Shock!

december 02.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Nazareth: Nazareth / Exercises / Razamanaz / Loud 'n' Proud

nazareth_1Eleinte a november 28-ai újabb magyar koncert előtti kedvcsinálónak és a július 5-én elhunyt Manny Charlton gitáros előtti főhajtásnak szántuk, hogy törlesztjük régóta esedékes tartozásunkat a Nazereth felé. November 8-án azonban a sors közbelépett, visszatekintésünknek most már kétszeresen is szomorú apropója van: 76 éves korában elhunyt a legendás skót hard rockerek csaknem tíz éve nyugdíjba vonult klasszikus korabeli énekese, Dan McCafferty is. A Klasszikushockban a zenekar korai éveit idézzük fel.

A Nazareth története 1968-ban, azaz csaknem ötvenöt évvel ezelőtt indult egy Dunfermline nevezetű, néhány tízezer fős kisvárosban. Bár az ember ezt hinné, a csapat neve nem bibliai eredetű, hanem egy pennsylvaniai településre utal, és a The Band zenekar The Weight című számának első sorából ered: „I pulled into Nazareth, was feelin' about half past dead..." Ugyan ezen a néven „csak" 1968 óta léteznek, a tagok közös zenei múltja még korábbra nyúlik vissza, hiszen Dan McCafferty énekes, Pete Agnew basszusgitáros és Darrell Sweet dobos a banda megalakulása előtt is évek óta együtt zenéltek már egy The Shadettes nevű formációban, mely egyes források szerint 1961-ben, azaz több mint hatvan éve indult. A Nazereth ennek romjain született meg Manny Charlton gitáros csatlakozása után.

Nazareth
megjelenés:
1971. november

kiadó:
Pegasus / Warner
producer: Dave Hitchcock

zenészek:
Dan McCafferty - ének
Manny Charlton - gitár
Pete Agnew - basszusgitár
Darrell Sweet - dobok

játékidő: 40:21

1. Witchdoctor Woman
2. Dear John
3. Empty Arms, Empty Heart
4. I Had A Dream
5. Red Light Lady
6. Fat Man
7. Country Girl
8. Morning Dew
9. King Is Dead

Szerinted hány pont?
( 12 Szavazat )

Manny Charlton így emlékezett vissza a kezdetekre: „Mivel a soulzene nagyon népszerű volt ekkoriban, minden helyi banda ebben utazott. Én akkor csatlakoztam a The Shadetteshez, amikor már a soul helyett az akkor progresszívnek nevezett zenei hullám kezdett kiteljesedni. Játszottuk a Zeppelin Good Times Bad Timesát, a Kentucky Womant a Purple-től, Jeff Becket, Creamet, ilyesmiket. Nagyon sokat hallgattam a Satruday Clubot és a John Peel Showt, amikben rengeteg rock zenét játszottak, és zseniális élő előadásokat láthattál bennük. Pink Floydot, Zeppelint, Becket. Én is valami ilyesmit akartam játszani. Két oka volt, hogy végül beszálltam a The Shadettesbe: Dan McCafferty és Pete Agnew. Külön-külön és együtt is fantasztikusak voltak, ráadásul ahogy én, úgy ők is valami mást, a saját zenéjüket akarták játszani."

Hamar világossá vált, hogy Dunfermline nem éppen térségi rockközpont, így 1970-ben a srácok Londonba költöztek, és ha komoly áttörést nem is értek el, 1971-ben azért ki tudták adni a saját maguk után elkeresztelt első nagylemezüket. A Dave Hitchcock által producerelt korongot egy kis kiadó, a Pegasus dobta piacra, és nem keltett különösebb hullámokat. A miniatűr cég csak korlátozott kapcsolati tőkével rendelkezett, és annyi pénzt sem tudott az anyagba fektetni, amennyire szükség lett volna ahhoz, hogy a zenekar bekerüljön a fősodorba, de az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy ekkor még a zenészek is leginkább csak keresték igazi stílusukat. Folkos dolgoktól kezdve hard rockon és a szimfonikus cuccokon át countryig minden hallható a debütön, és bár a klasszikus Nazareth-sound nyomokban már megtalálható itt-ott, ez még nem az a csapat volt, amely néhány évvel később örökérvényű klasszikusokat ráz majd ki a kisujjából.

