Shock!

2025 a szokásos tempóban jött, látott és ment. A menetrendszerűen nagy mennyiségű lemez, még nagyobb mennyiségű koncert és egyéb esemény közepette sajnos sok mindent hozott ez a tizenkét hónap a nagyvilágban, ami nélkül remekül meglettünk volna, és közben sok olyan személyiséget is elvitt közülünk, akik viszont nagyon hiányozni fognak. A szokásos módon, a magunk eszközeivel megkíséreltük rendszerbe foglalni a sűrű történéseket listákkal, rövid vagy hosszabb benyomásokkal, némi számvetéssel – a végeredmény az alábbi monstre összeállításban olvasható. Természetesen várjuk a kommentszekcióban, hogyan láttátok ti 2025-öt, és mit vártok a 2026-os esztendőtől!

A szerkesztőség kedvencei

1. Coroner: Dissonance Theory
2. Helloween: Giants & Monsters
3. Ghost: Skeletá
4. Paradise Lost: Ascension
5. Dream Theater: Parasomnia
6. The Night Flight Orchestra: Give Us The Moon
7. Omnium Gatherum: May The Bridges We Burn Light The Way
8. Wall Of Sleep: The Kingdom
9. Messa: The Spin
10. Avatarium: Between You, God, The Devil And The Dead

Valentin Szilvia

Milyen lehet az az év, amikor két számomra meghatározó figura meghalt? David Lynch és Ozzy Osbourne munkássága hosszú évtizedek óta formálta a látásmódomat és a zenei ízlésemet, és az, hogy mindketten magukkal vitték a rengeteg még bennük rejtező csodát (főleg Lynch), az számomra egyelőre feldolgozhatatlan. És milyen lehet az az év, amikor arányaiban sokkal több volt a mélység, mint a napfényes oldal? Sokféle megpróbáltatással kikövezett 12 hónapot kaptam, mondhatnám azt is, hogy 2025 rohadék volt, és még az utolsó napon is gonoszkodott, ám megvoltak azok a pillanatok, még akár a nehézségekben is, amelyek erőt adtak a továbblépéshez. A koncertek. Az élő zene mindent megváltoztat, és mindennél jobb, ezt mióta mondom!

1. Lady Gaga: MAYHEM
2. Deftones: Private Music
3. Coroner: Dissonance Theory
4. Paradise Lost: Ascension
5. Rivers Of Nihil: Rivers Of Nihil
6. Helloween: Giants & Monsters
7. Wall Of Sleep: The Kingdom
8. Testament: Para Bellum
9. Dream Theater: Parasomnia
10. Yungblud: Idols

Arányaiban jóval kevesebb lemezt hallgattam 2025-ben, vagy talán nem is jelent meg túl sok olyan alkotás, ami igazán átlépte az ingerküszöbömet, az átlagos, semmilyen, túlságosan paneles metálzenéket rendkívül gyorsan átugrottam, ellenben más műfajokban gyöngyszemeket találtam. Az a helyzet, hogy képtelen voltam összerakni húsz megjelenést, így leszűkítettem a listámat tízre, amelyet tényleg kiemelkedőnek tartok. Mellette volt még egy szűkebb, kábé tízes kör, olyan előadókkal, akik papírforma szerint listások lettek volna, de egyszerűen nincs kedvem a minimálon kívül hallgatni őket. Mert unom. Sőt, akadt, amit elsőre is untam. Hogy ez a mindentől túltelítődés miatt van, vagy mert a saját kedvencek legújabb munkái igazából saját maguk halványabb, izgalommentesebb fénymásolatai, ki tudja. Vagy csak simán kifulladt a metál, ez van.

És akkor jött a dilemma, hogy legyen-e Lady Gaga lemeze az első, ami minden szempontból a legnagyobb hatást gyakorolta rám, azt meg csak széljegyzetként írom, hogy annak idején a 2009-es The Fame Monster lemezre még Warrel Dane, a Nevermore egykori énekese futtatott rá, szénné hallgattuk, elemztük. A rajongás megmaradt azóta is, és követem a hölgy egyéb filmes tevékenységeit is, zseni a nő, az nem kérdés. Aztán eljött az új lemez, amivel újfent levett a lábamról. A listámon szereplőknél tényleg az számít, hogy erősek a dalok, nem csak két-három, a többi resztli, visznek magával a lemezek, flowba kerültem általuk (!!!), ami ritka kincs. A Paradise Lost / Testament párosnál az utóbbi lemezekhez képest kiemelkedően jobbak a dalok, a Coroner gyönyörűen tért vissza, a Rivers Of Nihil csodaszép felfelé ívelő fejlődéstörténetben mozog, a Deftones szenzációs, a Dream Theater végre újra emlékezetes szerzeményeket hozott a zenematek mellett, az egy szem hazai Wall Of Sleepnél pedig a riffek–szólók–dallamok kombója, főleg a töltelékmentes, ütős számokkal, nagyon betalált. Yungbludnak pedig nagyon drukkolok, hogy a megtalálja a közönségét a fiatal generációnál, és a szemellenzős (lélekben) boomerek meg szemellenző nélkül figyeljék, és ne ismételjék szüleik „bezzeg az én időmben még jó zenék voltak, mi ez a hülyeség, csörömpölés" szólamait. Ugye.

És ahogy említettem, a korábbi papírforma szerint például imádtam volna a Ghost, a Killswitch Engage, a The Haunted, a Volbeat, Glenn Hughes, az A-Z vagy Daron Malakian új dalait, ám pár hallgatás után totális feledésbe merültek. Billy Idoltól és a Biohazardtól is többet vártam, de a The Night Flight Orchestra is bőven önismétlővé vált. Az újonnan felfedezettek közül rokonszenves, de nem átütő erejű az Orbit Culture, az Author & Punisher és az Omnium Gatherum albuma, szerethető az Inglorious, a hármas Mammoth is erős, meg az Arch Enemy sem rossz, de hát utóbbi zenekarnál ki tudja, mit hoz a jövő... Allie X kisasszony (akit tavaly fedeztem fel, zseniális a 2024-es albuma, és bánatomra pont Tom Jones napján volt a koncertje) új anyaga jóval lágyabb zenét rejt, de aki rabja az analóg (!) hangzású, ′80-as évek-hatású popzenékinek, bátran ismerkedjen meg vele.

A semmihez sem fogható élő zene

Magamhoz képest sokkal kevesebb koncerten voltam 2025-ben, és még kevesebben fotóztam, így jött ki, nem így terveztem, de hát ez most ilyen év volt. Ráadásul a legintenzívebb koncertélmények nem feltétlenül metál/rock vonalon értek. Mert például az év koncertje a barcelonai (ráadásul halloween napján tartott) Lady Gaga popkoncert/musical/színház/ audiovizuális, felejthetetlen, semmihez sem hasonlítható élménycsomagja volt, csak ismételni tudom magam: zseniális ez a nő! Rögtön utána energiában a dupla stadionos Imagine Dragons képesztett el, imádtam a semmihez sem hasonlítható energiaáramlást, pedig őket nem hallgatom otthon. Lionel Richie Vegast Budapestre varázsoló, vérprofi show-ja is óriási volt, mint ahogy Cyndi Lauper a ′80-as éveket megidéző estéje, és hát szokás szerint Robbie Williams is az ujja köré csavart megint. Tom Jones pedig Tom Jones, imádom az öreget, zseni még mindig, tartsa az ég köztünk egészségben még sokáig! És ne feledjem a nyári frenetikus bulihangulatot hozó Will Smith estjét sem!

Rock/metál vonalról nem meglepetésszerűen a Disturbed, de főleg a Megadeth volt nagy kedvenc (tudom, tudom), a Die Krupps mindent elsöprő energiája lehengerlő volt, és számomra a legnagyobb meglepetés, hogy most lettem Iron Maiden-rajongó. A dupla koncertjük szenzációs volt, leesett végre sok évtized után, hogy mi bennük a jó. Jó reggelt! – mondja néhány barátom. Óriási volt a Parkway Drive is, bár azért egy kiemelkedő dalra felhúzni egy karriert szép teljesítmény, de viccet félretéve, elképesztő (és pozitív) energiával nyomultak. És ide ékelem középre csalódásként a Jason Momoa-féle Öof Tatatá haknizenekart, ami az utóbbi sok év mélypontja volt sok szempontból. De hát minek mentem oda! Az év eleji koncertek közül a mindig szenzációs Royal Republic vitte el a pálmát, na meg persze a Pantera, visszatérő vendégek lettek, ki hitte volna, én boldog vagyok, hogy újra láthattam őket. És mivel betegesen imádom a stadionkoncertek semmihez sem hasonlítható hangulatát, így utólag megbékéltem a Guns N' Roses rettenetes hangosításával, mert a setlist végre nem az agyonjátszott dalokból állt, hanem tele volt csemegével (és nem vág a földhöz, ha sosem lesz új lemez). Az Avenged Sevenfold és a Palaye Royale párosa is levett a lábamról, noha őket sem hallgatom otthon, az Obituary bájosan és pusztítóan jó volt, Billy Idol mindig zseni, Santanát pedig először láttam és az állam leesett a produkciótól. Till Lindemann és Hans Zimmer (gyere vissza, Tina Guo!) kicsit felemás volt, de jó volt látni mindkettőt, ez nem kérdés. Annekét meg talán említenem sem kell, úgyis tudjátok, hogy mindig zseni, és hát úristen, lesz The Gathering vele!!!

Nagyon fogok ezeknek örülni

És ezzel át is tértünk amit várunk idén listára. Irgalmatlan sok koncert lesz idén, és még biztos csillió bejelentés várható mindenhonnan, minden műfajból. Tűkön ülök, hogy újra több élőzenei eseményt megnézzek, már most eszeveszetten várom az említett The Gatheringet, a dupla Metallicát, a Black Label Societyt, Marilyn Mansont, remélhetőleg idén újra eljutok a Thy Catafalque és az Isten Háta Mögött valamelyik bulijára, és az A Perfect Circle is bizonyára remek lesz. A Kreator / Carcass / Exodus thrash pusztítása is várós, és a kultikus Rose Tattoo búcsúzása is. Popvonalról Lenny Kravitzet várom, de hát őt ki nem várja, és újra lesz egy Hanstalan Zimmer-koncert, ami mindig jó.

