Shock!

A forradalmi megjelenések rendszerint nem megvilágosodással kezdődnek, hanem szinte véletlen ötletelésből születik valami, ami később egészen más eredményhez vezet. Így volt ez az észak-angol My Dying Bride esetében is. Leghíresebb, talán legfontosabb albumuk tavaly töltötte a harminc évet, e megemlékezés szomorú apropóját ugyanakkor az ikonikus énekes kiebrudalása is adja. Bizony, sosem hittük volna, de Aaron Stainthorpe már nem a My Dying Bride énekese, ám ettől még alapító, és a csapat egyik legmarkánsabb figurája is ő marad. Aaron kulcsszerepet játszott benne, hogy ez a drámai, lassú, érzelmes, de ugyanakkor súlyos zenét játszó csapat ilyen szép karriert futott be, hiszen az is simán megtörténhet, hogy zseniális lemezek után is kultstátuszban reked valaki, vagy egyszerűen csak nem forrja ki magát eléggé.

Ez a formáció egyébként az Abiosis nevű helybeli death metal formáció romjain alakult, ahol Andrew Craighan gitáros és Rick Miah dobos már együtt zajongott a főzenekar előtti demós években. Innen kiléptek, de a lángot vitték tovább, az új zenekar pedig már más célt tűzött ki: lassú, egyéni hangvételű death metallal kísérletezett a '90-es évek hajnalán (lásd még, hogyan születnek a forradalmak). A négy alapító tag Aaron Stainthorpe énekes, Calvin Robertshaw gitáros és az Abiosisból kilépő mag voltak, és mivel az átlagosnál lassabb death metal volt a kitűzött cél, előbb-utóbb megszületett a a stílus alapja, amelyet ma doom/deathnek vagy death/doomnak nevezünk. Ade Jackson basszusgitáros belépésével kialakult az első felállás is '91-ben, aztán Martin Powell billentyűs/hegedűs végleges taggá válásával, a következő évben megszületett a kulcsfontosságú fűszer is, amelyet el is kezdtek használni arra, amire való: a hegedű és a billentyűsök gótikus-romantikus élt adtak a zenének és főhangszer szerepet kaptak, ami teljesen a zenekar sajátja lett. Ezen a lemezen mintha mindent a billentyűkre és hegedűre írtak volna, illetve ha ez talán túlzás is, annyi bizonyos: főszerepet játszanak ezek a szokatlan hangszerek a nagyszerű gitárok mellett. A banda kreativitására jellemző, hogy szinte a teljes lemezt a gitáros Craighan írta, mégis ilyen döbbenetes arányérzékről árulkodik a végeredmény, ő maga nincs annyira előtérben.

Ilyen zenét játszani persze nem volt mindig fáklyásmenet, a korai években még elég arctalanra sikeredtek az újszerű kísérletek, a tanulópénzt meg kellett fizetni. A Symphonaire infernus kislemezen és az As The Flower Withers debütön is szerepelnek még kiforratlan, direkt csapkodós death metal szerzemények, az arányokat néha rosszul találták el, egyes témákban pedig kevesebb az ötlet. Ebben például a pályatársak előttük jártak: a szintén észak-angol gyökerű Paradise Lost ekkorra már olyan klasszikusokkal büszkélkedhetett, mint a Gothic vagy a Shades Of God, de a Liverpoolból indult Anathema is jelen volt már a színtéren a Crestfallen EP-vel és a Serenades nagylemezzel. Ez a trió A Peaceville Hármasa nevet viselte később közös kiadójuk alapján, hivatakozási alapként, mivel hasonlóképpen gondolkodtak a zenélésről. A Peaceville nagyon természetes választás volt a földrajzi közelség miatt is: a gyümölcsöző kapcsolat kiadónak és bandának is csupa előnyt jelentett, kölcsönösen számíthattak egymásra.

