig nyilvánvalóvá tevő hangszeres keménység – háttérbe szorult, lecsupaszítva így a Gojira-metalt, s feltárva a ruha és a bőr alatti vérvörös izmokat és csontokat. Aminél semmi sem lehet elemibb erejű. A nyitódal egyébként a lemez másik tulajdonságát is felvillantja, a Magma ugyanis olyan, mint egy bővizű folyó, amitől ha távol vagyunk, csupán a tompa zúgását észleljük, s az igazi erejét csak akkor értékeljük, ha belemerülünk nyakig, és hiába küzdünk az árral, a tajtékzó víz egyre csak sodor magával, míg végül maga alá taszít. Utazás, olvasás vagy akár takarítás közben nem hat a Magma, sőt, lesilányul jellegtelen háttérzajjá. Ehhez a lemezhez le kell ülni, hátradőlni, lehetőleg a szövegkönyvel a kézben, és belemerülni, hagyni, hogy a habok alá merüljünk. A lemez ebből a szempontból (is) nagyon nem divatos.

A már előzetesen napvilágra került Silvera bedörrenti a keménységi mutatót. Mintha a zenekar megsajnálta volna a bivaly riffekre és a duplázóra felizguló metalosokat, itt aztán az ősrajongók is megkapnak mindent, amire csak vágytak. A hörgés is előkerül, maga a dal pedig üt és vág, s még ha visszafogottabb is, mint a The Art Of Dying, ez mit sem számít, a remek klippel megspékelt szerzemény eszméletlen jó témákkal támad, a refrén pedig fogós, de ez mondjuk nem újdonság a bandától. Ja, és külön ki kell emelni a tappingelős szólórészt is, ahol a háttérben Joe vokálja egyszerre ódon és kísérteties.

Az előzőek fényében szinte kapkodósnak tűnik a The Cell indítása: Mario Duplantier csépel, mintha az élete függne tőle, bátyja és a másik gitáros, Chirstian Andreu pedig karöltve riffelnek, a lemez egyik legdinamikusabb tételét varázsolva elénk. A dalt magát először túl rövidnek éreztem, mintha elbírt volna még egy-két izmosabb témát, de többszöri hallgatás után, a teljes album fényében egyáltalán nem tűnik rövidnek, szépen belesimul az összképbe. Egyébként arról meg sokat lehetne vitázni, hogy a lemez széndékosan lett rövid, mivel manapság a többség úgysem képes befogadni hosszabb lélegzetvételű dolgokat. Tény, hogy a maga negyvennégy percével a Magma valóban nem túl hosszú, sőt, ez az eddigi legrövidebb Gojira-album, de olyan mélyen képes hatni, hogy még ennyi játékidő is elég ahhoz, hogy utána úgy másszunk tovább, mintha kifacsartak volna. De egy Gojira-rajongó számára egyszerűen akkor sem létezhez olyan, hogy túl hosszú Gojira-dal.

A másik single-ként megjelent Stranded szikár, egyenesebb vonalú darab, s itt jön elő először markánsabban a lemez egyik fő témája. A Duplantier-fivérek a lemez munkálatai közepén jártak, amikor édesanyjuk elhunyt. Elkerülhetetlen volt, hogy ez a traumatikus élmény utat találjon az albumra, s valószínűleg részben ez is oka lehet a csapat zenei iránymódosulásának. Ha beleolvasunk a dalszövegekbe, elég gyakran botlunk az égre és a magasba emelkedésre utaló kifejezésekbe, de Joe hangjában is rengeteg szomorúság rejlik, mintha ki akarná magából énekelni és üvölteni a fájdalmát.

A rövid átvezető Yellow Stone amolyan indiános hangulatú szösszenet, és csak tipp ugyan, de ismerve az észak-amerikai bennszülöttek spirituális felfogását és az énekes/gitáros vonzódását minden hasonló ideológiához, talán nem véletlen a címadás sem. Aztán következik az album Csomolungmája. Amikor először végighallgattam a lemezt, több részlet is velem maradt belőle, de úgy, ahogy a Magma refrénje és gyászos-fájdalmas gitárvijjogása, csak nagyon ritkán szokott dalrészlet kísérteni. Talán nem kell hozzá komolyabb fantázia, hogy kitaláljuk: ez a dal is a hiányról, a halálról szól, és lehet, hogy itt sincs milliónyi váltás meg sziklafalakat porrá őrlő lábdob-darálás, de hogy ennél súlyosabb dalt a csapat még soha nem írt, az száz százalék.