nazareth_8

A '70-es években bevett szokás volt, hogy a friss csapatokat kiadóik igyekeztek rávenni pár akkor már menőnek számító sláger feldolgozására vagy újraértelmezésére, próbálva némi extra löketet adni ezzel a fiatalok befuttatásához. A Nazareth korai pályafutását kifejezetten meghatározták ezek az átdolgozások, és a zenekar milliós lemezeladásaiban is hatalmas szerepük volt. A kor hagyományainak megfelelően pedig már a debütre is felkerült egy átirat. Ez nem más volt, mint Bonnie Dobson Morning Dew-ja, és furcsa ugyan, de a debütlemezen ez, illetve a nyitó Witchdoctor Woman villantotta fel a legtöbbet a kiteljesedett Nazareth legfőbb erényei közül. Mert bár a csapat később is előszeretettel kalandozgatott ilyen-olyan stílusok felé (írtak ők komplett blueslemezt is, de reggae-daluk is született), azért mégiscsak a súlyos hard rock áll nekik a legjobban. Márpedig a lendületes Witchdoctor Woman vagy a súlyosan pulzáló, nyomasztó, epikus Morning Dew pontosan ilyenek is voltak. Kislemezen mégsem ezek jelentek meg, hanem a Pete Wingfield zongorázajátékát középpontba állító Dear John, egy kellemes, de kissé szürkécske dal, amelyben nem sok jelenik meg benne a Naz későbbi súlyosságából sem. Dan McCafferty így nyilatkozott a Shock!-nak 2009-ben a korai évekről: „Csak egy csapat fiatal gyerek voltunk, akik Beatles- és Rolling Stones-nótákat játszottak a bárokban, eszünkbe sem jutott, hogy bármi komoly is kisülhet ebből az egészből. Egyszerűen csak jól akartuk érezni magunkat. Aztán valahogy kialakult a saját stílusunk, de ez hosszú hónapok és évek kemény munkájába került."

nazareth_2A lemezmegjelenést kisebb skót turné követte, majd 1972-ben érkezett a folytatás. Az Excersises még távolabb esett attól, amivé a csapat egy évvel később, a harmadik, áttörést hozó nagylemezzel válik majd, ugyanis még a debütnél is szellősebb, könnyedebb dalcsokor volt, és az a Roy Thomas Baker volt a producere, aki az első lemezen is dolgozott hangmérnökként, később pedig a Queen szupersikeres cuccai mellett olyan korongokat producerelt, mint a Journey Infinityje vagy Ozzy Osbourne No Rest For The Wickedje.

Az I Will Not Be Led azzal a szimfonikus hangzásvilággal indítja a kettes anyagot, amivel a debüt abbamaradt a King is Dead végén. Hála istennek a csapat hamar rájött, hogy az ilyesmi nem feltétlenül az ő világuk, és nem is erőltették ezt a vonalat a későbbiekben. Az I Will Not Be Led is sokkal jobb lenne a nagyzenekari körítés nélkül, pőre rockdalként, hiszen érzelemdús refrénje kifejezetten jó, de sajnos a hangszerelés kiöli belőle az erőt és az energiát. A könnyedebb hangvétel a folkos Cat's Eye, Apple Pie-jal, illetve az In My Time-mal is folytatódik, majd érkezik a Woke Up This Morning, emblematikus slide gitárjával, mely egyértelműen a korong legjobb tétele, így az sem meglepő, hogy alapos ráncfelvarrás után a folytatásra is átmentették. Az Excersises második fele is a lazább megközelítést követi, igazán kiemelkedő pedig nincs köztük: a Fool About You például leginkább csak egy könnyed beatdalocska, ami szinte semmiben sem emlékeztet a csapat későbbi formájára, és McCafferty visszafogott éneklése is szinte felismerhetetlen, de a búslakodó Madelaine és a vonósokra épülő Sad Song is meglehetősen idegennek hat tőlük mai fejjel.