A Peaceville trió-mindegyikének repertoárjában megjelent a melankólia, a brit gótikus rock szeretete és öröksége, a hörgős, vagy legalábbis nem tiszta ének és a doom metal riffelés, de mindegyiknek saját arca volt már a legkorábbi időkben is. A náluk némileg idősebb Cathedral is hasonló vonalon mozgott Angliában egyébként, és ekkorra már megteremtették a képletet a funeral doom metalhoz is (Forest Of Equilibrium), sőt, közben tovább is léptek egy stoneresebb, húzósabb hangzás felé (Soul Sacrifice EP, de főként The Ethereal Mirror). De ezekről majd máskor. A brit doomszíntér viszont a színtér egyik pezsgő szelete volt, egy sor briliáns megoldást felmutatva a '90-es évek első felében. Ebből is látható, hogy bőven folyt a verseny a hasonszőrű zenét igénylő közönség kielégítésére, és a My Dying Bride sem tétlenkedett. Az első igazi nagy dobás a múltban gyökerező, de már új utakat kereső The Thrash Of Naked Limbs kislemez után a korszakhatárt jelölő Turn Loose The Swans volt, mindkettő 1993-ban. A Turn lemezen minden egyesült, amit a bandáról tudni kell: borongós hangulatú doom metal riffek szolgáltatják az alapot, Aaron kifejező, hörgős és időnként tiszta éneke lett a zene arca, és a különleges dallamérzékben is rejlett valami méltóságteljes. Mindig szimpatikus volt a csapatban az is, hogy az EP-ken mertek néha nagyon merészen is kísérletezni, az I Am The Bloody Earth is ilyen volt '94-ben, amelyen a briliáns címadó mellett helyet kapott a Turn lemezes Crown of Sympathy újramixelt változata, valamint a Transcending című kísérleti szerzemény, amivel soha nem tudtam mit kezdeni. E korai kiadványok közül a Turn Loose The Swans is egészben biztosan Klasszikushock-cikket érdemel, így most nem is térnék ki a részletes méltatására.

Az új albumot '94 decembere és '95 januárja között vették fel az Academy Studiosban, és május 22-én került a boltokba. Ekkor még nem tudta a nagyközönség, hogy a banda átalakulóban van, és ezzel kerülnek majd a legmesszebb a kezdetek death metal gyökereitől. Mégis tény: ezen a lemezen (meg persze elődjén) kristályosodott ki az eljövő évtizedekben elterjedt My Dying Bride-stílus nagyja. A producere és hangmérnöke ugyanaz a Mags, azaz Robert Magoolagan volt, aki majdnem minden MDB-anyag felvételénél ott bábáskodott, de dolgozott '90-es évekbeli Cradle Of Filth- és Bal-Sagoth-lemezeken is, szervesen kapcsolódva így a korabeli brit színtérhez. Lényeges tényező, hogy így támaszkodhattak a bandával minden korszakban együttműködő, velük fejlődni tudó szakemberre. A nem túl érdekfeszítő, kicsit sufnituningszerű borítót egyébként szintén Stainthorpe hozta. A képen egy művészfotó látható egy nőről nagyon kis méretben, viszont az egész képet elfoglalja egy szürkésfehér, sírkőszínű keret. Minimum furcsa, de valahol illik is hozzájuk, a kivitelezésen viszont még lett volna mit dolgozni. Azonban nemcsak ezt hozta Aaron, hanem a lemez belső fotóit is. Ezért is mondom, hogy távozásával (vagy kirúgásával?) többet veszített a zenekar, mint egy szuggesztív és karizmatikus énekest, bár már utóbbi is soknak tűnhet.

Így jutunk el tehát a The Angel And The Dark Riverig, amely kulcsfontosságú megjelenés a csapat története szempontjából, sok kritérium szerint a legjobb lemezük (nálam talán ráver a The Dreadful Hours, de csak talán), ám mindenképpen a legfontosabb, a tiszta éneket alkalmazók közül meg simán a legjobb. A múlthoz képest ugyanis jelentős változás, hogy erre a lemezre teljesen elhagyták a death vokálozást: a jövőben is lesz még hasonló (Like Gods Of The Sun), ahogy teljesen fordított helyzet is (The Dreadful Hours). Mindig jól érezték, hogy mikor mit kellene. Észak-angliai származásuk is fontos szerepet játszott a témaválasztásban. Andrew Craighan fogalmazta ezt meg a legjobban: „A zenénk jól kapcsolódik a ködhöz és a kastélyokhoz, az összes tipikus angol dologhoz. Állandóan kibaszottul esik az eső, és minden olyan nyomott. Mindig hideg van. Mindig nyomorúságos. De az az igazság, hogy a magunk beteg módján élvezzük ezt. Ezért írunk róla és ezért énekeljük meg. Nincs itt semmi szokatlan." Aaron hasonlóan fogja meg a dolgot: „Azt hiszem, sok köze van ennek az egésznek ahhoz, ahol élünk. Itt, Anglia északi részén nagyon szép tájak vannak, dombok, völgyek, hegyek, tavak és elég sok eső! Megihlet a környezet, egy séta, Yorkshire természeti adottságai. És sokat olvasok, az irodalom is nagyon inspirál."