Hanganyagilag már jóval karcsúbb a lista, amit várok, igazából azt várom hogy valami (számomra) ismeretlen előadó lepjen meg jó zenével, műfajtól függetlenül. A Megadeth utolsó lemeze (végtelen verziójú színes vinyl formátummal) pont olyan, amit vártunk (már hallottam), egy érzelmileg kiugró dallal. Nem baj ez, és amennyire a lehetőségeim engedik, meg szeretném nézni a vén vöröst akárhol, utaznék is érte. Ez van, a mániáknak teret kell engedni. Mellette egy újabb Lady Gaga-koncertért is gondolkodás nélkül útra kelnék, és hiányzik már nagyon a Rammstein!

Mit nem várok

A Nevermore újjáéledését nem várom. Az a négyes úgy pótolhatatlan ezen a néven, ahogy volt, és értem, hogy új néven új brandet kellene építeni, és nem lehetne olyan gázsival koncerteket lekötni, de irtózatos vakugrás ez Jeff Loomis és Van Williams részéről, bármennyire is szeretem őket emberileg. Nekem a Nevermore Warrel Dane nélkül nem Nevermore. Az énekhang, dallamok, szövegek pótolhatlatlanok, és bár nyilván meg fogom nézni, ha jönnek, de egyelőre nem merem elképzelni, hogy milyen érzéseim lesznek a régi dalok hallatán. És értem, hogy azóta felnőtt egy generáció, akiknek esélye nem volt megnézni őket, bár ez inkább már az idősebb generáció zenéje, mintsem a fiataloké. És ez igazából így van jól. A fiataloknak zenéljen a korosztálya, kötődjönek hozzájuk érzelmileg (helló, Yungblud, ismétlem: örülök, hogy vagy!), ne a szüleik generációjához ragaszkodnak hosszú távon, az nem egészséges és nem visz előre.

Továbbá tanuljuk meg jól használni az AI-t, ha már ránk szabadították, és a sok értelmetlen hülyeség ellenére hasznosan alkalmazni. Remélhetőleg 2026-ban is hozhatunk nektek pozitív meglepetéseket, maradjatok velünk, és kommenteljetek tartalmasan!

Draveczki-Ury Ádám

Az év albumai

1. Coroner: Dissonance Theory
2. Ghost: Skeletá
3. Paradise Lost: Ascension
4. Omnium Gatherum: May The Bridges We Burn Light The Way
5. Wall Of Sleep: The Kingdom
6. Helloween: Giants & Monsters
7. Sign Of The Wolf: Sign Of The Wolf
8. Stan Bush: Born For Battle
9. A-Z: A2Z²
10. Brother Belmont: Transmissions Through The Nuclear Ash
11. The Night Flight Orchestra: Give Us The Moon
12. Orbit Culture: Death Above Life
13. Yungblud: Idols
14. Destruction: Birth Of Malice
15. Crazy Lixx: Thrill Of The Bite
16. Messa: The Spin
17. Deftones: Private Music
18. Sleep Token: Even In Arcadia
19. Volbeat: God Of Angels Trust
20. Cradle Of Filth: The Screaming Of The Valkyries

Tetszett még

Sok jó zene jelent meg 2025-ben a fentieken kívül is, nyilván mindent nincs idő át- vagy meghallgatni, szóval szokás szerint a következő hónapokban is találok majd olyan albumokat a felhozatalban, amiknek itt lenne a helyük. Ami a többieket illeti, a Gruesome, az Avatarium, a Baest meg a The Halo Effect csupán hajszál híján maradt le a Top 20-ról. A régi, gyerekkori nagy kedvencek közül korrekt, megbízható, de azért nem csodaszámba menő szintet képviselt az ismét Mike Portnoyjal nyomuló Dream Theater, a Testament, illetve a Biohazard. Utóbbiak albuma kapcsán azért ezzel együtt is teljes értetlenséggel állok a hozsannázó, tízpontozó elájulások felett: nálam a dalokat tekintve a Divided We Fall kábé a Bobby Hambel nélküli, köztes Bio-albumok szintjén mozog. Vagyis nem lehet belekötni, tetszik, ha szól, rendszeresen pörgettem is, de garantáltan ritkán fogom előszedni x év múlva, ha egyáltalán. Összességében a Machine Head újfent megosztó albuma is oké volt, de nagy kedvenc abból sem lett már.

Kellemes nosztalgiatripet kínált az öregfiúkkal összeboruló Alice Cooper. Nem hozott különösebb izgalmakat, de azért megbízhatóan karcolt az utolsó Alissa-féle Arch Enemy és a The Haunted új anyaga. Kiegyensúlyozott minőséget szállított az Unleashed a szokásos nordikus durvulattal és a Treat a szokásos nordikus melodikussággal. Tetszett Kirk Windstein szólóalbuma, a The Wildhearts újabb nekifutása vagy a David Reece-féle Bangalore Choir teljesen váratlanul megjelent, teljesen váratlanul meglepően jó albuma. A Lorna Shore-nak nem sikerült felülmúlnia az előző lemezt, de azért ők is simán ott vannak a mai mezőny topligájában. Szokás szerint Glenn Hughes is jó albumot készített, de azért nem hihetetlenül jót, ha érted, mire gondolok... Bírtam az Anselmo-féle Scourt, és ha a szánalmas lemezcímtől eltekintünk, pusztán zeneileg a Behemoth is tetszett. A Sodomot meg sosem kedveltem különösebben, de el kell ismernem, hogy a tavalyi albumuk igen karcosra sikeredett. Ja, és a Mawizából akár még valami egészen komoly történet is kifejlődhet, ha kellően kitartóak maradnak, az ő lemezük is bejött.

Az év dalai

1. The Night Flight Orchestra: Runaways
2. Ghost: Peacefield
3. Brother Belmont: Straxus Polyhex
4. Helloween: A Little Is A Little Too Much
5. Omnium Gatherum: The Darkest City
6. Ghost: Lachryma
7. Yungblud: Hello Heaven, Hello
8. Stan Bush: Invincible
9. Crazy Lixx: Recipe For Revolution
10. Coroner: Consequence
11. Parkway Drive: Sacred
12. Wall Of Sleep: Left Behind
13. Sleep Token: Gethsemane
14. Omnium Gatherum: Streets Of Rage
15. The Night Flight Orchestra: Give Us The Moon
16. Sign Of The Wolf: Arbeit Macht Frei
17. Ghost: Excelsis
18. Coroner: The Law
19. Orbit Culture: Inside The Waves
20. Paradise Lost: Tyrants Serenade

Az év koncertjei

Ezen a fronton jó ideje nincs okunk panaszra, 2025-ben is számtalan elképesztően jó bulin volt szerencsém részt venni. Nem feltétlenül gondoltam előzetesen, hogy így lesz, de a dobogó legfelső fokára egyértelműen a Helloween kívánkozik: az egyesült tökfejek valami döbbenetesen jó hangulatú koncertet adtak az Arénában, minden másodpercét imádtam. Nem sokkal maradt el Andi Derisék mögött a lehengerlő látványosságokkal operáló, úthengerszerű és szintén roppant pozitív Parkway Drive sem az MVM Dome-ban. A harmadik helyet pedig az Avenged Sevenfoldnak ítélem, akik bő másfél évtizednyi fékezett habzású lelkesedés után ismét rajongót varázsoltak belőlem vérprofi nyáresti show-jukkal a Parkban.

A fenti három mellett imádtam két egymás utáni estén nyakig elmerülni az Iron Maiden munkásságában, ahol a turnényitány és az új felállás is nem kevés extra izgalmat kölcsönzött a koncerteknek. Súlyos vizeken egyaránt gyilkolt a Left To Die és az Obituary, illetve az Exodus és az Exhorder, nagyon élveztem a rég nem látott W.A.S.P. retrósra vett szettjét, és ugyan a Pantera már nem okozott akkora katarzist, mint a visszatérés utáni körben, életem egyik meghatározó zenekaraként nyilván mindig jó látni őket. Billy Idol is hozta az elvárt formát. A Guns N' Roses viszont sajátosan Janus-arcúnak bizonyult: baromira bánom, hogy a minősíthetetlen hangzás rengeteget levett a túlzás nélkül zseniális setlist és a szokásos elánnal nyomuló zenekar erejéből. (Axl hangja meg nyilván olyan, amilyen...)

Mindenen persze tavaly sem tudtam ott lenni – a zseniálisan összepárosított Machine Head/Fear Factory duó és a Disturbed/Megadeth kettős idején például nem voltam Budapesten, így ezek sajnos kimaradtak –, de hálistennek idén is dúskálunk majd a jobbnál jobb koncertekben. Kis túlzással már akkor is elégedett lennék, ha csak a dupla Metallica meg az ismét Annekével felálló The Gathering jutna idénre, de lesz még ezeken kívül egy csomó minden, úgyhogy nem is kezdem el felsorolni. Hajrá!

Nem tetszett vagy fenntartásokkal tetszett

A Dark Angelt szerintem az újjáalakulásuk óta minden évben feltettem az évértékelőim „reménységek" kategóriájába. Most ehhez képest megjelent a lemezük, és azt mondom, bárcsak ki se adták volna... Érthetetlenül gyenge, ötlettelen, béna album lett az Extinction Level Event, ebben a formában egyszerűen nem méltó a névhez, nagy kár érte. Aztán: amennyire örültem lassan egy évtizeddel ezelőtt Phil Lewis és Tracii Guns újonnani egymásra találásának, olyan sziszegve hallgatom a futószalagon érkező, egyre gyengébb L.A. Guns-lemezeket. Sajnos a Leopard Skin sem volt kivétel ez alól. Lássuk be, ebben a formában ennek sincs túl sok értelme így...

Az old school thrasherekből álló Nefarious papíron ígéretesnek tűnt, ám csalódást okozóan fantáziátlanra sikeredett. Billy Idol lehetett volna jó, de pár dalt leszámítva nem lett az, és sikerülhetett volna erősebbre a Killswitch Engage meg a Vicious Rumors lemeze is. Bár utóbbi kettő azért természetesen messze nem drámai, inkább csak átlagosak a zenekaroktól elvárható szinthez képest. Max Cavalera és a Soulfly viszont mintha elmozdult volna a mélypontról, még ha ez az egész így is elég messze van még az igazán jótól...

