A lemez- és hírdömping kapcsán a minap egy nálam nagyságrendekkel felkészültebb személy hívta fel a figyelmemet arra, hogy képtelenség mindenre figyelemmel lenni, és nem is biztos, hogy érdemes. E kijelentés igazságát nem vitatva, a Temple Of Void mellett vétek lett volna elmenni, mivel eddig nálam teljesen radar alatt mozogtak, másrészt alapvetően bírom az efféle muzsikát, és teljesítményük megérdemli a figyelmet – akkor is, ha nem vagyok felhőtlenül lelkes.
A 2023 óta létező brigádnak ez az ötödik teljes értékű munkája, s mivel a kezdetek óta alapvetően ugyanazon sémák mentén alkotnak, aki képbe akar kerülni a Temple Of Void-féle világgal, nyugodtan kezdheti ezzel a lemezzel is. Az előző Summoning The Slayer promotálása során felbukkantak hivatkozások a floridai death metal színtérre, de a magam részéről nem tartom helytállónak például a korai Deicide emlegetését (még akkor sem, ha saját értelmezésükről volt szó), mert félreviszi a várakozásokat. A tipikus, old school módon rajzolt logó, és a legalább ilyen tipikus, de a zene által közvetített világhoz/hangulathoz tökéletesen passzoló artwork láttán is inkább gondolna az ember valami '90-es évek eleji ős-death utánérzésre, mint kifejezetten bizarr hangulatokat közvetítő, hörgős doom metalra.
A csapat által létrehozott struktúra death metal jellegét Mike Erdody pincemély, a toroköblögetése mellett az artikulációra jobban koncentráló Chris Barnesra emlékeztető vokalizálás erősíti. Ezen túl leginkább a mocsárszagú, megfontoltan őrlő – vagyis túlbonyolítástól és kapkodástól mentes zsigeri változatban megfogalmazott –, vagy egyszerűen lepengetett és kitartott hangok erősítik e párhuzamot. A doom pedig a riffek alá kent cammogással és különleges hangulat megteremtésével jelenik meg. Kapkodós tika-tika nem sok akad, többnyire vánszorgás és középtempó között egyensúlyoznak. Egy-két pillanatra lépnek csak a gázpedálra (például a The Twin Stranger első felében), de azt is visszafogottan, legfeljebb az adott dal ütemének változatosabbá tétele érdekében. Ha viszonyítási pontokat kellene adnom, egy oldottabb riffelésű és bátrabb dalszerkesztési szándékkal megáldott korai Six Feet Under és talán a Hooded Menace legutóbbi eresztése metszéspontjába lehetne illeszteni a The Crawl dalait.
A csapat igyekszik változatos lenni, lazább ritmusképletekkel, átlátható dalstruktúrával, gitárokon hozott dallamokkal oldják a méltóságteljes súlyozást. A korábbi anyagokhoz képest érzékelek egyébként némi hangsúlyeltolódást: a választott zenei felségterület tüskés sövénye mögül történő bátrabb kikacsintások már a The World That Was albumtól tetten érhetők, a The Crawl egyértelműen a következő logikus lépés. A Summoning lemezen – megint csak alátámasztva az ott prezentált (egyébként ugyancsak mutatós) borítókép közvetítette pokoli miliőt – a dalokat félelmetes(nek ható) hangmintákkal színesítették, a The Crawlon viszont a sejtelmes-horrorisztikus-lidérces atmoszférát megteremtő billentyűk jöttek még egy lépést előre. Az egyik legjobban elcsípett ilyen téma a Soulburnben fülelhető, amely az egyik legpofásabb, legkerekebb szerzeményként mutatja be, mire is gondolt ezzel az albummal a csapat. Szórakoztató figyelni, ahogy egy-egy kitartott riffre ráengedik azt a tenyérizzasztó lidércnyomás-hangulatot. Elindítottam éjjel, fejhallgatóval, nos, csak ajánlani tudom...
Említésre méltók a már említett, villogásmentes, de kifejezetten dallamos, akár több körben elővezetett, ügyes szólók is, amelyek nagy szerepet játszanak abban, hogy az ember gyorsabban kössön barátságot a zenével. A vokalizálás gorombasága ellenére könnyen vehető az adás, mert a Temple Of Void megjegyezhető motívumokra épülő, gondosan megírt szerkezetű dalokban gondolkodik. Az alkotás egyszerűbb nyelvezetét használják, a dalok kiismeréséhez nem kell jegyzetfüzet, ám mindegyik kellően eseménydús a figyelem fenntartásához (és a nyakizmok karbantartásához).
Mégis, minden eddigi magasztalás ellenére – nagyjából a nyolcadik-tizedik hallgatás után – eldöntöttem, hogy szigorú leszek az általános értékelésnél. Valami ugyanis az eddig előadottak ellenére is zavar ebben az egyvelegben, és időbe telt, amíg rájöttem, mi az. Ugyanaz, mint a Baest Colossal lemezénél. A dánok idecitálását indokolja, hogy a stílushatárok feszegetésében a választott eszköztár és a megvalósítás végeredménye szerintem hasonló, mint itt (sőt, a Beast talán egy lépéssel már előrébb is jár). Leszögezem, mindkét lemez jó, de már csak egy hajszál választja el mindkét bandát attól, hogy a death metal eszköztár melodikus gitárharmóniákkal, rockos riffekkel, itt-ott szinte már táncolható ritmusokkal fellazított egyvelege felett a mély bugyborékolás végletesen monotonná váljon. (Másrészt, doom ide vagy oda, nekem például nagyon hiányzik a The Crawlról itt-ott egy csipetnyi kitörés, veszettebb kalapálás.) Amennyiben nevezettek ezen az úton mennek tovább, félő, hogy a vokális és a hangszeres rész egymástól elválik, eltávolodik, szerves egységük a dalban megszűnik. Egyik elem kioltja majd a másikat, a hörgés a hangszeresek által hozott „könnyedebb" megfogamzás tehertételévé válik.
Végszónak annyit, hogy az efféle firkász-kötözködés senkinek ne vegye el a kedvét a lemeztől. Aki eddig is szerette a Temple Of Voidot, a The Crawlban sem fog csalódni, aki pedig eddig nem találkozott velük, de vonzódik például a fentebb említett csapatok világához, azonnal indítsa el! Én is visszatérek még hozzájuk.
