Kissé megkéstem ezzel a recenzióval, de mivel a Lorna Shore hamarosan úgyis az Arénában koncertezik, talán még nem késő szót ejteni róla most, a tavalyi restanciáink ledolgozásának fázisában. Főleg, hogy a lemezről valamiért még így, néhány hónappal a megjelenés után sem hemzsegnek a magyar nyelvű ismertetők... Bár a zenekarnak amúgy sem kell ma már feltétlenül annyira a cégér, hiszen a 2022-es Pain Remainsszel hatalmasat léptek előre, és nyugodtan mondhatjuk: szinte egészen páratlan nimbuszra tettek szert a színtéren. Várható volt, hogy nehéz is lesz megtromfolniuk egy olyan etalon anyagot, mint a legutóbbi – nem is sikerült, bár a végeredmény természetesen panaszra sem ad okot.
Visszakerestem, mit írtam annak idején a Pain Remainsről, és utólag sem tűnik túlzásnak semmi, amit akkor mondtam. Lám, még a valószínűsített arénaszint is bejött... Ami azért valahol persze eszelős egy ennyire szélsőségesen (mármint tényleg szélsőségesen) durva muzsikát játszó alakulat esetében. A Lorna Shore valamit nagyon elcsípett azzal az anyaggal: baromi frissen, élettelien dörrent meg a zenéjük, és tényleg mellbevágó volt szembesülni ezzel a szemernyi szünetet sem engedő, elképesztően kreatív, intenzív eleggyel. Mint fentebb utaltam rá, igazság szerint nem is nagyon lep meg, hogy három évvel később az I Feel The Everblack Festering Within Me már nem tud ennyire a reveláció erejével hatni, hanem simán „csak″ egy bivalyerős dolgozat a múltkor lefektetett alapokon.
Vagyis a leglényegesebb, hogy ezúttal megközelítőleg sincs akkora előrelépés, mint amit a Pain Remains képviselt az előzményekhez képest. Will Ramosék egyértelműen a legutóbbi anyag stílusát viszik tovább, bár ezzel együtt természetesen ennek a lemeznek is megvan a maga jellegzetes hangulata. A modern kori Lorna Shore összekeverhetetlen, ultraagresszív deathcore-black-szimfo-akármilyen hangzásképe tehát csorbítatlanul megmaradt, nem próbálták meg erőltetetten még tovább brutalizálni a hangzást vagy a dalokat, de ugyanakkor nem kezdtek el dallamosodni sem. Utóbbi majd érzésem szerint a következő körben lesz esedékes, és ha okosan sikerül megvalósítaniuk, újabb szintet ugorhatnak vele majd. De egyelőre nem tartunk itt, és minden bizonnyal korai meg túl drasztikus is lett volna még.
A mai viszonyok között kimondottan hosszúnak tekinthető, 66 perces album persze így is számos fogós témát rejt, de általános durvasága, komplexitása miatt elsőre ez is szinte emészthetetlenül sűrűnek, töménynek tűnik. Valójában azonban már három-négy hallgatás után is jól elkülönülnek a dalok. A blastbeates kavargás után szinte himnikus-heroikus, dallamosan black metalos alapokra helyezett refrént villantó Prison Of Flesh nyitánnyal például még annak ellenére is könnyű aránylag gyorsan összehaverkodni, hogy hét perc. A gitárhős szóló is remek benne. Az Oblivion, ha lehet, még jobb, pedig egy perccel még tovább pörgetik: a végsőkig elvitt heavy metal/melo-death riffelés a lassú, hangulatos leállásokra felhúzott kórusokkal és a remek szólóval tényleg megbabonázó elegyet alkot. De ugyanígy a záró, leghosszabb, érdekes szerkezetű Forevermore-t is csak méltatni tudom.
Akadnak a lemezen a fentieknél szellősebb, kevésbé szövevényes darabok is. Ilyen például a kegyetlensége ellenére is nagyon dallamos, heroikus szólómotívumokkal is ellátott In Darkness vagy a talán legfogósabb refrénnel ellátott Glenwood, netán a War Machine, ahol jelzés szintjén még némi slayeres thrash is vegyül a fagyos riffelésbe. De a Lorna Shore azért továbbra is nagyon tüskés, nagyon durva, nagyon barátságtalan – és épp azért hat olyannyira elementáris erővel, mert rendszerben tálalják a látszólagos káoszt. Ramos ezerszínű előadásmódja továbbra is etalon (díjazom, hogy a múltkor kifogásolt gonoszmanó-hangszínek, ha nem is tűntek el teljesen, de azért jelentősen megritkultak), és Adam De Micco is végig brutáljó szólókat ereget. A továbbra is áthatolhatatlan szónikus falként fölénk tornyosuló megszólalás meg ízlés kérdése, de ahogy írtam, ez a zene épp olyan szélsőséges reakciókra predesztináltatott, mint amilyen extrém.
Pontszámilag visszafogottabb a lelkesedésem a múltkorinál, de ez nem az I Feel The Everblack Festering Within Me ellen szól – a Pain Remains egyszerűen annyira falbontó volt, hogy nehéz, majdhogynem lehetetlen utána hasonlóan grandiózusat villantani. Ettől a Lorna Shore még továbbra is vezető erő a maga közegében, ez pedig egy ehhez a státuszhoz méltó album.
A Lorna Shore január 29-én a Papp László Budapest Sportarénában koncertezik a Whitechapel, a Shadow Of Intent és a Humanity's Last Breath társaságában, a Concerto szervezésében. Részletek itt.
Hozzászólások