Shock!

szeptember 17.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Pain, Dust In Mind - Budapest, 2017. április 25.

pain_k2017_01Christopher Walken és Johnny Depp csúf szerelemgyereke, Peter Tägtgren jó pár év kihagyás után látogatott el végre hozzánk a Pain nevet viselő megélhetési zenekarával. Elképzelésem nem volt, itthon vajon mennyire ismert/kedvelt a Pain, majd az igen szellős Barba Negrát meglátva azon morfondíroztam, vajon miért is nem SOKKAL népszerűbb a zenekar, hiszen ez a lakossági metaldiszkó kicsit más keretek között azért elég szép nézőszámot tud vonzani néhány zenekar esetében. Igaz, jó ideje igen komoly a koncertfelhozatal a fővárosban, ami bizonyára dilemma elé állítja a rajongókat, hogy mi kötelező és mi kihagyható, de ennek ellenére azért valamelyest nagyobb létszámra számítottam. Na de sebaj, legalább nem kellett megküzdenem a tömegiszonyommal, kényelmesen elfértem, és még láttam is, különösebb helyezkedés nélkül.

Igazából baromira örültem annak is, hogy aránylag korán kezdett a főzenekar, így legalább nem kellett éjszakába nyúlni így hétköznap este, hét elején, noha így a Dying Wishről munka okán le is maradtam, a második előzenekar, a Dust In Mind azonban nem nagyon mozgatott, miután előző nap rájuk kerestem. Be is bizonyosodott, hogy full ötlettelen, kliséhalmaz hörgős/énekesnős zenéjük a büdös életben nem fogja őket jobbra predesztinálni, minthogy befizessék magukat valami kisebb turnéra. Főleg, hogy szegény hölgy jellegtelen és erőtlen énekhangja hallatán még kevésbé lesznek életképesek hosszú távon. Nem mondanám, hogy tragikusan rosszak voltak, sokkal inkább roppant felesleges ez a fajta erőlködés.

időpont:
2017. április 25.
helyszín:
Budapest, Barba Negra Music Club
Neked hogy tetszett?
( 4 Szavazat )

A Paint egész konkrétan az első lemezük óta hallgatom, bár annak idején ez úgy működött, hogy talán egy dalt hallottam a lemezről, meg olvastam a kritikát az aktuális Hammerben, a Hypocrisyt meg amúgy is szerettem, gondoltam, rossz nem lehet, így megvettem a CD-t. Az első album még jóval morózusabb, mint bármi, ami utána következett, a második lemeztől talált rá Peter erre a diszkósabb vonalra. Ekkor is még csak 1999-et írtunk, tehát simán megelőzte jó pár kortársát ezzel az egyveleggel, nem elfeledve, hogy innen származik az egyik örök sláger, az End Of The Line is. Persze nem jellemezném a Paint agysebész muzsikaként, alapvetően egy-egy dzsunga riffre és dús billentyűs hangszínekre épülnek a dalok, amelyekben azért mindig ott figyel egy jóféle fogós refrén. Tegyük hozzá azt is, hogy Peter hangja erősen limitált, ezért hosszú távon vissza-visszaköszönnek korábban felhasznált megoldások, de hát nem olyan nagy baj ez.

pain_k2017_02

Vélhetően nem lehetett túl nagy költségvetésű ez a turné, ezért különleges látvánnyal nem készült a zenekar, ennek megfelelően a fények is igen visszafogottak voltak, főleg a legutóbbi barbás koncertekhez képest villogtak jóval kisebb számban a színes ledek. Kár, ennél azért jóval nagyobb bazári giccsre készültem (egy kevés pirotechnikáról nem is beszélve), de így legalább a zene lehetett a lényeg a maga pőre valójában. A zenekar sem cifrázta túl a megjelenést, Peter kétoldalán gitár- és bőgőfronton a szokásos másodhegedűs zenekari mozgást hozták a zenészek, csak a dobcucc tűnt kicsit karácsonyfásnak a kék lámpasorral, ezen kívül az összes látványt a főhős mocskos kényszerzubbonyba bújtatott habteste jelentette.

pain_k2017_03

Mivel lemezbemutató turnéról beszélünk, így értelemszerűen a legutóbbi album, a Coming Home dalai jelentették a műsor gerincét, ami mellé befért pár korábbi sláger is, meg némi marhásokodás, például a Call Me közepén leállt az egész zenekar, hátul meg a sabatonos Joakim Brodén bábujával marháskodott valaki – utalva ezzel a közös klipre. A nem kevés groteszk humorral átitatott dalok remekül működtek – kár, hogy a hangzás kevésbé, a pengeeéles, erőteljes hangkép helyett kásás, erőtlen keveréket kaptunk –, és játszottak olyan csemegét is, mint a Just Hate Me (ami ha messziről, hunyorogva vizsgáljuk, a Depeche Mode Walking In My Shoesa). Peter Tägtrgren nem evilági figurája szerethetővé teszi ezt az indusztriál-jellegű szórakoztatóipari zenét, legyen néha a végeredmény bármilyen kínos giccshalmaz, vagy más zenekarokra túlságosan hasonlító hangulatokban bővelkedő dalcsokor. Így én sem tudok mást mondani: üdítő este volt, még a hiányosságok ellenére is.

 

Hozzászólások 

 
+3 #1 Igor Igorovics 2017-05-01 12:00
"Christopher Walken és Johnny Depp csúf szerelemgyereke "

Ha már Tägtgren hasonmások, szerintem ő volt az igazi, sajnos már nem él: https://www.google.hu/search?q=Denis+Forest&client=firefox-b&source=lnms&tbm=isch&sa=X&ved=0ahUKEwj66rOlts7TAhUOS5oKHdnQAEEQ_AUICigB&biw=1280&bih=923
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Fates Warning - Budapest, A38, 2013. október 16.

 

Volbeat - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. június 18.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Thaurorod - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Muse - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 15.

 

Wendigo - Budapest, Vörös Yuk, 2007. február 24.