Önirónián túl ez a lemez organikus fejlődés eredménye volt, és tudatos lépés előre. A hat szám 52 percben meg előrevetíti azt is, hogy nem valami slágerparádét kapunk, de azért messze nem is kikezdhetetlen monolit, mivel tele van váratlanul fogós riffekkel. Javarészt azért, mert MDB-szinten tényleg fogóssági maximumon hömpölyög végig, és nem csak a gitárról szól ez a fogósság, sőt! Itt van mindjárt leghíresebb számuk, a nyitó The Cry Of Mankind. Ha valakinek érzékletesen be kellene mutatni, miről is szól a banda, ez a téma és szám is lehetne az, akárcsak az előző lemezt nyitó Sear Me és annak kezdőtémája. Ugyanis ezeknél my-dying-bride-abb dallamot, riffet írni sem lehet, az ilyesmi maga a banda esszenciája. Annál meglepőbb, ha a keletkezése körülményeit is tudjuk: „Megvolt az ének, megvolt az a gitársáv, Calvin Robertshaw repetitív arpeggiója gitáron, megvolt a dob, de a másik, a súlyosabb gitár egyáltalán nem." A stúdióban fejezték be a számot, több társához hasonlóan, de itt a legszembetűnőbb.

Robertshaw ikonikus főtémája (az említett arpeggio) gitáron olyan grandiózusan szólal meg, hogy orgonának tűnik. Szövegileg egyébként biblikus idézetek és különféle sötét démonok, no meg görög mitológia („You trample us down in the river of death" – a Sztüksz folyó) jelenik meg benne, de az egészet bebugyolálja egy gótikus/romantikus köntös, és pontosan erre asszociálunk a zenével, és főként a zenekarral kapcsolatban. Később az erotika is megjelent a szövegek között, de ezen a lemezen ez még pont kevesebb. Aaron tudta, hogy megosztó, de a saját útját járta: „Biztos vagyok benne, hogy egyesek azt mondják: a szövegeim szarok és nem ez a heavy metal, de valami erőteljes, érzelmes témáról szerettem volna írni inkább." Azért elég metál, amikor a pokol tüzes királyságáról ír, csak nem a múlt évtized stílusában. Persze a klasszikusok sora itt nem ér véget, viszont a legnagyobbon érezhetően túlvagyunk. A Rolling Stone egyébként 2023-ban egy minden idők legjobb metálszámos listáján az 57. helyen listázta a The Cry Of Mankindot. Még klipet is forgattak hozzá David Palzer rendezésével, és az a fura helyzet áll fenn, hogy az extrém módon lerövidített videóváltozat majdnem jobb is, mint az eredeti. Előnye, hogy a fölös részek is kikerültek, de a fürdővízzel a gyerek egy részét is sikerült kiönteni. Történik ugyanis, hogy a technikailag 12 perc körüli szám végére a lemezre került egy hegedülős időhúzás vagy négy percben, teljesen funkciótlanul, soha nem tudtam mire vélni a dolgot, és ezzel ma is így vagyok. A lemez egyetlen „hibája″ talán épp ezért a stúdióban maszatolós, talán kicsit elsietett megoldás, de ez már a CD-változathoz tartozik. Az LP-változat az igazi, az hétperces. Élőben sem játsszák soha a hosszabbított lezárással, teljesen érthetetlen húzás volt lemezre venni. Vagy külön kellett volna felrakni intermezzóként, vagy rá sem tenni, maximum B-oldalas különleges változatként elsütni valami kislemezen, úgyis annyi ilyet készítettek.

A From Darkest Skiesban már nagyon szép fődallamot hoz Powell hegedűn, e gyászos felvezetés egy kimondottan lassú, merengős doomtémának ágyaz meg. Nagyon meglepő, hogy a vezérmotívumot Martin hegedűje, később orgonája hozza, a ritmusgitár csak később kapcsolódik be, és nem veszi át a főszerepet. Monumentális szerzemény, a templomi orgonás betét is impozáns a közepén (ez a részlet óriási kedvenc), a végén pedig megjön a szaggatott riffelés, alatta az orgonával, majd később a hegedűvel is. Jellegzetes albumos tétel, de abból a legjobb fajta, újabb bizonyíték, hogy a MDB a legnagyobb mestere az ilyen hangulatteremtésnek. A Black Voyage a legsimább lassú doom, vonszolós gitározással, természetesen hegedűs kísérettel, a maszatolós, gitárgerjesztős harmónia a közepén kicsit poszt-punk-hatásokat hordoz. Szövegileg elvontabb a többinél, megjelenik az emlékek birodalma, az önmarcangolás, a feloldozás nélküli halál. Totális befelé fordulás jellemzi, a legnehezebben emészthető szám a lemezen, nekem sem akkora kedvenc, mint a többi, de különleges, kifejtős téma. Ilyesmiben mindig is erősek voltak, főleg a pályafutás legjobb éveiben, mint például itt.