Exercises
megjelenés:
1972. július

kiadó:
Pegasus / Warner
producer: Roy Thomas Baker

zenészek:
Dan McCafferty - ének
Manny Charlton - gitár
Pete Agnew - basszusgitár
Darrell Sweet - dobok

játékidő: 35:04

1. I Will Not Be Led
2. Cat's Eye, Apple Pie
3. In My Time
4. Woke Up This Morning
5. Called Her Name
6. Fool About You
7. Love Now You're Gone
8. Madelaine
9. Sad Song
10. 1692 (Glencoe Massacre)

Szerinted hány pont?
( 8 Szavazat )

Ráadásul ekkorra már kezdett kicsit szorulni a hurok a csapat körül, hiszen kétségtelenül akadt ugyan pár jó daluk, sikeresnek semmiképp sem voltak mondhatók. A megélhetési- és stúdióköltségek, illetve egy zenekari kisbusz megvásárlása 1972-re felemésztették a tejes büdzsét, és így a menedzsment türelmét is. Ekkor azonban jött a szerencsés fordulat: Fortuna istenasszony csókja egy Deep Purple turné előzenekari státuszának képében érkezett. Dan McCafferty: „Amikor az első turnéinkat csináltuk, mindenütt tök izgalmas volt figyelni a helyi rádiókat az új dolgok miatt. Amerikában így hallottuk először a ZZ Topot, az Aerosmitht, és még sorolhatnám napestig. Mindenütt játszották a helyi népszerű rockzenekarokat a nagy világsztárok mellett, a németeknél, a franciáknál, a spanyoloknál egyaránt egy rakás jó zenét ismerhettél meg."

Bár nem kis dolog volt az ekkor az In Rock, a Fireball és a Machine Head megjelentetése után csúcson lévő Purple-nek nyitni, az igazán fontos mérföldkövet mégsem ez jelentette, hanem az, hogy a banda összebarátkozott Roger Glover basszusgitárossal. A harmadik nagylemezre már vele a produceri székben fordultak rá, a Razamanazzal pedig egy csapásra minden a helyére került. A dalok végre visszaadták a zenekar koncertjeinek energiáját, így a közönség is azonnal rájuk harapott: végre bekövetkezett az áhított áttörés. Ahogy lenyesegették a sallangokat, egycsapásra megszületett az a Nazareth-sound, amit a mai napig is annyira szeretünk: ezen a lemezen már súlyos blues-hard rock hallható, rengeteg érzelemmel és McCafferty zseniális, ráspolyos énekhangjával. Se több, se kevesebb! Charlton: „Két albumon voltunk már túl, és mindössze annyit értünk el, hogy felhalmoztunk egy csomó adósságot. Úgy döntöttünk, változtatunk, és keresünk egy zenészt producernek. Valakit, aki megérti, hogy kik is vagyunk. Felkértük Jimmy Page-et, Pete Townsendet és Roger Glovert is. Roger nagyon lelkes volt, akarta a melót és remek munkát is végzett. Örökké hálás leszek neki ezért."