Tragédiák

Ozzy Osbourne halála a műfajt valaha ért leghatalmasabb veszteségek egyike, még mindig nem tértem felette napirendre – mármint abban az értelemben, hogy hiába várta kábé bárki bármelyik pillanatban a '80-as évek eleje óta a gyászhírt, végül egészen hihetetlen, hogy tényleg bekövetkezett. Csak az vigasztal, hogy a Back To The Beginning gálával Ozzy a lehető legméltóbb módon köszönhetett el a világtól. Sosem lesz már nélküle többé olyan a rockszíntér, mint azelőtt, és ebben semmi túlzás nincsen: a halála által vetett hullámok méretei tökéletesen mutatták, mennyire megkerülhetetlen figura volt, és nem csupán a zenei színtéren, hanem globálisan, a modern popkultúrában általánosságban nézve is.

Ace Frehley távozása szintén elképesztő horderejű veszteség. Mifelénk sosem volt akkora kultusza a maszkos KISS-nek, mint a Zeppelin – Purple – Sabbath triásznak, de Észak-Amerikában ettől még bizony a '80-as és kisebb mértékben a '90-es évek szinte minden meghatározó rock- és metálgitárosa Ace miatt fogott hangszert Satrianitól Dimebagig, Schuldinertől Friedmanig, McCreadytől Morellóig. Talán David Ellefson nyilatkozta a tragédia után, hogy Frehley halálának jelentősége csakis Eddie Van Halenével emlegethető egy lapon, és tökéletesen igaza volt. Ha magára a gitározásra nem is, a későbbi zenészgenerációkra valóban akkora vagy közel akkora hatást gyakorolt a Spaceman, mint EVH. Keserű, hogy Ozzyval ellentétben Ace sajnos nem tudott pontot tenni pályája végére, hiszen már épp nem érte meg, hogy társaival együtt átvehesse a Fehér Házban a legmagasabb szintű amerikai állami kulturális kitüntetést, a Kennedy Center Honorst.

Nem volt akkora celeb, mint a fentiek, de Tomas „Tompa" Lindberg munkásságának jelentőségét szintén nem lehet eléggé hangsúlyozni: nélküle egészen másképp festett volna az elmúlt harminc év undergroundja. Fájdalmasan fiatalon, roppant igazságtalan módon kellett távoznia, nagyon hiányzik majd. Brent Hinds motorbalesete szintén gyomrossal ért fel – noha nem sokkal előtte kikerült a Mastodonból, biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb visszataláltak volna egymáshoz. Szintén méltatlanul korán kellett elmennie, mint ahogy szegény Sam Riversnek is. Aztán – nyilván a teljesség igénye nélkül – elhunyt még tavaly Chris Rea, Marcie Free, Les Binks, David Roach, Mick Ralphs, David Johansen, Coburn Pharr, Chuck Profus, a stúdióvarázslók közül Dave Jerden és Roy Thomas Baker... És persze John Sykes haláláról is 2025 elején értesültünk, de azóta kiderült, hogy egyik kedvenc gitárosom már előző decemberben elment.

2026 reménységei

Elsősorban nyilván a szokásos nagy favoritokat várom: Anthrax (nagyon ideje lenne már!), Down (ennek is!), Trouble (ennek meg aztán főleg!), aztán Tony Iommi, Geezer Butler, Exodus, Carpenter Brut, Gojira, Kreator, Europe, Extreme, de elvileg lesz Judas Priest, Forbidden, Armored Saint, Parkway Drive, Shadows Fall, Mastodon, Black Label Society, Kerry King meg még egy utolsó At The Gates, illetve talán-talán-nagyon talán Savatage és Crimson Glory is. Csodára nem számítok, de vélhetően megbízható minőséget szállít majd a Megadeth, az Overkill, a Fear Factory, Rob Zombie és a Corrosion Of Conformity is. A Metal Church új felállása pedig túlzás nélkül baromi jó Ken Maryvel, Brian Allennel és Ellefsonnal, szóval ütős albumban reménykedem tőlük. A Crowbar és a Type O Negative ötvözeteként megalakult Sun Dont Shine-nal is rokonszenvezem.

Az egy fokkal kérdésesebb-tökölődősebb arcok részéről el tudnék viselni egy új Alice In Chainst, Living Colourt, Dimmu Borgirt meg God Forbidot, jó lenne, ha megjelennének Chris Cornell és a Soundgarden utolsó dalai, illetve Alex Van Halen és Steve Lukather közös felvételei. A Rush visszatérése örömteli fejlemény, bár tartok tőle, hogy Európa semmit sem kap majd belőle, pedig értük tutira utaznék. A Nevermore és az Arch Enemy hogyantovábbja is érdekes kérdés, igaz, nagyon nagy csodára azért ezeknél a zenekaroknál sem számítok ma már. King Diamondot már nem merem megemlíteni, a Guns N' Rosesnál meg idén lesz pont tíz éve not in this lifetime, hogy megint összeborult a nagy triász, én meg beláttam, hogy ami ennyi idő alatt nem jön össze, azt valószínűleg nincs is sok értelme erőltetni. Szóval itt mostanra már elengedtem az új album témáját, főleg, mert ha a fentieknek csak a fele rendben lesz, már nem fogok panaszkodni.

És tudjátok, a szokásos: jöjjön minél több ismeretlen és lehetőleg új előadó, ami teljesen váratlanul, a semmiből lever a lábamról! Annyit megígérhetünk, hogy shockilag mi biztosan nem fogunk idén lassítani, sőt!

Bertli Zoli

1. The Night Flight Orchestra: Give Us The Moon
2. Battle Beast: Steelbound
3. Carson Coma: Purgatórium
4. Dann Huff: When Words Aren't Enough
5. D.D. Verni & The Cadillac Band: Buckle Up
6. H.E.A.T: Welcome To The Future
7. Helloween: Giants And Monsters
8. Sean Mann: Stratovarium
9. Szekeres András: A kedvenc 10
10. Ellefson-Soto: Unbreakable

• Alex Skolnick Trio: Prove You're Not A Robot
• Sárik Péter Trió & Koszika: Indulj el
• Temesi Berci: All In
• Cornelius Claudio Kreusch & Joscho Stephan: Highwire

A The Night Flight Orchestra még akkor is létezhetetlenül elegáns és hiteles, amikor az Éjjeli Járat egyik hajtóműve leállt. Az egyik fő dalszerző, David Andersson sajnálatos halála kétségtelenül rányomta bélyegét a csapat tevékenységére, de a svédek erőt vettek magukon, és a megszokott lendülettel, a megismert minőségben szállítják kifogástalan dalaikat és utolérhetetlen dallamaikat. Élőben is ugyanolyan elragadóak, mint amit a lemezek alapján elképzel a hallgató. Engem a sablonosodó rockzene okán hallgatóból ismét rajongóvá tesznek, és minden lejátszáskor széles vigyorral adom meg magam a vonzásnak, amit ezek a fiúk és lányok keltenek zenéjükkel.

A Battle Beastről megírtam, mi mért fog meg, de most is muszáj Noora Louhimot kiemelnem. A kilépése óta látott-hallott fellépések is azt mutatják, hogy bár irgalmatlan erőt adott a finn csapatnak, azért adottsága és tehetsége nyomán bőven sokszínűbb előadásokat ad, mint amire a metálzene színpadjain lehetősége van. A Carson Comáról ugyan nem írtunk, de a mai hazai zenei körforgásnak meghatározó szereplői már, és ehhez a státuszhoz méltó anyagot adtak közre a pár év, és - micsoda szám ez! - harmincas éveiket is elérő fiúkák. Táncos, laza, de nagyon ügyesen összerakott dalaik nekem roppant kellemes órákat hoztak.

Dann Huff talán a legkomplettebb Dalszerző a rockzenében. Lenyűgöző arányérzéke, roppant érzékeny hangszínezése, finom szövetei vannak, bármit el lehet neki hinni. Régi adósságot törlesztett 2025-ös szólólemezével, elsősorban önmagának, és ezzel mi, rajongók is nagyot nyertünk. Sean Mann játékáról akarok még szót ejteni. Az angol srác masszív bluest játszik, és annyira laza csuklója van, hogy valósággal fröccsennek alóla a figurák, vastagon, erősen, korszerűen. Nem sok bluest hallgatok, de ha rámjön, akkor ilyet szoktam. Stílusában Stevie Ray Vaughan, és csak annyival frissebb, amennyivel harminc évvel később kell.

Szekeres András és Tempfli Erik kettőse kiválóan polírozta át a Junkies dalait, bármikor jó hallgatni, Erik futamai sajátosak, felismerhetők, nagyon érdekes színezetet ad a korábban punk rock címkével árusított csemegéknek.

Kedvenc dalok

Igazából itt a fél Night Flight-lemezt felsorolhatnám, de oké, játsszunk:

• The Night Flight Orchestra: Like The Beating Of A Heart
• Battle Beast: Twilight Cabaret
• The Night Flight Orchestra: Melbourne, May I?
• Carson Coma: Rengeteg rossz között a legjobb
• The Night Flight Orchestra: Give Us The Moon
• Carson Coma: Grund hierachiája

2025-ös koncertek

• The Night Flight Orchestra – Dürer Kert, Budapest
• Royal Republic – Barba Negra, Budapest
• Sárik Péter Trió & Berki Tamás – Budapest Jazz Club
• Tommy Emmanuel – Akvárium, Budapest
• Alex Skolnick Trio – Off-Kultur, Budapest
• Helloween – Aréna, Budapest
• Megadeth – Aréna, Budapest
• Carson Coma – Campus, Debrecen

Már magamat is unom, hogy mennyit kell hozsannáznom a svédjeimet, mindet, akár a légiflottáról, akár a diszkórockerekről van szó. Björnék a szégyenteljesen szellős koncertteremben is varázslatos hangulatot teremtettek, mindenki kitáncolhatta magát. Bár lenne ilyen akár félévente! Adam Grahn és kompániája pedig épp egy nagyon sűrű közönséges klubkoncertet húzott be szerencsénkre, ahol tényleg minden egyes látogatót személyesen vendégelt meg, és mindenkihez volt egy jó szava, akinek csak a közelébe került. Ezt nevezik szórakoztatásnak, és ez az igazi előadói elhivatottság. Receptre mindenkinek!

A dzsessz pedig szellemi és lelki menedék egyszerre, ha felfrissülésre vágyom, unom a sablonos megoldásokat, az egyhelyben topogást vagy korhadt riffeket. Így történt, hogy az örökifjú Berki Tomi a Sárik Péter Trió kíséretével elvarázsolt a BJC-ben egy kora nyári estén.

