Számon tartja valaki a Robbie Williams-albumokat? Ha igen, neki mondom, hogy ez állítólag a tizenharmadik nekifutás, és több szinten is zavart okoz ezzel a szerencsétlennek mondott sorszámmal. Az ember óhatatlanul hátrébb lép egyet, és megpróbálja a komplett jelenséget a joviális, méltósággal öregedő, de a pimaszságot ma is értékelő tábor szemüvegén keresztül látni. Nekik nem kell külön elmondani, hogy a britpop lényegesen többet jelent pusztán a brit popnál, mégis, amikor a főhős olyanokat nyilatkozik, miszerint „azt a lemezt akartam most elkészíteni, amelyet a Take Thatből való 1995-ös kilépésem után szerettem volna", akkor szerintem az ő arcuk is egyetlen nagy kérdőjellé változik.
A válaszokat eredetileg tavaly október 10-ére vártuk, de miután Mr. Williams nem óhajtott versenyezni az új Taylor Swift-albummal, ellenben nagyon is óhajtott egy tizenhatodik listavezető lemezt, a megjelenést február 6-ára ütemezték át, hogy aztán minden különösebb magyarázat nélkül, már januárban birtokba vehessük a Britpopot.
Persze mi ez ahhoz képest, hogy már a szeptemberi hazai koncert is a Britpop jegyében futott, ami azért ennek ellenére is éppolyan életműösszegző buli volt, mint az azt megelőző. Az igazán elkötelezett arcok tehát néhány hónapja már a vadonatúj (és amúgy kábé harmincéves) jelszavakba és dizájnba bújva várták a Nagy Napot, amely eljövend, és az új Robbie Williams-lemez nem rejtegettetik tovább. Én pedig csak annyit szeretnék tudni, hogy ugye megturnéztatják rendesen ezeket a dalokat is? Megérdemelnék és megérdemelnénk! Önmagában ugyanis már az sem a szokásos újkori lapjárás szerint való, hogy klasszikus Robbie-sorlemez jelenik meg. Az ám, komolyan majdnem tíz éve nem került sor ilyesmire, tényleg a már a megjelenése idején is több helyen kifakultnak tűnő The Heavy Entertainment Show volt a legutóbbi klasszikus értelemben vett kísérlet erre?! Karácsonyi (dupla) lemez, negyedszázados szólópályafutást ünneplő válogatás, Netflix-mozi, miután nagyjából minden lehetséges (alibi)kör kifutott, a produkciós csapat nyilván alaposan körbejárta a dolgot, és jó döntést hozott.
Az első hírek a Rocket című dalocska képében érkeztek az új albumról, mellé téve azt az alapvetően feldolgozhatatlan információt, hogy a felvezető single-ön Tony Iommi gitározik (sőt, állítólag a nóta megírásába is besegített). Meghallgattuk a dalt, röhögtünk a röhögésre ingerlő – és részben ezért is megsüvegelendő – szemtelenségen, és megállapíthattuk, hogy a dolog (Iommitól függetlenül is) működni látszott. Ez egyébként tavaly májusban történt. Azóta megismerhettünk pár további dalt: előbb a Britpop deluxe változatára fel is tolt FIFA-himnuszt, a Desire-t, majd jött a Spies, a Human és a Pretty Face is. Mind erős, jellegzetes Robbie-téma, és a legjobb hír az, hogy a komplett album is valóban emlékezetesre sikerült. Kivételesen még a promóciós duma sem hazudik, a Britpop karcos és himnikus is tud lenni a megfelelő helyeken, mindezt pedig különösebb erőlködés nélkül teszi. Aki pedig látta az őszi koncertet, annak az sem lesz újdonság, hogy Robbie nem csupán a britpopig, de egyenesen a ′60-as évekig is visszaásott úgy, hogy közben sem ő, sem mi nem izzadtunk bele.
Persze az egész mindössze harmincnyolc perc, és ebben már a Rocket nagyzenekarral alábúgatott, altatóvá visszalassított kistesója (Pocket Rocket) is benne foglaltatik. Ahogy ott figyel a Morrissey is, ami nyugodtan lehetne szégyentelen tribute, de Gary Barlow-val (!) együtt inkább soron kívüli Pet Shop Boys-nótát csináltak belőle. Az It's Okay Until The Drugs Stop Workingre pedig nyugodtan kirúghatod a kocsiajtót, ha a hallatán kedved támad hozzá, ráadásul a bécsi Szimfonikusokkal együtt teheted ezt. A Cocky Gaz Coombesszal (Supergrass) közös szerzemény, naná, hogy britpopos, mégsem poros.
Összességében a Britpop a vendégjárás ellenére sem lett széttartó, erről a Karl Brazil zenei rendező vezette dalszerző/producer csapat gondoskodik. Közhely, de jólesik leírni, hogy Robbie Williams tizenharmadik nekifutása minőségi szórakoztatást nyújt, ahol még a dalszövegekben is élvezettel lehet elveszni. Mindez világmegváltó szándék nélkül, becsületes igyekezettel és akkora lendülettel, hogy az kitart talán egészen nyárig is.
Hozzászólások