A monumentális címadó után érkező Pray szinte jól esik kellemesen lassú, lecsendesedett folyásával, ami persze nem tart sokáig, a négyesből hamar kitör a sebzett vadállatra jellemző, elkeseredett küzdeni akarás. És komolyan, nem értem azt, aki a tiszta ének miatt sopánkodik, hiszen korábban is hallattunk már ilyesmit a csapattól, elég csak a Global Warmingra gondolni. Az idősebbik Duplantier hangja totálisan rendben van, még hörgésmentesítve sem nevezhető kommersznek, és ez azért a Prayben is elég nyilvánvaló. De mint már mondtam, ha doomozás közben próbálkozunk a Magmával, nem biztos, hogy működni fog a dolog. Ismét ismerősen gojirás terepre tévedünk az Only Painnel: Joe védjegyszerű húrerőszakolása a helyén van, mint ahogy a vaskosan dohogó riffelés is, Jean-Michel Labadie dübörgő basszusjátéka is megadja a kellő aljzatot ennek a szimplán húzós darabnak.

Az a zseniális ebben a lemezben, hogy még a vége felé közeledvén sem igen sejthető, mi fog következni. Én például egyáltalán nem számítottam a Low Lands hipnoterapeutikus élményére. Mintha egy napégette, végtelen pusztaság felett repülnénk, épp elég alacsonyan ahhoz, hogy ujjunk hegyével még megérinthessük a forró talajt. Ha a dal szövegét nézzük, a nyakamat tenném rá, hogy ennél érettebbet és komolyabbat nem agyaltak még ki a franciák, pedig hát eddig is a krémhez tartoztak, téma és megfogalmazás terén egyaránt. A dal végén még ott hever egy éteri gitárpengetős levezetés, hogy aztán a lemezt egy rövid, demós hangzású jammelés zárja le. A Liberation leginkább a Kyuss Space Cadetjéhez hasonlítható, csak épp ének nélkül, gitárra és perkára. Gyanítom, hogy ez a Duplantier-tesók improvizációja lehet, megkapó darab, egyben feleleveníti a franciák köztudott szeretetét a világzenék iránt.

Fene se gondolta volna, hogy az év egyik legmegosztóbb albumát épp a Gojira teszi majd le az asztalra, de a franciáknak most sikerült valami olyasmit végrehajtaniuk, mint amit a Metallicának 1991-ben a fekete lemezzel, igaz, a Magmáról egyetlen dal se fog bekerülni a rádióba. Hallottam már olyan véleményeket az albumról, hogy a Gojira mára szörnyecskévé szelídült, de ezt csak a felszínes zenehallgatási szokások mondatják egyesekkel. Igen, ez a lemez odafigyelést igényel, és nem, nem könnyed hallgatnivaló. De nem is mondta senki, hogy blastbeatek és csuklórepesztő riffek nélkül nem lehet a zene kemény vagy súlyos. Nagyon is lehet, itt van rá a bizonyíték.

 
FacebookGoogle bookmarkMyspace bookmarkIWIWSatartlapDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Hozzászólások 

 
0 #24 Lantis 74 2017-08-01 11:36
Többször is nekifutottam ennek az albumnak mire megtettszett, Nem egykönnyen emészthető zene... Most viszont már tettszik, eléggé egyedi a hangzása.
Idézet
 
 
+2 #23 Kpkg 2016-08-10 16:52
Többedszeri végighallgatásr a azt mondom, szinte tökéletes lemez, le a kalappal!
Idézet
 
 
0 #22 lááászlóóó 2016-07-09 15:41
Idézet - Thasaidon:
Az utóbbi időben azon kaptam magam, hogy egy sor francia együttes lenyűgözött: Alcest, Eths, Year of No Light (vagy ha azt vesszük, hogy quebeciek, akkor az Unexpect is). Ez az ajánló most nagyon felkeltette az érdeklődésemet a Gojira iránt.