A Helloween vigyort vés az arcomra minden alkalommal, nagyon úgy tűnik, és most se volt ez másképp. Köszi, Tökfejek!

Csalódások 2025-ben

Diogo Jota halála. Na, az szomorú, egyúttal csalódás is.

Zenei fronton tulajdonképpen bármit is említenék, csak a törvényszerűségek és gazdasági realitások terepén mozognék. A „miért ott és miért annyiért?" kérdésekre adandó válaszok teljesen ismertek. Ugyanakkor, ha akarnám, némileg csalódásnak tekinteném azt a trendet, ami a metálkoncertekre jellemző, nevezetesen a gépies kiszámíthatósággal, fikarcnyi spontaneitás nélkül levezényelt előadások sorát, de mivel ez a jelenség az egyre professzionálisabb, egyre pontosabban tervezett és felépített események sorát jelenti, ezért nem csalódás már, hanem fanyar tény.

Várakozásaim

Semmi. Jön, ami jön. Az eddig három Megadeth-dal jópofa, hátha az lesz az egész lemez is. Ha meg nem, akkor nem. Biztosan jön egy-két kisebb, emberközeli koncert, amin el lehet andalogni. Olyan koncertekre mennék szívesen, ahol izgalmas, érdekes képeket tudok lőni. Személyes vonatkozásban pedig a gördeszkás rutinomat szeretném fejleszteni, és eljutni minél több és érdekesebb pumpapályára.

Cseke Feri

1. Harem Scarem: Chasing Euphoria (Most végre sikerült elkapni azt a fránya eufóriát...)
2. Joviac: Autofiction – Part 1 - Shards (Prog metal meglepetés a „Lappra" szerelt országból...)
3. Marko Hietala: Roses From The Deep (Holopainen-bosszantó fergeteges dalcsokor Marko-módra, a hangszereléstől meg az agyam eldobom...)
4. Daron Malakian And Scars On Broadway: Addicted To The Violence (Gülüszem győzedelmeskedett az erőszak felett...)
5. Bëlga: Egyre gondolunk (Ekkora hülyéket, ilyen pazar nyelvi és zenei gegekkel sem mostanában fújt felém a szél...)
6. H.E.A.T: Welcome To The Future (Mesteri dallamok a régi-új énekessel...)
7. Moron Police: Pachinko (Fejlődésben lévő norvég crossover proggerek, pozitív kisugárzással...)
8. The Night Flight Orchestra: Give Us The Moon (Ezúttal „csak" a holdat hozták le az égről a csillagok helyett, ha értitek...)
9. Thundermother: Dirty & Divine (Girlpower és dög, vastagon megkent, zsír nótákkal...)
10. Tommy Emmanuel: Living In The Light (A tálentum, aki a fényben él...)
11. Sparks: MAD! (Őrült art-pop, félkegyelmű legendáktól...)
12. Brainstorm: Plague Of Rats (Agyvihar és patkányjárvány stílusosan...)
13. Circu5: Clockwork Tulpa (Materializált gondolatformák ösztönből és lélekből...)
14. Flor de Loto: Cosmos (Prog folk Peruból, a partira hivatalos Ray Alderrel...)
15. In The Woods: Otra (Új színekbe öltözött erdő...)
16. Wall Of Sleep: The Kingdom (A Királyság fala ledöntve...)
17. Dream Theater: Parasomnia (Alváshiánnyal küzdő társulat, paraszomniás élményei...)
18. Scour: Gold (Fekete fém és a dörzsi...)
19. Jimmy Barnes: Defiant (Vénülő, dacos rockhang minőségire érlelve...)
20. Lady Gaga: MAYHEM („Gagantikus" zűrzavar és ördögűzés szépre csomagolva...)

• +1. Paradise Lost: Ascension (Istenkirály PL-atmoszféra, de azért az erősen túlzó Draconian Times-hasonlatoktól átbukfencezett egy párszor a kérdőjel bennem...)

Jó, hogy volt

Allie X, Halestorm, A-Z, Testament, Crazy Lixx, Coheed And Cambria, Sign Of The Wolf, Lunatic Soul, Motorjesus, Ghost, Danko Jones, Brass Camel, The Hellacopters, Treat, Glenn Hughes, Helloween, Messa, Kylver, Nighthawk, Defecto, Hazard, Imperial Triumphant, Karmakanic, Cradle Of Filth, Billy Alexander, Biohazard, Lorna Shore, Three Days Grace, Steve Morse Band, The Reticent, Caterpillarmen, Spock's Beard

Nem kellett

1. Ozzy és a többi zenész halála.
2. Azahriah-jelenség: Nyámnyila-affekta hang és stílus, nép által térdig leszoppantva... kellett, mint Terikének Józsika bögyörője...
3. Yungblud-jelenség: Nyafogós hangszín szuperhősbe koncentrálva... kellett, mint tökönrúgás orgazmus idején...
4. Royal Republic: Black metalos videók és feldolgozások (Borzalom of the borzalom...)
5. Amerikan Kaos: All That Jive (Waters-művek tetszhalott állapotban...)
6. Jelusick: Apolitical Ecstasy (Hát tőle aztán tényleg sokkal, de sokkal jobb dalokat vártam...)
7. Auri: III – Candles & Beginnings (Hietalát megröhögtető, felejthető mese-muzsika...)
8. Kim Wilde: Closer (Imádnivaló néni, nagyon gyenge nótákkal...)
9. Arjen Anthony Lucassen: Songs No One Will Hear (Arjen friss dalait vélhetően sajnos tényleg senki nem fogja végtelenítve hallgatni...)
10. Arch Enemy: Blood Dynasty (Ebből a kóklerkedésből már a nőnek is elege lett...)

Év dala 2025

• Bëlga: Ne gyere a seggembe

Danev György

2024-hez hasonlóan 2025 is köhögve indult nekem lemezfronton, de ez már csak ilyen, nincsenek illúzióim azt illetően, hogy a trend megfordulna hosszútávon. Továbbra is tűt keresek a szénakazalban, amikor valami frissre, üdére vágyom, és éppen ezért örülök magam is Yungblud felbukkanásának a rockszíntéren. Persze évekkel ezelőtt, amikor a gyerekeim először mutatták, én is elhordtam minden rossznak, a mostani pálfordulás azonban nagyon is tetszik. Sokáig gondolkodtam, hogy feltegyem-e a listára vagy sem, de szeretek veszélyesen élni, úgyhogy csak odatettem a huszadik helyre, mert egyrészt halálosan profi munka, másrészt tetszik az egész jelenség, ahogy vihart kavar. És ez azért is érdekes, mert le merem fogadni, hogy azt mindenki elintézi egy vállrándítással, hogy a rockkal és metállal még ennyire sem rokonítható Lady Gaga zseniális új anyaga az első ötben van nálam. Mert ő ugye nem szándékozik betörni szeretett műfajunk szent földjére... Na persze. Engem viszont nem érdekel, ki honnan jött, csak az, hogy a mára érdektelenné és kiüresedetté vált rock/metál szegmensben végre megint történjen valami: itt ez a megosztó, pimasz gyerek, aki ugyanolyan irritáló és arcbamászó, mint Jagger és Tyler volt ennyi idősen, és akiből valódi rocksztárt akar kigyúrni a mainstream. Vagyis nem akar, fog. Tegyék csak, lesz még dolguk vele, de nem kérdés, kell ez ahhoz, hogy a Z-generáció tagjai ne valami őskorból bizarr módon itt ragadt múzeumi leletként tekintsenek a rockra, amit a pattintott kőkorszakból fennmaradt leletekkel együtt mutogatnak nekik törifakton. Yungbudhoz képest a Ghost integritása már szinte meg sem kérdőjelezhető, Tobias Forge a kisebb baj. Vele kapcsolatban nem megyek bele különösebb okfejtésbe, már mindent leírtam erről a témáról ezerszer, de a Skeletá azért csak elvitte a pálmát most is.

Valamennyire az éppen pihenőt tartó Måneskin tagjai is abban a cipőben járnak, mint Dominic Harrison, ők azonban inkább a megtűrt/érdektelen kategóriába tartoznak. Azaz tartoztak eddig, mert amit Thomas Raggi gitáros Tom Morello segítségével elkövetett debütáló anyagán, az több mint figyelemreméltó. Damiano David énekes sem szégyenkezhet első szólóanyagával, még ha ő a kevésbé rockos végét is fogta meg a dolgoknak. Ők legalább akkora meglepetést okoztak, mint pár visszatérő régi motoros, így a Bangalore Choir és a Coroner. A svájciak valami döbbenetesen komoly teljesítményt produkáltak, pedig nem feltétlen az én világom, amiben utaznak. A gitárlegenda Dann Huff huszonnégy év után állt elő végre egy új anyaggal, amivel totál letaglózott, de ezt majd a kritikában kifejtem bővebben. Érdekes, hogy 2025-ben Dann művén túl is találtam pár érdekes gitárlemezt: Jean Michel Jarre gitárosa, Patrick Rondat régi favoritom a '90-es évekből, ezzel az új anyaggal pedig a legendás Amphibia és On The Edge korongok világához nyúlt vissza sikerrel. A másik arc a német Marcus Deml, aki kultikus veterán, alig ismeri valaki, ám amit a Fender Stratocasteren művel, azt nagyon kevesen tudják. És itt nem elsősorban a virtuozitásra gondolok, mert noha kétségkívül az is benne van, inkább az az autentikussága elképesztő. Ez nem kamugitározás látványos, de semmitmondó trükkök bevetésével, hanem sokkal több annál. Hallgassátok meg!

Ami a többi kedvencet illeti, régen is jóban voltam az északi dallamos death metallal, van pár örök kedvencem ezen a vonalon, ám az Omnium Gatherummal ezidáig elkerültük egymást. Az új lemez viszont végre utat talált hozzám, amivel a finnek olyan örömet okoztak, amit legutóbb a Hate Crew Deathroll idején éreztem ebben a stílusban. A Sign Of The Wolf projektalbumát szintén nem láttam jönni, de ezt a kolosszális anyagot hallgatva csak bízni tudok abban, hogy hamarosan lesz folytatása. 2025 kapcsán az utolsó lényeges téma az AI térnyerése az artisztikában. Látjuk a trendet az összes művészeti ágban, még gyerekcipőben jár, még ki tudjuk szűrni a nem valóságos tartalmakat, de már nem sokáig. A minap pár AI-AOR lemezbe futottam bele, ami csak azért szörnyű, mert nem csupán hozták, hanem simán túlszárnyalták azon hús-vér (?) bandákat, akik ma a dallamos szcénában tevékenykednek. Szép új világ lesz... Gyanítom, pár év múlva hálát fogunk adni az égnek, ha meghallunk majd egy gerjedő csöves erősítőt vagy egy elcsúszott nyújtást a gitáron.