nazareth_4Darrel Sweet: „A Razamanaz dalait 1972 Karcsonyán írtuk, a címadót, illetve pár másikat pedig már ekkoriban is játszottuk a koncerteken, úgyhogy pontosan tudtuk, hogy mit akarunk hallani a stúdióban. Nagyon jó érzéseink voltak az új számokkal kapcsolatosan, úgyhogy szerettük volna felvenni őket, amilyen hamar csak lehetséges, de a menedzsmentnél sajnos falakba ütköztünk. Az első két lemezünk megszületéséhez ugyanis egy tonna pénzt fektettek a bandába, és eddigre egész egyszerűen elapadtak a források. Épp azon voltak, hogy lehúzzák a rolót, ami nyilván a mi karrierünk végét is jelentette volna, szóval kisebb csodára volt szükségünk. Végül két dolog győzte meg a pénzembereket: mivel Roger Glover elvállalta a produceri szerepet, komoly esélye volt annak, hogy a harmadik albumunk végre sikert arasson. Ennél is fontosabb volt azonban, hogy megszületett a Broken Down Angel egy korai demója, amiben a menedzsereink is komoly slágerpotenciált láttak. Pontosabban csak az egyikük, Bill Fehilly. Bill igazi szerencsejátékos volt, és úgy érezte, az Angel talán visszahozhatja neki azt a pénzt, amit eddig a bandába ölt. Szóval a nyakunkba öntött még egy rakás lóvét, amiből felvehettük a Razamanazt, a Nazareth világa pedig rögtön azután fenekestől felfordult. A Broken Down Angelt igen komoly rotációban kezdték játszani az Egyesült Királyságban. A turnénk első, lancasteri állomásán még csak 170 néző jelent meg, de még azon a héten szerepeltünk a Top Of The Popsban, és rögtön robbant is a bomba. A dal elkezdett felfelé kúszni a listán és végül a hetedik helyig jutott, ezzel párhuzamosan pedig egyre komolyabb nézőszámok előtt léptünk fel. Végre a helyes ösvényen voltunk."

Razamanaz
megjelenés:
1973. május

kiadó:
Mooncrest / A&M
producer: Roger Glover

zenészek:
Dan McCafferty - ének
Manny Charlton - gitár
Pete Agnew - basszusgitár
Darrell Sweet - dobok

játékidő: 34:24

1. Razamanaz
2. Alcatraz
3. Vigilante Man
4. Woke Up This Morning
5. Night Woman
6. Bad Bad Boy
7. Sold My Soul
8. Too Bad, Too Sad
9. Broken Down Angel

Szerinted hány pont?
( 9 Szavazat )

Méretes zeneipari közhely, hogy a harmadik nagylemez mérföldkő minden zenekar életében, a Nazareth esetében pedig ez hatványozottan igaz, hiszen a találó című Razamanaz (jelentése kábé zajongás vagy lármás, figyelemfelhívó balhézás) tényleg sorsfordítónak bizonyult. Remek indítás a gyors, zúzós riffre és bluesosan pulzáló basszustémára épülő címadó. A folkos, szimfonikus sallangokat ekkorra teljesen elhagyták, így a végeredmény McCafferty reszelős éneklésével annak ellenére is kifejezetten súlyos, hogy refrénje gyakorlatilag sláger-blues. A Leon Russelltől feldolgozott Alcatraz emblematikus riffje után marha jó a belassított, súlyos középrész, Dan pedig azonnal fülbe ülő, ragadós refrént hozott hozzá. A slide-os, lassan építkező Vigilante Man egy 1940-es Woodie Guthrie-dal, amit később többek között Bruce Springsteen és Joe Perry is lemezre vett, utána pedig érkezik az Exercisesról átmentett, bedögösített Woke Up This Morning (érdekesség, hogy mindkét albumon negyedikként szerepel), ha pedig egymás után meghallgatod a kettőt, kérdés sem férhet hozzá, hogy az új, harapósabb verzió sokkal erősebb. A Night Woman után jön a lendületes Bad Bad Boy, mely kislemezként is megjelent az Egyesült Királyságban, és szintén komoly sikereket értek el vele.