Egyetértek! A franciáknál csak úgy burjánzanak mostanság a király zenekarok. A fentieken kívül szerintem még említésre méltó a Deathspell Omega, a Blut aus Nord, a Celeste, a Hypno5e, az Anorexia Nervosa, és a The Cosa Nostra Club is.
Idézet
 
 
+1 #21 Kpkg 2016-07-08 14:10
Idézet - Milan:
Hallgasd meg az Aftermath és a Pray első másfél percét. A Pray 0:50-nél kezdődő riffje szerinted honnan van?


Ha ennyi hasonlóságot nem engedsz meg a zenében, akkor van egy rossz hírem: nem nagyon fogsz már új riffeket / dallamokat hallani. (maximum ha nem ismered az "eredetijüket".)
Idézet
 
 
+1 #20 Alajos 2016-07-08 12:11
Idézet - Milan:
Idézet - Alajos:
Idézet - Milan:
Senki nem említette, hogy a Pray mekkora Strapping Young Lad: Aftermath nyúlás utánérzés. Az egész lemez nekem kicsit SYL tribute jellegű amúgy.


Te mit szívsz?


Hallgasd meg az Aftermath és a Pray első másfél percét. A Pray 0:50-nél kezdődő riffje szerinted honnan van?


A két riff kb. annyiban hasonlít egymásra, hogy torzított. A Pray szaggatott, staccatósabb, eleve a tempó is más.
Idézet
 
 
0 #19 Milan 2016-07-08 12:04
Idézet - Alajos:
Idézet - Milan:
Senki nem említette, hogy a Pray mekkora Strapping Young Lad: Aftermath nyúlás utánérzés. Az egész lemez nekem kicsit SYL tribute jellegű amúgy.


Te mit szívsz?


Hallgasd meg az Aftermath és a Pray első másfél percét. A Pray 0:50-nél kezdődő riffje szerinted honnan van?
Idézet
 
 
+3 #18 Alajos 2016-07-08 11:47
Idézet - Milan:
Senki nem említette, hogy a Pray mekkora Strapping Young Lad: Aftermath nyúlás utánérzés. Az egész lemez nekem kicsit SYL tribute jellegű amúgy.


Te mit szívsz?
Idézet
 
 
-4 #17 Milan 2016-07-08 11:33
Senki nem említette, hogy a Pray mekkora Strapping Young Lad: Aftermath nyúlás utánérzés. Az egész lemez nekem kicsit SYL tribute jellegű amúgy.
Idézet
 
 
0 #16 Godz Ilona 2016-06-23 23:28
https://www.youtube.com/watch?v=xVsI48kMB4k - így kell ejteni.
Idézet
 
 
+5 #15 Anomander 2016-06-23 19:08
Nagyon súlyos lemez lett, a Celtic Frost vagy a Tryptikon szokott ennyire rámtelepedni, érzek hangulati hasonlóságokat. Sokat fogom még hallgatni, nagyon tetszik.
Idézet
 
 
+5 #14 James Smith 2016-06-21 21:57
A franciáknál rengeteg színvonalas zenekar van. Nem tudom, hogy mi van ott a levegőben de elképesztően erős színterük van.
Idézet
 
 
-17 #13 ntsouth 2016-06-21 21:28
Jesszusom, de hosszú cikk, inkább meghallgatom a lemezt... :)
Idézet
 
 
+6 #12 Final Command 2016-06-21 19:43
Idézet - Valentin Szilvia:
így:
http://hu.forvo.com/word/gojira/
;)


wow, jó kis oldal, de a káposztástésztá t nem ismeri :)
Idézet
 
 
+5 #11 Valentin Szilvia 2016-06-21 19:21
Idézet - Final Command:
Ez egy rohadt jó album !! Őszinte leszek, egyáltalán nem ismertem a Gojira-t, most belehallgattam a régebbi lemezeikbe is, én ezt az újat nem is a Gojira fekete lemezének mondanám, inkább Angel Rat-jének vagy Unseen-jének.
Az ének egyébként több helyen (pl. 1 szám) az Angel Rat-re emlékeztet.

OFF
Hogy kell ejteni hogy Gojira?