Albumok

1. Ghost: Skeletá
2. Sign Of The Wolf: Sign Of The Wolf
3. Omnium Gatherum: May The Bridges We Burn Light The Way
4. Dann Huff: When Word Are Not Enough
5. Lady Gaga: MAYHEM
6. Bangalore Choir: Rapid Fire Succession: On Target Pt. 2
7. Coroner: Dissonance Theory
8. Thomas Raggi: Masquerade
9. Helloween: Giants And Monsters
10. Patrick Rondat: Escape From Shadows
11. The Halo Effect: March Of The Unheard
12. Harem Scarem: Chasing Euphoria
13. Stan Bush: Born For Battle
14. The Night Flight Orchestra: Give Us The Moon
15. Rick Hughes: Redemption
16. Marcus Deml: Pure
17. Three Days Grace: Alienation
18. Damiano David: Funny Little Fears
19. Treat: The Wild Card
20. Yungblud: Idols

Dalok

1. Ghost: Lachryma
2. Lady Gaga: Abracadabra
3. Omnium Gatherum: Streets Of Rage
4. Sign Of The Wolf: Still Me
5. Bangalore Choir: Love And War
6. Glenn Hughes: Into The Fade
7. Ghost: Umbra
8. Mammoth: The End
9. Helloween: A Little Is A Little Too Much
10. Omnium Gatherum: Barricades
11. Lady Gaga: Perfect Celebrity
12. Coroner: Symmetry
13. Bangalore Choir: I'm Headed For
14. Guns N' Roses: Atlas
15. Arch Enemy: Paper Tiger
16. Rick Hughes: Dead End Road
17. Testament: Room 117
18. Yungblud: Hello Heaven, Hello
19. Thomas Raggi: You Spin Me Round (Like A Record)
20. Lady Gaga: Zombieboy

Az év koncertjei

Szerencsére elég sok koncerten ott voltam ebben az évben is. Az Iron Maident minden héten megnézném, imádtam a májusi buli minden percét. Remélem, hogy még sokáig itt lesznek, mert ha majd ők is lehúzzák a rolót, akkor tényleg mindennek vége lesz. Szívet melengető volt a Roxette még Marie Fredriksson nélkül is, de nem csalódtam az Avenged Sevenfoldban, a Megadethben és a Panterában sem, míg a Lynyrd Skynyrdöt talán az utolsó pillanatban pipálhattam ki a bakancslistán.

Csalódások

A Guns N' Roses koncertjét borzasztóan sajnálom. Óriási lehetett volna, de a hangzás agyonvágta az egészet. Nem ezt érdemelték, ahogy mi sem. Glenn Hughes lemeze is csalódás volt, többet vártam tőle. Persze ez semmi sem volt 2025 veszteségeihez képest: a kaszás aratott, a szó szoros értelmében, de lassan már ehhez is hozzá kell szokni. John Sykes, Ozzy és Marcie Free elvesztése nagyon fájt, ugyanakkor Ace Frehley, Mick Ralphs, Rick Derringer, Chris Rea, Brent Hinds, Lalo Schifrin, Lance Quinn is óriási űrt hagyott maga után.

Reménységek

Örülök, hogy szinte biztosan jön friss táplálék Tony Iommitól, epekedve várom az Anthrax új művét, Alex Van Halen és Steve Lukather kollaborációját (bármi is legyen az), valamint az Extreme-et, a Downt, a Cemetery Skyline-t és a Gojirát. Talán lesz Savatage (koncert is jöhet!), és igen, legyen GN'R is: ha hozzák az Atlas szintjét, akkor nem lesz baj. A Megadeth búcsúlemezétől viszont félek. Ilyen még sosem fordult elő korábban, az előzetes dalok miatt komoly kétségek gyötörnek. Koncertekben idén sem lesz hiány, ez már most látszik, legjobban azonban két külföldi buli izgat: a negyvenéves The Final Countdownnal Bécsbe érkező Europe-ot mindenképpen el kell csípni, erre családostul megyünk, míg a ZZ Top Sankt Pöltenben szintén kihagyhatatlan lesz a nyáron. A többi meglepetést meg majd hozza az élet, remélhetőleg inkább jókat.

Király Zoltán

Különleges év volt ez nekem, mivel év közepén csatlakoztam a csapathoz, amiért nagyon hálás vagyok mindenkinek, akinek köze volt hozzá! Gyakorlatilag most már közönség előtt csinálom, amit eddig csak magamnak, vagy esetleg a legszűkebb baráti körnek, írhatok is egy széles (látókörű) közönségnek arról, amivel minden nap foglalkozom hobbiszinten.

Idén nagyon erős volt a standardtól eltérő death metal nálam, volt itt nagyon kerek technikás dolgok: a legnagyobb kedvenccé vált Retromorphosis, az űrös, komplex Cryptosis és a régi motoros, a billentyűs halálban utazó Sadist, vagy a dzsesszes Imperial Triumphant és a hard rockos Baest (nagyon jól áll nekik ez, drukkolok egy nagy áttörésnek!). Aztán itt volt a retró, de abban maximális Gruesome is, de nagyon tetszett a Behemoth korai világára visszautaló, szintén lengyel Dormant Ordeal is. Sőt, a vicces nevű, brutális, de ritmikus és húzós Sanguisugaboggban is találtam vonzó pillanatokat, nem is keveset (Tompoka: kösz a tippet! Cikk töltődik, csak lassan). Aki meg a francia illetőségű, de spanyolos dallamokkal és flamenco futamokkal felvértezett melodeathre kíváncsi, nekik ajánlom az Impurezát, különleges, figyelemre méltó ez a keverék. A progos, dallamos death hívei pedig ruházzanak be az új Omnium Gatherumra is, maximálisan megéri, vérpezsdítő ez a zene, nem is tudom, hol voltam eddig, hogy szégyenszemre idén kellett felfedezni ezt a jól titkolt csemegét, amelynek már van vagy tíz albuma is. Részben Ádám cikke hatására, részben meg a rockstadtos bulijuk hatására indultam neki, és briliáns ötlet volt. Oda kell figyelni a Rivers of Nihilre is majd, ha már valós időben kimaradt évközben.

Nem feltétlenül lett új alapmű, de nagyon örülök, hogy a Volbeat is visszatalált a helyes útra: immár két album óta nagyon vaskos, amit csinálnak. Még az Obscura újabb művén is volt sok élvezetes megoldás, pedig megint teljesen lecserélt stábbal készült. A „szomszédban" is jól zenélnek: a Changelingben található kábé összes zenész Obscura-kötődésű, vagy legalábbis oldalági rokon: nagyon érdekes zene, csak ez is lassan adja magát, még nincs is végleges véleményem róla. Ha Vintersorg prognak számít: említsük meg, mennyire jók a dallamok, és itt egy újabb sokadik svéd nyelvű album, ami le tud kötni, sorozatos hallgatásokat kényszerít ki belőlem, mivel emésztős zene és hosszú album, de annál jobban meghálálja a bizalmat (a Borknagarhoz hasonlóan). Klasszikus progban a Dream Theater többet adott a Parasomniával, mint egy kötelező menetet az eredeti dobossal (briliáns ez a laza szerkezetű konceptlemez, és csodás a monstre koncertalbum is), Steven Wilson pedig önmagát adta megint két dalban és 40 percben – pontosan, ahogy kell. A Spock's Beard és a The Flower Kings albumai még váratnak magukra, de nem vészesen sokat. Ellenben a hasonló vonalon mozgó Karmakanic egyből levett a lábamról.

Death metalhoz hasonló mennyiségben és minőségben termelt a másik legnagyobb extrém irányzat is: volt itt nagyszerűen építkező folkos, pogány black metal (Havukruunu), de komoly dolgokkal jelentkezett a francia atmoszférikus színtér (The Great Old Ones, Blut Aus Nord), meg a dallamos veteránok is (Cradle Of Filth). A Deafheaven egyelőre nagy falatnak bizonyult, érteni vélem, miért meg mitől jó, csak hát szeretni még nem sikerült, az ilyesmi legalább sokhónapos emésztési folyamat nálam amúgyis. Az is lehet, hogy csak egy-két év vagy lemez múlva veszem elő újra, és majd beüt. Vagy nem. Még csak párszor szólt a brit Qrixkuor (bizony, így kell leírni), és még nagyon sokszor fog, mert megédemli, nagyzenekari therionos ihletésű mennydörgő black metal ez, figyelemreméltó dallamokkal. A Blackbraidet és a Saort még nem hallottam, de ezekre is mindenképp sort kell keríteni majd. Rövidke ismerkedés után a német Der Weg einer Freiheit is számíthat még érdelődő fülelésekre.

Nagyon tetszett még doom metalban a post-punkos, misztikus Messa a csodás női énekkel, ez az eddigi legjobbjuk, és ki tudja, talán van még feljebb is... Ez a lemez úgy vett le a lábamról, mint tavaly a tradicionális, epikus Crypt Sermon (mellesleg ők is jelentős fejlődési ívben vannak, és az idei EP-jük is jó), a zsáner hard rockos változatában pedig az Avatarium alkotott kiugrót – újra. Hasonló vizeken evez a norvég Green Carnation is, mint szokott – és ismét lecsavarta a fejem, epikus, jól rétegzett dallamokkal és különleges énekkel. A doom/death színtéren a Hooded Menace szolgáltatta a legnagyobb dobást nagyszerű tradicionális metálos betétekkel dúsított új lemezével. Leginkább magamnak, de későn rendezett adósságom is van kettő: a csodás festménnyel ellátott In The Woods... volt az egyik, ettől sokat vártam és sokat is kaptam, a másikra is ugyanaz érvényes, az A-Z-en egy simulékonyabb, rockos Fates Warningot hallottam, akárcsak az előző lemezen, és megint kiváló dalokkal megpakolva. A doom '70-es évekbeli végéről a Pentagramot is meg kell hallgatni, valamiért elsikkadt. Doomos, heavy metalos, nagyon fogós lemezt tett le az asztalta az idei év legjobb magyar versenyzője, a Wall Of Sleep jött, látott, és győzött.