A lemez egyik elfeledett gyöngyszeme a Sold My Soul, egy lassú, sötét dal, mely az akkori sztenderdek szerint kiemelkedően súlyos, McCafferty meg remek énektémákat hoz benne. A legerősebb tételek között van, annak ellenére, hogy ha a Razamanaz szóba kerül, mindenkinek a címadó, a Bad Bad Boy és a Broken Down Angel jut eszébe. Vagy a Too Bad, Too Sad, egy lazább, slágeresebb, feelgood-jellegű szám, amit a csapat karrierje szempontjából sorsfordító, említett Broken Down Angel követ.

nazareth_6

Amellett, hogy gyakorlatilag ennek a dalnak volt köszönhető a túlélésük, és így az is, hogy a mai napig is lemezeket készíthetnek, Dan McCafferty pályafutásának talán legszebb pillanatát is ehhez köti: „Egy határozott fénypont jut eszembe a karrieremből, mégpedig az a pillanat, amikor először hallottam meg a Broken Down Angel nótánkat a rádióban. A dal ugye a Razamanaz lemezen szerepelt, és ez lett az első Nazareth szám, amit elkezdtek játszani. Leírhatatlan és borzongató volt először meghallani: bassza meg! Nyom minket a rádió! Megcsináltuk! A haverok meg jöttek: hé, öreg, hallottalak a rádióban! Ezt a sokkszerű örömöt később már soha többé nem éreztem hasonló helyzetben, pedig utána azért akadt még egy sor rádiós sikernótánk, és nem egy közülük sokkal népszerűbb lett, mint a Broken Down Angel. De akkor is az volt az első, és éppen ezért mindig is különleges jelentőséggel bír majd számunkra. És persze megismételni sem akartuk soha csak azért, mert sikeres lett, amire büszke vagyok. Mindig a saját dolgunkat csináltuk. Tudod, mi egyszerű csávók vagyunk: ha valami tetszett, azt felvettük, de sosem hagytuk, hogy bárki is beledumáljon a dolgunkba, például a kiadóinktól. Az aztán rendesen el is cseszte volna a dolgokat... Szerencsére annyira nagyon soha nem voltunk fókuszban a lemeztársaságainknál, hogy megpróbáljanak nagyon erőszakosan belebeszélni a lemezekbe, de kísérletek azért történtek: srácok, fel kellene vennetek egy ilyen és ilyen típusú dalt, mert most éppen ez a menő! – mondták, mi meg: ó, dehogy. Eszünkben sincs. Valószínűleg ezért tudott ilyen hosszú életű lenni a csapat. A zenekar akkoriban sem működött másként, mint most: megírtuk az aktuális dalokat, és ha mindannyiunknak tetszettek, felvettük őket. Ennyi. Soha semmi ezen túlmenő tudatosság nem volt ránk jellemző, leszartuk a rádiókat, és leszartuk később az MTV-t is. Minek is foglalkoztunk volna vele? Ilyen ronda embereket, mint amilyenek mi vagyunk, úgysem tesznek soha adásba..." Charlton: „A Razamanaz remek album volt, kiváló dalokkal és szuper előadással. Roger Glover produceri munkája pedig feltette az i-re a pontot."

A Razamanaz sikeréhez tehát sok minden hozzájárult: kellett egy jó producer, aki végre irányba rakta a csapatot, egy pénzember, aki a kezdeti kudarc ellenére továbbra is látott bennük fantáziát, és egy dal, amivel valami újat, ugyanakkor roppant slágereset alkottak. Meg persze McCafferty zseniális és tökéletesen egyedi, erőteljes hangja. Kivételesen orgánumának titkát is elárulta nekünk 2009-ben: „Nem iszom, nem dohányzom, soha nem szívok füvet. Tudod, az az igazság, hogy semmit nem csinálok a hangommal és soha nem is csináltam, egyszerűen csak ilyen. Vagyis ez egy szerencsés adottság. Sok énekes nem iszik, nem dohányzik, mert az ilyesmi tényleg árt a toroknak, az enyém viszont bírja. Mindig cigarettáztam, mindig imádtam a whiskeyt. Ha holnap megnémulok, akkor megnémulok, és örülni fogok annak, hogy ennyi ideig ilyen jól működött a hangom, de addig is kiélvezem az élet apró örömeit."