A Sea To Suffer Inben ismét a masszív hegedűs jelenlét domináns, hatalmas a fődallam, ez sem jut középtempó fölé, de ilyen méltóságteljes zenéhez nem is kell más. Aaron nagyon színes éneke dobja fel, kellemes, bariton tónusa a hegedűs háttérrel teljesen egyéni eredményre vezet, de semmiben nem tipikus. Amikor meg visszatér a romantikus gyökerű hegedűtéma, bele lehet halni. Abszolút mestermunka, doomos húzása mellett a hegedű teszi ismét különlegessé, nem tipikus fajta ez sem. Nem kevésbé egyéni a Two Winters Only sem. Jackson támogató basszusával akusztikus témából növi ki magát, amit meg mindig szerettem benne, meg a bandában is, hogy Rick Miah sem a szokásos semmitmondó dobolást hozza, játéka tele van váltásokkal, ez ebben a lassúban a legnyilvánvalóbb. A felvezető akusztikus téma időnként visszatér. A szám leggyakoribb értelmezése egy kétéves gyermek halála, de az élet és a halál körül meditáló szöveg általánosságban is ilyen témát jár körül. Stainthorpe több interjúban is hangoztatta, hogy ez a kedvenc MDB-száma, ami minimum meglepő, de a lemezanyag nagyságát is bizonyítja.

Az utolsóként érkező Your Shameful Heavenben a szomorkás – és nagyon jellegzetes – hegedűs nyitányt gitár/hegedű-alapú kombinált riffelés és tiszta ének követi, azután pedig elszabadul a pokol: ez itt a lemez legjobb riffje, gyors, taposó tempója teljesen váratlan, de a tökéletes kivitelezés miatt briliánsan sikerül ez is. Ezt merném ajánlani az old school metálos közönségnek is, még a The Cry Of Mankind helyett is. Olyan tanítanivaló Trouble-jellegű és -minőségű ikergitáros riffelés van benne, hogy aki elsőre nem lesz szerelmes belé, annak nincsen fémszíve. Aaron egyébként azon kevés, eredetileg extrém énekes egyike, akinek a tiszta éneke ténylegesen szólóénekesi minőségben is jó, nemcsak időnkénti színesítésnek (Mikael Åkerfeldt is ilyen, egy újabb üdítő kivétel) – fényesen bizonyítja ezt az összes számban itt. Kolosszális kedvenc ez a záró is, de csak második az elegancia mértékegységével felérő nyitány után. A lemezhez hozzánőtt az eredetileg bónusznóta The Sexuality Of Bereavement is. A korszak termése, de egy évvel korábban jelent meg maxin, szóval mégis világosan elkülönül a romantikus/gótikus jelentől. Részleteiben inkább sivár death metal némi dallamossággal és hegedűvel, mintsem komor sötét doom, de a banda lényegének ez is része, és jól illik is a végére – nem mellesleg sokkal erősebb, mint az As The Flower Withers dalai, inkább a Turn Loose The Swansra illett volna.

Végül a My Dying Bride-ot nem más, mint az akkor nem éppen legszebb éveit élő, de mégiscsak legendás Iron Maiden vitte el turnéra, maga Steve Harris hívta meg őket nyitózenekarnak a The X Factor európai körútjára. Harris szerint a The Angel And The Dark River egy gyilkos album volt, és személyesen hívta fel Andrew Craighant ezért. A Peaceville később kiadta a lemezt dupla CD-n, alternatív borítóval, érezték ők is, hogy ott lenne mit javítani, más kérdés, hogy nem nagyon sikerült: a szürkét feketére cserélték, és nagyobb lett a központi kép is, de az egész kép költségkímélő (mondjuk ki: olcsójános) jellege megmaradt. Zeneileg pedig a Peaceville egy holland (Dynamo Open Air) koncert anyagával tuningolta fel a kiadványt a bónusz CD-n. A zenekar nem volt csúcsformában a dynamós fellépésen. Andrew Craighan: „Nagyon élveztük, de ez volt az első bulink hat hónap után, kicsit rozsdásak voltunk. Gyakorolni egy dolog, de 3500 ember vagy még több előtt játszani már nem: hirtelen azt sem tudod, hogyan kell eljátszani a számaidat. Ezért jó bemelegítő bulikat tartani. Értékes tapasztalattal lettünk ott gazdagabbak, de nem az volt az ideális terep ehhez."