A régi nagy kedvencek közül többen is nagyon szerethető, ihletett albumot tettek le az asztalra (Helloween, Vicious Rumors, Paradise Lost, Testament), a Coroner pedig megmutatta, hogy harminc év (nálam azért nem harminckettő, mert a válogatáslemezen is voltak új szerzemények) után is legendához méltóan lehet visszatérni, abszolút a legnagyobb alapművek színvonalát képes hozni a thrash metal Rush-a. Thrash fronton még ihletett volt a még nem is veterán, de már nem is kezdő bandák közül a Violator és főként a Warbringer, tradicionális heavy metalban pedig szép teljesítmény a fiatalok közül a Venator és a Century, a kultikus, de már rég bejáratott nevek közül pedig a Lord Weird Slough Feg új EP-je pörgött. Lehetett volna jobb is az új Destruction és a Sodom is, mindkettő elmegy, ugyanakkor tök jó volt egy új, izmos Biohazardot is hallani végre és egy hasonlóan ihletett, nyíltan az erősségeire játszó The Hauntedot is. Nem vártam sokat tőle, nem is lepett meg semmilyen irányban az Ashes of Ares, amely, ha nem volt Iced Earth-tagok lennének benne, lehetne tribute is, ahogy élőben az is. Ezen a fronton meg kell hallgassam rendesen a Helstart is, ha már az első négy albumukat US power szentírásnak tartom. Zeneileg ugyanide tartozik a Nite is, ezt a blackes károgás választja el a többiektől, de a fogós dalszerzés miatt sok figyelmet érdemel majd a jövőben.

Újszerű dolgokban az öntörvényű indusztriális Author & Punisher mutatott utat, miközben mainstream amerikai sikereket aratott le jóféle idei termésével a post-hardcore-os Turnstile. Az Architects nem tetszett, a Chat Pile-t meg még nem hallottam, de biztosan fogom. A jól futó üdvöskék közül a Creeper hozta megint a telitalálatot: a fiatal csapat gótikus hard rockját már-már AOR-os fogósság gazdagítja, sláger sláger hátán, ellenállhatatlan lett, a két évvel ezelőtt elkövetett Sanguivore méltó utódja ez a második rész, de talán még annál is jobb. A Heartwormsre is be kell ruházni, több mint ígéretes cucc ez, post-punk, gótikus rock, de kicsit másképp, mint a régiek, jól meg kell hallgatni, nagy potenciált látok benne. Aki az új Siouxsie and The Bansheest keresi, lehet, hogy itt találja meg. Aki meg az új Van Halenre vadászik, az ne Wolfie lemezén keresse, de attól még a Mammoth is nagyon szép pillanatokat rejt, modernkori amerikai hard rockban (mondjuk a Foo Fighters vonalán) nem sok jobbat lehet találni.

Amivel még szintén nem tudom, hányadán állok, de az ismerkedést elkezdtem már, az a Deftones, az Orbit Culture, a Fallujah és az An Abstract Illusion, ezeknek mentek sokat, de még nem eleget, viszont nagyrészük már ismerősen hat. De ha nem tartunk még ott, hogy rá merjem mondani, hogy ismerem őket, még kell nekik figyelem. Baromi intenzív az új Swans is, dupla lemez, hét szám, két órában, szóval ez nem az, amit első pár kör után meg lehet ítélni, de az is biztos, hogy megvan benne minden, amivel a bőröm alá lehet mászni.

Az év koncertjei

Év koncertjei fronton elsőként jut eszembe a könnyfakasztó Savatage és az elegáns Vanden Plas is (nagyjából húsz-húsz éve vártam ezekre), de láttam fesztiválokon nagyon sok hivatalos kedvencet és titkos kultfavoritot is, ezekből az Oranssi Pazuzu, a Nile, Jerry Cantrell, a Mastodon, valamint az abszolút gigantikus Iron Maiden esett különösen jól. De láttam a The Cultot, a Sisters Of Mercyt és a Sepulturát is, csupa régi, több évtizedes kedvencet, némelyiket először, ilyenkor mindig nagyobb az élmény. Viszontláttam King Diamondot szólóban ereje teljében, meglepően jó volt a Dark Angel is, tarolt a Marduk és a Terrorizer, de óriási volt a Bloodbath és a Paradise Lost is. Utóbbiakról nem is nagyon hittem már, hogy bennük van egy ilyen tökéletes és ennyire az én ínyemre való koncert. Rengeteg profi előadást láttam idén, olyan is volt, amelyet többedjére, vagy akár egy nyári szezonban sem csak egyszer (Powerwolf például) – az ilyen fesztiválokon látható tömegek feljogosítanak arra is, hogy higgyek benne: érdeklődés van, a piacon is eladható (még?) kedvenc zenénk, csak meg kell találni a megfelelő csatornákat és embertömegeket hozzá.

Csalódások

Csalódásfronton leginkább a haláleseteket tudnám említeni, engem különösen megrázott Ozzy eltávozása, akkor is, ha voltaképpen nem kellett volna, hogy ennyire meglepjen. Les Binks nem volt már szem előtt rég, de a '70-es évek végének egyik nagy, előremutató ütőse volt, a Judas Priest azon korszakának fontos karaktere volt, halála fájdalmas hiányosság, dobolása azóta is iránymutató. Brent Hinds is méltatlanul ment el („legalább" már nem zenekari tagként, de a valamikori visszatérés ezzel meghiúsult), a Mastodont is nélküle láttam már. Nagyon fog hiányozni John Sykes gitározása is (Whitesnake, Thin Lizzy, Tygers of Pan Tang, Blue Murder). A spanyol rockszíntérről eltávozott az Extremoduro tótumfaktuma, Robe Iniesta énekes, dalszerző, költői szövegei és különleges éneke hiányozni fog, akkor is, ha egy ideje már parkolópályán volt a banda, meg ő maga szólóban is, pár évvel ezelőtti visszavonulása óta. Egy sor olyan zenészt is elvesztettünk idén, akiket hallgattam lemezen, egyeseket közülük mgelehetősen sokat is. Ilyenek voltak Ace Frehley (KISS), Tomas „Tompa" Lindberg (At the Gates), Tim Cronin (Monster Magnet), Coburn Pharr (Annihilator), Dave Jerden (a Talking Heads és az Alice In Chains producere), Ragne Wahlquist (Heavy Load), Russ North (Cloven Hoof), Peter Brabbs (Tank), Kevin Riddles (Angel Witch) vagy Tony J. Liddle (Blitzkireg). Biztosan kimarad valaki, elnézést érte. Nem zenei élmény, de óriási veszteség érte a világot David Lynch halálával is, a Twin Peaks és egy további sor vizuálisan és konceptuálisan is felkavaró film szerzője sincs többé.

Élőben csalódást okozott a Rockstadt egyik bizonyos színpada is, ahova minden koncertre úgy mentem, hogy remélem, nem lesz nagyon gáz a hangosítás. A Gojira elvitte a citromdíjat itt. Kevesebb pirotechnikát, emberek, akkor nem ég el semmi. Lemezfronton pedig a Dark Angel fölött nem tudok napirendre térni: aki így tud koncertezni, hogy lehet, hogy nem érzi, hogy a lemezében annyi ötlet sincs, mint egy zajongó garázsbanda demójában? Érthetetlen. Kolosszális bukás.

Csak azért nem írok végletekig rossz érzésekről Sepultura- meg Megadeth-fronton is, mert őket még tippre minimum kétszer fogom látni, mielőtt végleg leteszik a lantot (ötéves búcsúturné? Te jó ég!). Ami nem hiányzott, de együtt tudok élni vele, az a Cradle szétesése, a My Dying Bride közelmúltig elképzelhetetlen kenyértörése (az utolsó sok évük néhány ritka kivétellel már elég csúnya leszállóág volt Aaronéknál, ezért érthető a dolog éppen), és elbúcsúzott az Orange Goblin is (legalább láttam őket kétszer idén). Ezek szomorú dolgok, de a világomat a sarkaiból nem fordítják ki azért, ilyen-olyan okokból.

A jövő

A jövőtől azt várom, hogy folytatódjon a metál kreatív időszaka, a 2020-as évek felívelése, ha úgy akarom, a digitális kor geekjei mi is vagyunk, szóval fogyasztásra fel! Ne fanyalogjunk, óriási lehetőségek előtt áll a műfaj, csak nem 30-40 éves bandáktól kell várni a megváltást (persze jöhet az is), a forradalmakhoz mindig ott van az izzó underground, amelyet a kor fiataljai formálnak. De azért tűkön ülök, hogy milyen lesz az új Nevermore-felállás (ugyanakkor ki mondta, hogy nem kellenek jól öregedett klasszikusok is a színtérre?), a lemezt úgyis sokat fogom hallgatni, a koncertre is készülök. A The Gathering-koncert is jó lesz Annekével, erre fogadni mernék, ahogy a soktagú Helloweentől is sokat várok fesztiválfronton, de turnén is illene elkapni őket, biztosan lesz második fele a körútnak. Szeretném látni az Angrát is (régi-)új felállással újra erőre kapni (felkészül Edu Falaschi), eddig mindig sikerült felállni, most is menni fog (engem meg valaki reptessen ki Brazíliába áprilisban...)

Szeretnék egy olyan hírt is, hogy a Kamelotba visszatér Roy Khan, elviselnék egy ihletett Ark- vagy Beyond Twilight-albumot is, és ha már van újra 16 Horsepower, akkor várjuk őket szeretettel Európában is, lemezt meg úgyis csinálnak majd, nem? És ha már gótikus country, erről jut eszembe az atmoszférikus black metallal dúsított 16 HP: szeretnék jövőre egy Wayfarer-hanghordozót is. Ahogy King Diamond bármelyik bandájától is örülnék nagylemeznek, kettő egyenesen túl sok lenne a jóból.

Borítók

Év borítója is van három: szoba falára kívánkozó festménybe csomagolták a Blut Aus Nord, a Morbikon és az In the Woods... új albumait is. 11-esekkel a bronzmeccsen kikapott, ezért a dobogóra épp nem fért fel az An Abstract Illusion ugyanitt.