nazareth_3Ahogy az már csak lenni szokott, a kiadó persze igyekezett addig ütni a vasat, amíg meleg: ahogy lehetett, küldték is vissza a zenekart a stúdióba, hogy még addig kijöhessen az új lemez, amíg nem csökken a Nazareth körüli felhajtás. Így született meg még 1973-ban a Loud 'n' Proud. McCafferty: „Szinte szárnyaltunk. A Razamanaz egyre feljebb került a listákon, azaz még bőven aktuális volt, de mi már az új lemezt írtuk. Kicsit bizarr volt a szituáció, de akkoriban nem volt ebben semmi furcsa. A szerződés szerint minden évben le kellett szállítanunk egy lemezt, aztán meg is kellett turnéztatnunk. Ma már persze ez hihetetlenül hangzik, de akkor mindenki így csinálta. Mindegy, ki volt a menedzsered vagy melyik kiadónál voltál, minden szerződésben ezek a kikötések szerepeltek. A Loud 'n' Proud gyakorlatilag a Razamanaz folytatása vagy kiterjesztése volt, és igazán könnyen össze is állt, mivel ugyanaz volt a sound, hasonlóak voltak az ötleteink és volt egy jól bevált dalírási metódusunk is. A Razamanaz nagy sikert aratott, nekünk meg volt egy csomó jó ötletünk, szóval tökéletes volt a pillanat egy új lemezhez." Pete Agnew: „Mivel a Razamanaz sikeres lett, a kiadó olyan gyorsan akarta kihozni a folytatást, amilyen gyorsan csak lehet. Szóval hat hónappal és egy turnéval később már újra stúdióztunk. Mindössze 9 nap alatt felvettünk mindent, 4 nap volt a keverés, és kész is voltunk. Ugyanazt a mobil stúdiót használtuk, mint a Razamanaznál, és most is Roger Glover volt a producerünk. Folytatni akartuk az előző lemezzel megkezdett utat, ezért ugyanazokkal az emberekkel dolgoztunk és mindent ugyanúgy csináltunk. Szerencsére sikerült összehoznunk egy csokor remek dalt is igen rövid idő alatt. Ma már leginkább ikertestvérekként tekintek erre a két lemezre, olyannyira együtt készültek. Akár egyszerre, dupla anyagként is megjelenhettek volna."

Loud 'n' Proud
megjelenés:
1973. november 9.

kiadó:
Mooncrest / A&M
producer: Dave Hitchcock

zenészek:
Dan McCafferty - ének
Manny Charlton - gitár
Pete Agnew - basszusgitár
Darrell Sweet - dobok

játékidő: 37:07

1. Go Down Fighting
2. Not Faking It
3. Turn On Your Receiver
4. Teenage Nervous Breakdown
5. Free Wheeler
6. This Flight Tonight
7. Child In The Sun
8. The Ballad Of Hollis Brown

Szerinted hány pont?
( 8 Szavazat )

A Go Down Fighting tökéletes, lendületes, slide gitáros indítás, mely világosan mutatja, hogy a Loud 'n' Proud tényleg nem változtat a nyerő formulán, egyben tükrözi a csapat elhivatottságát, és egyértelműen utal arra az útra is, amit bejártak, míg a harmadik lemezzel végre elérték a vágyva várt sikert. A torzított éneket felvonultató Not Faking It az addigi talán leggyorsabb daluk, majd jön a ragadós, vagány szövegű Turn On Your Receiver. A Loud 'n' Proud kezdése kétségtelenül bivalyerős. Agnew a Turn On Your Receiverről: „Vicces, mert a mai napig ez az egyik legnépszerűbb dalunk Kanadában. Kislemezen is ki kellett volna hozni anno, hiszen nagyon sokan szerették. Hatalmas sláger lehetett volna belőle, ha a This Flight Tonight után ezt is kihozzuk maxin, de ez valamiért sosem történt meg."

