Shock!

Két évvel ezelőtt, ősszel járt nálunk utoljára a Nazareth, viszont azelőtt szűk egy évvel is jöttek, szóval három év alatt háromszor is el lehetett csípni őket itthon. Én pedig mindhárom alkalommal meg is tettem ezt – no, nem azért, mert a koncertek egyikének-másikának programja olyannyira speciális lett volna, hanem azért, mert a Naz régóta a szívem csücske, és akkor is szívesen megnézem őket, amikor csak tehetem, ha gyakorlatilag full ugyanazt a programot tolják le újra és újra.

Ezúttal a Grey Attack nevű német brigád melegített előttük, akik ha nem is olyan vén csatalovak, mint a Nazareth jövőre már a 80-at töltő főnöke, Pete Agnew, azért becsülettel megőszültek már ők is a rock′n′roll szolgálatában. A zenekar egyébként 2013-ban alakult, a mai napig pedig összesen három nagylemezt gurítottak ki műhelyükből. Zenéjük az a fajta veretes hard rock, amiből ugyan tizenkettő pontosan egy tucat, élőben azonban mégis jólesik elhallgatni, annak ellenére, hogy tényleg semmi igazán különleges vagy izgalmas nincsen benne. Viszont a dalok jók, az előadás profi és úgy az egész produkció abszolút kellemes. Kábé 40 perc jutott nekik, amit egyébként a régi vágású közönség is kifejezetten jól vett le, a maga visszafogott módján.

Szinte hihetetlen, de a Nazareth legelső lemezének felvételei egészen pontosan ötvenöt évvel ezelőtt, 1970-ben kezdődtek, a csapat alakulása pedig még korábbra, valamikor 1968 környékére datálható. A klasszikus felállás – szinte példátlan módon – 1990-ig együtt is maradt, és utána sem jellemezték a zenekart a forgószélszerű tagcserék. Ez a mostani négyes, Carl Sentance-szel a mikrofon mögött például 2015 óta van együtt, de a frontembercserét megelőzően 1999-ben történt utoljára mozgás a soraikban – ekkor érkezett a dobok mögé Pete Agnew fia, Lee. És ugyan ma már a basszusgitáros Pete az egyedüli eredeti tag a bandában, ennél autentikusabb felállás sajnos elképzelhetetlen, lévén rajta kívül mindenki elhunyt, aki a legklasszikusabb albumokat jegyző négyesfogat tagja volt. Legutóbb, 2022-ben Dan McCafferty énekes ment el, aki megrendült egészsége miatt adta át a stafétát előbb egy rövid időre Linton Osborne-nak, majd 2015-től Carlnak. És a Persian Risk révén eredetileg egy jóval fémesebb vonalon elstartolt Sentance kiváló választás is volt a Nazareth élére. Nyilván McCafferty akkora ikon és olyan egyedi hang volt, hogy lehetetlen pótolni, Pete és társai viszont meg sem próbáltak egy klónt találni a helyére.

Sentance hangja alapvetően magasabb, mint a zenekarban negyvenöt évet eltöltött Dané volt, viszont megvan benne az az alapvető karcosság is, ami mindig is a Nazareth fő védjegye volt, nem mellesleg pedig igen kiváló frontember. Amellett, hogy lélegzetelállító erő van a hangjában, örökmozgó, mosolygós fazon, aki folyamatosan froclizta a közönséget most is, meg eregette a néhol kifejezetten sápasztó poénokat. Nagyon az sem zökkentette ki, hogy ezeket néha totális értetlenséggel fogadta a becsületben megderesedett publikum. A Nazarethből sajnos nem tudott generációkon átívelő sztárzenekar válni – hiába dolgozott fel tőlük többek között a Guns N′ Roses is –, így a közönség 90 százaléka is bőven ötvenpluszos volt. A zenekar ügyesen meg is célozta őket a nazerethes szemüvegtörlő-kendők árusításával, így ha esetleg valakinek bepárásodtak volna a lencséi a nosztalgiától, volt mihez nyúlni.

Merthogy a szokásos időutazáson vettük részt most is Agnew kapitány és társai vezetésével, amin megint csak úgy csináltak, mintha az elmúlt bő negyven év meg sem történt volna. A szett gyakorlatilag csont ugyanaz volt, mint legutóbb a Barba Negrában, annyi módosítással, hogy akkor a mostani záró kettős Where Are You Now és Go Down Fighting helyett a Cocaine és a Broken Down Angel szerepelt a szettben, de a többi tizennégy tétel pontosan megegyezett, csak épp más sorrendben. A Miss Misery, a Razamanaz, a Dream On, a This Flight Tonight, a Morning Dew, A Sunshine, a Changing Times, a Hair Of The Dog, a Beggars Day és társaik persze a szokásos minőségben dörrnetek meg, még úgy is, hogy a banda komoly hendikeppel indult ezen az estén, hiszen stábjukból a turnémenedzser, illetve a hang- és fénytechnikusok is kidőltek. A magyar beugrósok viszont remek munkát végeztek, így nemcsak kifelé szólt jól a koncert, de a zenekar a monitor-hangzással is abszolút elégedett volt, ahogy annak Carl hangot is adott a koncerten.

Ahogy a bevezetőben említettem, nekem alapvetően semmi gondom a totál kiszámítható nosztalgiaprogrammal, főleg egy lassan hatvanéves zenekartól, de azért némi icipici változatosság, neadjisten pár dal a már Carllal készült albumokról nem feltétlenül lenne szentségtörést. Ki tudja, talán akkor legközelebb a mostani 3-400 embernél valamivel több is összejöhetne, és nem kellene lefüggönyözni a Dürer nagytermét a keverő mögött.

Fotó: Varga László (a RockStation szíves engedélyével)