És akkor a listák

Megjegyzés az év lemezei listához: ez csak egy pillanatnyi állás, mondjuk öt hónap múlva már sokkal combosabb lesz a törzse, és sokkal véglegesebb a nem csúcson levő lemezek sorrendje is. Egy év múlva meg közel végleges is lesz, de ez nálam egy ilyen folyamat. Mindig sok időbe telik, akkor is emésztődik valami, ha éppen nem hallgatom aktívan, ezt meg sietve nem lehet. Minél lejjebb van valami a listán, annál képlékenyebb a helye is. Inkább a teteje biztos, az alja pedig felsorolásszerű nagyon jó dolgok sora inkább. A CR-rel és GR-rel kezdődő bandák rendszerint a Top 10-be jutottak, így várom a tippeket, hogy kiknek kellene még ott lenni.

Az év dalai

1. Dream Theater: Night Terror
2. Cradle Of Filth: To Live Deliciously
3. Creeper: Blood Magick (It's A Ritual)
4. Havukruunu: Kuoleman oma
5. Creeper: Parasite
6. Retromorphosis: Machine
7. Messa: At Races
8. Cryptosis: Static Horizon
9. Coroner: Consequence
10. Havukruunu: Tavastland

Az év lemezei

1. Coroner: Dissonance Theory
2. Messa: The Spin
3. Havukruunu: Tavastland
4. Retromorphosis: Psalmus Mortis
5. Dream Theater: Parasomnia
6. Cryptosis: Celestial Death
7. Creeper: Sanguivore II: Mistress Of Death
8. Gruesome: Silent Echoes
9. Green Carnation: A Dark Poem, Pt. I: The Shores Of Melancholia
10. Cradle Of Filth: The Screaming Of The Valkyries
11. Baest: Colossal
12. Omnium Gatherum: May The Bridges We Burn Light The Way
13. Wall Of Sleep: The Kingdom
14. Helloween: Giants & Monsters
15. Avatarium: Between You, God, The Devil And The Dead
16. Paradise Lost: Ascension
17. Dormant Ordeal: Tooth And Nail
18. A-Z: A2Z²
19. The Great Old Ones: Kadath
20. Testament: Para Bellum
21. Vintersorg: Vattenkrafternas spel
22. In The Woods...: Otra
23. Karmakanic: Transmutation
24. The Haunted: Songs Of Last Resort
25. Warbringer: Wrath And Ruin
26. Author & Punisher: Nocturnal Birding
27. Volbeat: God of Angels Trust
28. Biohazard: Divided We Fall
29. Hooded Menace: Lachrymose Monuments of Obscuration
30. Imperial Triumphant: Goldstar

Kiss Gábor

1. Coroner: Dissonance Theory
2. Messa: The Spin
3. Ghost: Skeletá
4. Brainstorm: Plague Of Rats
5. Arjen Lucassen: Songs No One Will Hear
6. Avatarium: Between You, God, the Devil and the Dead
7. Sodom: The Arsonist
8. Vicious Rumors: The Devil's Asylum
9. Primal Fear: Domination
10. Testament: Para Bellum
11. Agnostic Front: Echoes in Eternity
12. Grave Digger: Bone Collector
13. Dream Theater: Parasomnia
14. Destruction: Birth of Malice
15. Harem Scarem: Chasing Euphoria
16. Machine Head: Unatøned
17. Daron Malakian And Scars On Broadway: Addicted To Violence
18. Helloween: Giants & Monsters
19. Helstar: The Devil's Masquerade
20. Biohazard: Divided We Fall

Nem is tudom, előfordult-e korábban valaha, hogy az év lemeze címre egy olyan zenekar kiadványa legyen az abszolút befutó nálam, akiket az adott évben ismertem meg, és akik ráadásul még bőven karrierjük elején járnak. A Messának idén majdnem sikerült a bravúr, hiszen a The Spinnel kétségtelenül egy sokszínű, izgalmas, remek dalokkal telepakolt albumot tettek le az asztalra. Csak aztán októberben jött a Coroner! Sokszor elmondtuk már mi is, hogy a kreatív csúcspontokat, a műfajok megújítását nem 60 éves emberektől kell várni, csak azért, hogy 2025-ben Tommy Vetterli a maga 58 évével ellentmondást nem tűrően és egyértelműen cáfolja ezt a felesleges okoskodást. A Dissonance Theory ugyanis egy feketén tündöklő gyémánt lett, ami nem csak méltó a Coroner klasszikus anyagaihoz, de zsebre is teszi a komplett mostani mezőnyt.

A Dissonance Theory és a The Spin tehát magasan kiemelkedtek nálam az idei termésből, még úgy is, hogy a Ghost polírozott popmetálját továbbra is kajálom, Arjen Lucassen leszállította eddigi talán legfogósabb szólólemezét, a Mike Portnoyjal megerősített Dream Theater és a felforgatott felállású Primal Fear pedig az utóbbi lemezek szürkesége után végre megrázta magát. De egyébként is tele volt az év fasza zenékkel, amik ha nem is fordították ki sarkaiból a világot, nekem, mint régi rajongónak kellemes perceket okoztak. Ezeket találod a fenti listában.

Mivel a mai napig a régisulis módszerrel hallgatok zenét, azaz albumokban és nem egyes dalokban gondolkodom, ritkán szoktam kiemelni az „év dalait." Idén viszont valahogy kedvet kaptam, hogy mégis megemlítsek párat. És akkor itt már tényleg legyen a Messa a győztes!

• Messa: The Dress
• Brainstorm: Garuda (Eater of Snakes)
• Coroner: Consequence
• Sodom: Witchhunter
• Agnostic Front: Sunday Matinee
• Ghost: Excelsis

Koncertek terén megint iszonyú mozgalmas évet zártam, és szerencsére sikerült három korábban soha nem látott régi kedvencet is kipipálnom élőben: az Exhordert itthon, a Lynyrd Skynyrdöt Prágában, az Extreme-et pedig Nagyszebenben. Hatalmas élmény volt mindegyik, akárcsak az újabb Ayreon-örömünnep is Hollandiában, amin immár harmadszor vehettem részt, a régi időkhöz végre ismét méltó Manowar-nosztalgia Pozsonyban, az Exodus és a Stonedirt roppant feelinges barbás bulija vagy a Machine Head/Fear Factory kettős ugyanott. Az év koncertje címért azonban mégsem ezek voltak versenyben a végén, hanem a Mandylion 30. szülinapját Annekével a mikrofon mögött ünneplő, hazai pályás The Gathering Nijmegenben, illetve a bivalyerős Savatage müncheni fellépése. Végül aztán hajszálnyival az utóbbi felé billent a mérleg nyelve, 1997-óta vártam ugyanis, hogy a Savát végre Zak Stevensszel a mikrofon mögött lássam, miután a két csapat egy napon történt pesti vendégszereplése során anno az általam akkoriban imádott Clawfingert választottam.

És ugyan arról egyelőre nincs hír, hogy a Sava esetleg minket is útba ejtene a közeljövőben, reménykedni azért lehet és kell, hiszen Anneke és a The Gathering már biztosan itt lesznek, az ő bulijuk pedig tuti 2026 egyik legnagyobb élménye lesz. Akárcsak a gojirástul, panterástul érkező Metallica-duplázás meg Eric Clapton érkezése, szóval különlegességekben nem lesz hiány idén sem. Ezekre már persze be is zsákoltam a jegyeket, de egyelőre úgy néz ki, 2026-ban külföldre nem megyek koncertnézőbe. Ilyen se volt már vagy tíz éve, viszont mivel júliusban nősülök, most ez köti le minden gondolatomat, így egyelőre se idő, se igény nincs részemről koncertutak szervezésére. Majd talán az egyelőre a távoli idők ködébe vesző őszi/téli hónapokban. Mert azért a Coronert és a Rusht csak el kéne csípni valahol! Meg a Messát is, ha már a Paradise Lost előtt lemaradtam róluk.

Általában szeretek csak a szépre emlékezni év végén, de azt azért muszáj megjegyezni, hogy bár az utóbbi években már hozzá kellett szoknunk öregedő kedvenceink elvesztéshez, Ozzy halálával így is lezárult egy korszak. Vele tényleg a heavy metal alapító atyáinak egyike távozott, aki nélkül már soha semmi sem lesz ugyanolyan. Azt viszont remélem, hogy a baljós jelek ellenére lesz még Rockmaraton, és nem kell majd olyan rossz hírekkel szembesülnünk, mint King Diamond betegség miatti, utolsó pillanatos lemondása, ami kétségtelenül az idei koncertnaptárhoz kapcsolódó legsajnálatosabb esemény volt.

Mikor így utólag visszanézek, kétségtelen, hogy 2025 shockos szempontból is kiemelkedően jó és sűrű év volt. Talán a legsűrűbb mind közül, de készüljetek, 2026 még jobb lesz! Egyelőre csak annyit mondhatok, nagy dolgok vannak készülőben itt, a Shock!-on. De ennél többet már tényleg nem spoilerezek.

Koroknai Balázs

Ebből következik az is, hogy az éves lemezmegjelenések java jobbára csak elzúgott mellettem, ám még ehhez képest is meglepő, hogy mennyire kevés maradandó élmény ért az újdonságok esetében. A Platon Karataev Napkötözőjén kívül nem is hiszem, hogy más előkerülne majd komolyabb rotációban a jövőben, de hogy Gergőéknek ne kelljen egyedül állniuk itt, az alábbiakkal szaporítanám az év tökfelesleges listázásait:

1. Bruce Dickinson: More Balls To Picasso
2. Platon Karataev: Napkötöző
3. Törzs: Menedék
4. Ulver: Neverland
5. Zatokrev: ...Bring Mirrors To The Surface

Szerencsére a koncertek bőven kárpótoltak, és ha csak a '25-ös időegyenesem két végén látható Kartelt és a Gire-t említem, máris ott a széles vigyor az arcomon. Szívesen mozdultam volna ki többet a fővárosból, a Mátrában és Szegeden is remek élmények értek, remélem idén erre (és akár az országhatár elhagyására is) több jó okom lesz. Összességében amit a 2025-ös év az arénákban és a klubokban elém pakolt a Guns N' Rosestól Ákosig, illetve a Sunn O)))-tól az Analog Balatonig, az felejthetetlen volt!

Csalódások? A túladagolás miatt óhatatlanul be kellett volna csúsznia például pár gyengébb koncertnek, de a többszörösen büntető, azóta a feledés jótékony kútjába ejtett előzenekaron (Megadeth) kívül nem volt ilyen.