Ugyan a Loud 'n' Proud leghíresebb feldolgozása a This Flight Tonight, két további átirat is felkerült rá: a Little Feet rock and rollja, a Teenage Nervous Breakdown és zárásként az eredetileg 1964-ben kiadott The Ballad Of Hollis Brown Bob Dylantől. Mindennek pedig nagyon is praktikus okai voltak. Agnew: „Egész egyszerűen nem maradt elég időnk, hogy az összes ötletünket kidolgozzuk, így túl kevés dalunk volt készen a lemezanyagra, ezért egészítettük ki feldolgozásokkal. Volt egy nagyon súlyos riffünk, meg egy hozzá passzoló, zümmögő basszusfutam, és épp ezeket próbálgattuk, mikor Dan hirtelen kinyögte: erre ráéneklem a Hollis Brownt! Ennyi volt az egész. Első nekifutásra felvettük, és fogalmunk sem volt, mi sül ki belőle, amikor elkezdtük rögzíteni. Végül kifejezetten hosszú lett, és menet közben egy csomó minden extrát is adtunk hozzá, így kizárt, hogy valaha is élőben eljátsszuk. Ennek ellenére sokan szeretik, és kérik. Volt egy koncertünk, ahol valaki egy Nazareth Tasmán Fanclub – Kérjük, játsszátok a Hollis Brownt! feliratú zászlóval jelent meg. Mi meg csak néztünk, hogy Tasmán Fanclub? Micsoda? Mindig az volt a véleményünk, hogy ha feldolgozol egy dalt, akkor ne csak játszd el, hanem formáld is a saját képedre, és így is cselekedtünk. A mi Hollis Brownunknak már köze nem volt Dylan eredetijéhez."

nazareth_7A pulzáló basszustémára épülő, hosszan jammelő Freewheeler után jön az a feldolgozás, mely még magasabbra repítette a Broken Down Angellel amúgy is szárnyaló bandát. Ez volt a This Flight Tonight, mely messze túlnőtt az eredeti Joni Mitchell-dalon és a mai napig kihagyhatatlan a Nazareth koncertprogramjából. McCafferty: „Akkoriban mindenki kimásolgatta a kedvenceit kazettára, és természetesen mi sem voltunk kivételek. A turnébuszban aztán ezeket hallgattuk, és Joni Mitchell dala, a This Flight Tonight valahogy mindenki válogatásán szerepelt. Nagyon szerettük, nekem meg beugrott, hogy talán tudnék vele kezdeni valamit. Kábé egy óra alatt ki is találtuk, hogyan kellene összerakni, és aztán fel is vettük. Tök könnyen összeállt az egész. Világos volt, hogy úgy hiába is próbálnánk előadni, ahogy Joni teszi, hiszen az ő előadása annyira személyes, érzelmekkel teli, szóval inkább rock and rollosítottuk."