így:
http://hu.forvo.com/word/gojira/
;)
Idézet
 
 
+7 #10 Nameless Ghoul 2016-06-21 18:48
Zseniális lemezhez méltó, értő kritika. :)

Nem szeretem amikor a Gojira-t bekategorizáljá k 'modern' meg 'extrém' metal skatulyákba. Ezzel a lemezzel is rácáfolnak, hogy az ő zenéjük több ennél. Nem csak hörgésről meg a duplázó darálásáról szól.
Amikor kijött a Stranded, akkor kicsit megijedtem, mert tőlük szokatlanul eléggé biztonsági játéknak tűnt. Egyszerű, fogós metálslágernek tűnt. Féltem, hogy kicsit kommerszebb lesz az album is.
Szerencsére nem így lett. Semmi kommersz íz, semmi megalkuvás csak a zsenialitás. Az egész album totalisan beleillik a Gojira stílusába, de kitágították a határaikat, ami nagyon király. Talán lehetne hosszabb, mert ahogy a kritikában is szerepel "egy Gojira-fannak nincs olyan, hogy túl hosszú Gojira szám":D
de ettől még 10/10
Idézet
 
 
+1 #9 Final Command 2016-06-21 18:46
Idézet - sohamaar:
"Hogy kell ejteni hogy Gojira?"

Joe, az énekes-gitáros godzsirának ejti az interjúkban.


köszi !
Idézet
 
 
+3 #8 sohamaar 2016-06-21 18:30
"Hogy kell ejteni hogy Gojira?"

Joe, az énekes-gitáros godzsirának ejti az interjúkban.
Idézet
 
 
+4 #7 Final Command 2016-06-21 18:12
Ez egy rohadt jó album !! Őszinte leszek, egyáltalán nem ismertem a Gojira-t, most belehallgattam a régebbi lemezeikbe is, én ezt az újat nem is a Gojira fekete lemezének mondanám, inkább Angel Rat-jének vagy Unseen-jének.
Az ének egyébként több helyen (pl. 1 szám) az Angel Rat-re emlékeztet.

OFF
Hogy kell ejteni hogy Gojira?
Idézet
 
 
+3 #6 sohamaar 2016-06-21 14:58
Párszor már meghallgattam. Jónak tűnik. értékelem, hogy mertek váltani, utálom, ha egy zenekar ugyanazt adja ki állandóan. és "gojirásak" maradtak, ellentétben a Katatoniával, akiknek az utolsó albumukból már kiveszett vmi. Apropó Katatonia, a fall of heartsról nem lesz kritika?
Idézet
 
 
+2 #5 bjorn 2016-06-21 14:37
Idézet - Thasaidon:
Az utóbbi időben azon kaptam magam, hogy egy sor francia együttes lenyűgözött: Alcest, Eths, Year of No Light (vagy ha azt vesszük, hogy quebeciek, akkor az Unexpect is). Ez az ajánló most nagyon felkeltette az érdeklődésemet a Gojira iránt.


Hazaarulo! Vesszen Trianon :D
Idézet
 
 
+5 #4 Thasaidon 2016-06-21 14:24
Az utóbbi időben azon kaptam magam, hogy egy sor francia együttes lenyűgözött: Alcest, Eths, Year of No Light (vagy ha azt vesszük, hogy quebeciek, akkor az Unexpect is). Ez az ajánló most nagyon felkeltette az érdeklődésemet a Gojira iránt.
Idézet
 
 
+1 #3 Sárvári Gábor 2016-06-21 11:13
1000 Pont!
Idézet
 
 
+6 #2 valarmorgulisz 2016-06-21 10:11
Nagyszerű album. A YellowStone és a Libération nélkül ez 10pont, így "csak" 9 pont. Amúgy szuper lemez. top10ben ott lesz évvégén.
Idézet
 
 
+5 #1 ezrrl 2016-06-21 09:26
Egy szó: S Ú L Y O S!

Megvettek kilóra...az új Death Angel mellett,a következő tíz pontos album!


Köszönöm az ismertetőt!

ui.:(a Magma üveghangos "vinnyogása" szerintem a legtökéletesebb visszaadása a tibeti torokéneknek,va lószínű ez volt a céljuk vele)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.