Hiányérzet? A kihagyott Desh-koncert az MVM Dome-ban egyértelműen ilyen, amire ráadásul még mentségem sincs. Hogy elszomorított-e valami igazán? Kizárt, hogy a velem nagyjából egykorú, a '80-as, '90-es években szocializálódott korosztályt ne érintette volna meg mindaz, ami a HammerWorld körül történt/történik... nagyon drukkolok, hogy jól jöjjenek ki belőle.

Pár szót még az év slágereiről. Zenei Őrségváltás, hol a francba késel, de komolyan?! Nem kérdés, hogy lesz ilyen globális léptékben, esélyes, hogy éppen benne is vagyunk a közepében, de ami engem illet, jobban félek attól, hogy a végén visszafordulunk a küszöbről, mint attól, hogy átgázol rajtunk. Meg a mesterséges intelligencia. Magam is egy olyan ágazatban dolgozom, amely felett az MI árnyéka a végső megsemmisüléssel fenyeget, mégis azt mondom: semmiért nem kár, ami a világunkból MI-vel helyettesíthető! Legfőbb ideje, hogy az emberiség megpróbálja meghaladni a világot szónoki emelvényről szemlélő önmagát.

Oravecz Zoltán

1. Thornhill: Bodies
2. Sleep Token: Even In Arcadia
3. Whitechapel: Hymns in Dissonance
4. Landmvrks: The Darkest Place I've Ever Been
5. Spiritbox: Tsunami Sea
6. Orbit Culture: Death Above Life
7. Architects: The Sky The Earth & All Between
8. The Five Hundred: Ghostwriter
9. Robert Plant With Suzi Dian: Saving Grace
10. Nine Inch Nails: Tron Ares OST

Ennyire emlékszem 2025-ből. Meg ezen kívül a metál amúgy is halott, rock meg nem is volt. Viszont tíz év elteltével lesz új Textures!

Pálinkás Vince

Karcsú, de tényleg nem sok új lemezt hallgattam idén. Az alábbiak viszont sokat pörögtek:

• Avatarium: Between You, God, The Devil And The Dead
• A-Z: A2Z²
• Cancer: Inverted World
• Coroner: The Dissonance Theory
• Dream Theater: Parasomnia
• Helstar: The Devil's Masquerade

Koncertekből természetesen rengeteg kijutott. Az első öt sorrendje nagyjából tetszésileg is stimmel, a Gunsnál törik meg egy kicsit, de ott is inkább a helyszín rontotta le. De a teljes lista kiváló volt, kár lett volna kihagyni bármelyiket.
Nyilván az év koncertje az Ozzy-Sabbath-gála volt, de azon nem voltunk ott személyesen – HD-ben mégis megvolt az élmény. És végre láttam a Macskákat, ennek kapcsán eszembe jutott, hogy a nagy Webber-műveket csekkolni kéne Londonban is, hát úgy legyen. Valamikor.

• Arena
• Carcass
• Dirkschneider
• Exodus
• Extreme/Dream Theater (Artmania)
• Guns'N'Roses
• Hardline
• Iron Maiden
• Kerry King/Mastodon (Fezen)
• Machine Head/Fear Factory
• Opeth/Paatos
• Pantera
• Perturbator
• Queensryche
• Rockmaraton – úgy, ahogy volt
• Roxette
• Thundermother/Cobra Spell
• Undertakers/Atomic/Slogan
• Vanden Plas/Ivanhoe
• W.A.S.P.

Szilvás Gergely

1. Helloween: Giants & Monsters
2. Paradise Lost: Ascension
3. Ghost: Skeletá
4. Coroner: Dissonance Theory
5. Amorphis: Borderland
6. Testament: Para Bellum
7. Cradle Of Filth: The Screaming of the Valkyres
8. Ereb Altor: Hälsingemörker
9. Sodom: The Arsonist
10. The Halo Effect: March Of The Unheard
11. Avatarium: Between You, God the Devil and the Dead
12. Antagonizör: Edgelords From Hell
13. Glenn Hughes: Chosen
14. Helstar: The Devil's Masquerade
15. Vicious Rumors: The Devil's Asylum
16. VHK: Fellázad a semmibe vett öröklét
17. Dynazty: Game Of Faces
18. De Facto: Celebratum 1996-2006
19. Dream Theater: Parasomnia
20. Avantasia: Here Be Dragons

Mint minden évben, ezúttal is szenvedés volt összerakni az évi top húsz albumot. Nem annyira azért, mert nem volt (számomra) miből válogatni, inkább azért, mert szokásosan a top legtetejét, a számomra legfontosabbakat leszámítva újfent a „melyik kezembe harapjak" effektus lépett életbe. Ennek köszönhetően az első három hely után kb. csereszavatos a teljes lista, egy hét múlva lehet, ugyanezek más sorrendben következnének. Ennél fájóbb, hogy mindenre nem is jutott idő, így maradhatott ki egy csomó olyan lemez/előadó innen, amibe még nem volt érkezésem rendesen beledőlni, vagy egy egyszerűen csak későn (utólag fogok?) találkozni majd vele. Egyik-másikat már most nevesíthetem, a Biohazard, a Pentagram, az ...And Oceans friss albuma is jó eséllyel listámra kerülhetett volna, de hogy mélyebbre nyúljak az undergroundba, a kultikus Mezzrow visszatérő lemeze is full kimaradt, most fogom még pótolni. A sor persze kábé az utca végéig volna bővíthető, de elsődlegesen igyekeztem a „mit hallgattam tényleg sokat/többet" elvet priorba helyezni.

Koncertek

1. Helloween – Budapest Aréna
2. Keep It True – Würzburg
3. Coven – Zágráb
4. Manowar – Pozsony
5. Girlschool – Bécs, Escape

Koncertek szintjén még nagyobb szenvedés toplistát írnom, 2025-ben akkor is cirka hatva-hetven koncerten vettem részt, ha komplett fesztiválokat egynek számolok (abból is volt három), így csak kiragadtam pár olyan eseményt, ami ezért-azért talán mégis kintebb emelkedett. A Helloweenen nincs mit csűrni-csavarni, második aranykoruk teljes fényében tündökölnek, a pesti buli pedig tényleg hibátlan volt, hangzásban, feelingben is. A Keep It True régi vágyam volt, végre ide is eljutottam, és nem is okozott csalódást, mind miliőjét tekintve, mind felhozatalban. Nem minden buli volt százszázalékos, de közel három évtizednyi intenzív koncertjárás után is sikerült olyanokat adjon, amire amúgy minimális esély sem mutatkozik, például az old school thrasher Darknesst, vagy az Onslaught elődformációját élőben látni. Blaze Bayley is nagyot gurított a teljes The X Factor előadásával, Matt Barlow és a komplett The Dark Saga is libabőr volt, a lemezes idők előtti ős-Maiden-tagok színpadra állításáért meg tényleg külön pacsi a szervezésnek. És hát az Angel Witch sem egy minden bokorból előugró banda. Grátiszként az igazi pusztulat paraszt rock'n'roll/punk/metal kevérkével az Antagonizör képében még új kedvencet is avathattam.

A Covent élőben látni pedig már a 2019-es Brutal Assaulton is nagy tisztesség volt, ez a pszichedelikus, acid/okkult proto-rock/metal csapat igazi időkapszula, még akkor is, ha mára már csak a magát a korát durván hazudtoló módon tartó 75 (!!!), (azóta már 76) éves énekesnő, Jinx az egyetlen origi arc. A Manowartól meg valójában nem vártam már semmi extrát, ehhez képest úgy nekikezdtek is nosztalgiaturnézni, mintha így a hetven fölé lépve kapuzárási pánikjuk lenne, de azt kell mondjam, bődületes kurva jó volt, semmi öregesség, semmi kopás, amíg ilyen szinten tudják tartani élőben, bármikor szívesen megyek/mennék. A Girlschool elsősoros, múltidéző programja pedig legalább olyan magával ragadó volt, mint '23 decemberében Pozsonyban.

Reményteli dolgok tekintetében: tavaly ilyenkor az újjáalakulásokra mutogattam legfőképp, mint lelkesítő tényezőre, ez 2026-ra is érvényes valahol: továbbra sem láttam még a visszatért Savatage-t, és ez sajnos, úgy fest, '26-ban is kimarad, viszont már biztosan lesz szerencsém mind a Nevermore, mind a Sanctuary koncertjéhez, módfelett kíváncsi vagyok, mikor bökik ki, hol ki lép majd Warrel helyére. Várakozás terén persze 2026-ra papírforma szerint a dupla Metallica áll nálam az első helyen, örülök, hogy végül hozzánk is eljut ez a gigantikus turnéóriás. A turné-naptáramba pedig ezeken túl már most be van írva legalább húsz fix koncert/esemény. A Deep Purple-nek is kiemelten örülök, az ő generációjuknál már simán papírforma, hogy bármikor lehállhat a gépezet. Igazi csodának élem meg, hogy búcsúturnéjával hozzánk is eljut a Rose Tattoo, keleten ritka jószág ez a csapat is, nálunk meg soha nem is jártak még. Ott leszek a Heidenfesten (legfőképp a Finntroll miatt), a debreceni Replika-klubbulin is, ki nem hagynám Axel Rudi Pellt, a The Halo Effectet, az In Flamest, se a Kreator/Carcass/Exodus szentségtelen hármasát, de megvan a jegyem a dupla Thy Catafalque-szeánszra, és hamarosan meg lesz a Tormentor/Mörbid-bulira is. Ami a fesztiválokat illeti, az áprilisi Keep It True, a cseh Masters Of Rock, a Rockstadt és végül augusztusban a Trveheim van idén porondon, ezek is fix pillérek erre az évemre. (Bár írhatnám a Rockmaratont is...) És hát, ami még jön majd.

Kiemelt lemezvárományosaim is akadnak. E felsorolásban toplistás bútordarab a már-már a Chinese Democracy trónját fenyegető mód, röhejesen hosszú ideje készülő új King Diamond-lemez. Új Agregator is kellene jöjjön, ez is ismétlés itt tavalyról, de most már esélyesnek tűnik, hogy lesz is belőle valami. Egy új Dimmu Borgirnak is tudnék örülni, jöhetne egy új Thy Cata is (papírforma szerint nagyjából időszerű lehetne), és Iommi mester belengetett új szólólemeze is módfelett birizgálja a fantáziámat. A Down visszatérésébe is szívesen kapaszkodnék, és a Corrosion Of Conformity duplára hízott új anyagára is fenem a fogam.