Ez a feldolgozás lett végül a Loud 'n' Proud kislemezdala és hatalmas sikert arattak vele. Dan rekedtes előadásában egész más színezetet kapott az eredetileg két lélek eltávolodását megjelenítő, repülőgépes szimbolika. Agnew: „Szerencsére Joni is imádta a mi verziónkat; egy londoni bulin például így köszönt be a közönségnek: egy Nazareth-dallal szeretnék kezdeni..." A vastag vokálokkal operáló Child In the Sun után a fentebb már említett, majd tízperces Bob Dylan cover, a monumentális The Ballad Of Hollis Brown zárja a korongot. És bár a sok feldolgozás miatt azt hihetnénk, a negyedik Naz-lemez valamiféle sebtében összedobott cucc, ez egyáltalán nem igaz. A dalok minősége simán hozza a Razamanaz szintjét, én például jobban is szeretem, mint elődjét. A rövid dalírási session miatt viszont megjelenésekor a zenekarban azért voltak kérdőjelek. Agnew: „Mikor a Loud 'n' Proud megjelent, kissé elbizonytalanodtunk: biztos elég jók ezek a dalok? Nem kellett volna több időt rájuk szánni?' Szerencsére Roger Glover megerősített minket: nyugi, jók vagytok!" McCafferty: „A Razamanaz dalait már a megjelenése előtt is játszottuk élőben, így tudtuk, hogy működnek, a Loud 'n' Proudnál viszont fogalmunk sem volt róla, elég jó-e az anyag. Olyan rövid idő alatt kellett összeraknunk, hogy nem tudtuk kipróbálni őket élőben, és így nem lehettünk biztosak a dolgunkban." Agnew: „Fordíthattunk volna több időt a lemezre, de akkor biztosan egész más formában jelenik meg. Lehet, hogy azok a feldolgozások, amikből később sláger lett, fel sem kerültek volna rá, szóval úgy gondolom, végül kifejezetten jól alakult minden, és örülök, hogy a Loud 'n' Proud így látott napvilágot."

Agnew fenti mondatával pedig csakis egyetérteni lehet. Míg a Razamanazzal megszületett az igazi, klasszikus Nazareth, a Loud 'n' Prouddal csak még tökéletesebbre fejlesztettk a hangzásukat. A felesleges cicomát elhagyták, a sallangokat végérvényesen levagdosták, és összeraktak két tömör, velős, mára klasszikussá érett rock and roll albumot. Szinte egyedülálló módon eredeti felállásuk aztán huszonkét éven át változatlan maradt, és Manny Charlton 1990-es kiválásáig összesen tizenhét nagylemezt jelentettek meg ebben a felfogásban. Köztük talán legnagyobb hatású anyagukat, az 1975-ös Hair Of The Dogot, amely önmagában is megérne egy Klasszikushock-cikket.

Dan, Manny, nyugodjatok békében!

nazareth_5

 

Hozzászólások 

 
#4 Sírbuckalakó Troll 2022-11-25 19:16
Amint kitettétek rögtön elolvastam, a régi interjút meg cikkeket is.
Szinte el is felejtettem mennyi jó számuk volt, aztán sorra jött elő hogy jé ezt a dalt ma is ismerem meg ezt is..
Holy Roller, Turn On Your Receiver, This Flight, Bad Bad Boy, Woke Up..
Beugrott a Club 202-es koncert, a 80-as 90-es évek, a bakelitről-kazettáról-rádióból felvett dalok-lemezek, majd az első megvásárolt Best Of, kalóz kazettán, de ezt akkor nem tudtam csak örültem neki.
R.I.P.
Idézet
 
 
#3 kamikaze 2022-11-21 11:36
Bon Scott halála után McCafferty neve is felmerült utódlásként az AC/DC-be, gondolom a ráspolyos hangja miatt. Jó, hogy maradt a Nazarethben, másképp talán sosem ismerjük meg a hasonlóan klasszis Brian Johnsont. De Dan hangja tényleg extra minőség volt ebben a stílusban! Íme:

https://www.youtube.com/watch?v=AAnMGEQ2Ov8
Idézet
 
 
#2 Kovács László 2022-11-16 12:18
Örülök ennek az írásnak, igazán hiánypótló.
Valami hasonló kellene a UFO klasszikus lemezeinek esetében is.
Idézet
 
 
#1 Equinox 2022-11-09 18:13
Csak a két '73-ast ismerem, igazi veretes klasszikusok, és szerintem is a Hair of the Dog a legjobbjuk. Talán a 4-est másképp is lehetett volna meghúzni, de ha készül külön cikk a '75-ösről is, akkor jobb így.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Fates Warning - Budapest, A38, 2013. október 16.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Destruction - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Helloween - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Wisdom - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 14.

 

Watch My Dying - Budapest, Kultiplex, 2007. július 11.