A lemez jól fogyott, főleg underground státuszához képest: a pán-európai IMPALA (független, többek között metál profilú kiadók képviselője, így a Peaceville-é is) adatai szerint minimum legalább 75 ezer ment el belőle, ezek 2011-es adatok, így azóta biztosan még jobban elterjedt. Ugyanakkor ezen adatok szerint már európai aranylemeznek számít a szervezet kategóriái szerint. Angliában a 16. helyet csípte el, Németorszában pedig a 61.-et. Underground, szokatlan metáltól ez nagyon szép teljesítmény. Ugyanezen IMPALA-adatok szerint a két szomszédja szintén elérte ezt a státuszt, így teljesen egyértelmű, hogy a '93 és '96 közötti időszak a My Dying Bride első abszolút aranykora volt, zeneileg és kereskedelmileg is. A zenekar utóélete sem kevésbé lényeges: a 2000-es évek közepéig egy sor klasszikus doom/death/gótikus lemezt szabadítottak a világra, mikor mit: így jött sorban a kiváló (és ugye szintén impalás aranylemez) Like Gods Of The Sun, a The Light At The End Of The World, a zseniális The Dreadful Hours vagy a Songs Of Darkness, Words Of Light. Találunk köztük zömében hörgős meg tiszta énekes albumokat is, jelezve, hogy mindkét világban otthon vannak, ahogy a %-os című kísérleti lemez is érdekes, de azzal sosem sikerült egészben megbarátkoznom. Lassan persze szent tehénné öregedtek a színtéren, ha már több mint harmincöt éve itt vannak, aztán tavaly tulajdonképpen derült égből villámcsapásként kenyértörésig fajult a dolog a felek között.

Ugyanakkor az élő fellépésekhez meglehetősen kevéssé passzoló Aaronnak lelkileg mindig nehéz dolga volt koncerteken: „Boldog lennék, ha nem kellene többet élőben játszani soha! Amikor szöveget írok, gyakran szokatlan hangulatban vagyok. Nagyon érzelmes pillanat ez, és meg tudom írni, ami a szívemben van. Amikor ezeket élőben játsszuk, megélem a pillanatot, amikor a szövegeket írtam, és az nehéz. Ha depressziósnak érzem magam, zavartnak vagy szomorúnak, nem akarok ezrek előtt állni és kiénkeleni a lelkemet is. Fájdalmas, nem tudom megcsinálni! Csak azért csinálom, mert a többiek nagyon lelkesek. Amikor felmegyünk a színpadra, nyomorult, boldogtalan figura vagyok. Semmi köze ennek a rocksztár-mentalitáshoz és hasonlókhoz... Előtte nagyon csendes leszek, nem beszélek senkihez. Mindig arra gondolok, hogy minek csinálom ezt? Fájdalmas... Simán kisétálhatnék belőle. Aztán valahogy bátorságot gyűjtök hozzá, mert tudom, hogy sok embernek ártanék, ha tényleg abbahagynám. Egyesek szerint színpadias vagyok és szomorúnak látszom, de ennek az az oka, hogy tényleg az vagyok. Szívesebben lennék akárhol máshol, mint színpadon, nehéz munka ez. Majdnem olyan, mintha rejtőzködnék a világ elől." 

Ezek tudatában nem olyan meglepő, hogy elege lett a lelkileg megterhelő szövegek tolmácsolásából. A zenei nézeteltérések nem lehetnek olyan nagyok, mivel láttam a fesztiválszezonban Aaron új bandáját is, amivel a kései Paradise Lostra hasonlító gótikus rockot nyomat, az meg olyan nagyon nem esik távol az anyabandától. De láthatólag tényleg kevésbé megterhelő neki előadni ezeket a dalokat. A High Parasite azonos tőről fakad, de rockosabb, felszabadultabb, kevesebb benne a világfájdalom: „Mentálisan megterhelő volt a My Dying Bride-dal fellépni, a High Parasite-tal életemben először alig vártam a fellépést. Szeretek színpadon lenni a High Parasite-tal. Soha előtte ilyet nem éreztem."

Lehet, hogy a MDB zeneileg leginkább Craighan bandája, és most már ő maradt egyetlen alapítóként a csapatban, de a közönség felé inkább az sugárzott, hogy Aaron minimum ugyanannyira fontos láncszem, a fenti őszinte beleélés, az egész koncepció miatt is, ami a zenén túlmutat. Ami a főbanda hogyan továbbját illeti, a jövő majd eldönti, ki volt itt a fontosabb láncszem, ám élek a gyanúperrel, hogy a szakítás tipikusan olyan dolog lesz, amelyen hosszú távon mindkét fél csak veszíteni tud. A múltjuk viszont közös – érdemes felidézni, és aktívan hallgatni.