Shock!

Mindössze két éve, hogy Kiko Loureiro családi problémák miatt kikerült a Megadethből, de úgy tűnik, nem nagyon tud megülni a hátsóján. Theory Of Mind címmel már tavaly kijött ugyanis egy szólóalbuma, karácsony előtt pár héttel meg éppen Európában klubozgat, maroknyi közönségeknek. És ez még akkor is tiszteletet parancsoló elkötelezettségről vall, ha a gitáros már egy ideje Finnországban él, tehát legalább nem Brazíliából kellett átrepülnie azért a maréknyi apróért, amit az ilyen fellépésekkel keres.

Illúzióink ne legyenek, Megadeth ide, Angra oda, Kikót Budapesten is reális létszámú közönség fogadta, ami az Off Kultur esetében körülbelül százharminc-száznegyven embert jelenthetett, úgy saccra. Ők viszont láthatóan képben voltak a gitáros szólócuccait tekintve is, tehát messze nem az volt az ábra, hogy Megadeth-pólós thrasherek topogtak türelmetlenül, míg végre el nem érkezett Az A Pár Dal. Nyilván azért ezekre is sor került, de Kiko munkássága lényegesen színesebb annál, amit a fickó a Megadethben mutatni tudott/akart. Játszott ő bizony dzsesszt is, meg persze latin zenét, ezekből pedig szemezgetett is nekünk egy csokornyit.

Loureiro ezen az estén két régi angrás cimborával, Felipe Andreoli basszusgitárossal, illetve a meglepően megalomán dobcucc mögött helyet foglaló Bruno Valverdével hármasban muzsikált, a társak kiválasztása pedig remekül sikerült. Bruno technikai felkészültségéhez kétség sem férhet, az én ízlésemnek azonban néha kicsit szögletesebben, metálosabban ütött, mint ahogy azt egy ideális világban a dalok némelyike megkívánta volna. A faszi persze így is eljátszott műfajtól függetlenül bármit, amit kellett, épp csak néha azt a könnyed eleganciát hiányoltam tőle, ami ahhoz kellene, hogy heavy metalon túl is a legjobbakhoz tudjam hasonlítani. Felipe viszont minden túlzás nélkül topligás figura, akinek kezében gyönyörűen szólt a hangszer, bármelyik stílusban kalandozzanak is éppen. Merthogy kalandozás akadt bőven. A koncert első felét Kiko szólódolgai uralták ugyanis, amik közül is első lemeze, a 2005-ös No Gravity kapta a legnagyobb hangsúlyt, aminek csaknem fele el is hangzott. Ehhez képest a katalógus többi tagja – beleértve a tavalyi lemezt is – csak egy-két dallal képviseltette magát, a Fullblast pedig ki is maradt.

A közönség viszont ugyanúgy lelkesedett, ha dzsesszrockos vizekre eveztünk, mint mikor épp átváltottunk latinba, de az is érezhető volt, hogy a hőmérséklet azonnal megemelkedett pár celsiusnyit, amikor a főhős és társai eltoltak egy részletet a Conquer Or Die!-ból. Kiko nyilván a vele készült Mega-cuccokról is szemezgetett (egy dal erejéig egy András nevű magyar srác is beugrott hozzá ritmusozni), és mivel a Dystopiát és a Killing Time-ot el is énekelte, az is egy pillanat alatt kiderült, hogy a Vörös Ördögnél sokkal rosszabb énekest is választhatott volna anno a Megadeth. Énekileg tényleg rettenet volt mindkettő, ami már csak azért is érdekes, mert a buli vége felé a szettben eredetileg nem szereplő, frissiben összerakott és meglepetésként eltolt Stormbringert sokkal élvezhetőbben vezette elő, pedig David Coverdale és Mustaine énektémái nagyjából egy lapon sem emlegethetőek. Mindegy, érdekességnek jó volt a fahangon kántáló, de lélegtzetelállítóan gitározó Kiko, de szerencsére annyi belátás azonban szorult belé, hogy az Angra-életmű megidézett darabjaival már nem próbálkozott. A Nothing To Sayben így is kisegítette őt az első sorokban elhelyezkedő, maréknyi fanatikus.

Kiko végül szinte percre pontosan másfél órát töltött a színpadon, ezt pedig kábé végig is muzsikálták, azaz a program túlzott szövegelés és üresjárat nélkül ment le. Ráadásul akkor is maximálisan szórakoztató volt, ha az ember nem feltétlenül fanatikusa és szakértője az instrumentális gitárlemezeknek.