Shock!

május 27.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Mystic Festival - Gdańsk, 2023. június 7-10. (2. rész)

A tavalyihoz hasonlóan ismét részt vettünk a lengyelországi Mystic Festivalon, ahol az erős felhozatal – Danzig, Ghost, Gojira, Meshuggah Testament, Dark Angel, Voivod, The Hellacopters és még sokan mások – a 2023-as évben roppant kellemetlen szervezési és gyakorlati gikszerekkel párosult. Ennek ellenére természetesen a zenekaroktól semmi sem tántoríthatott el bennünket, és az első naphoz képest szerencsére azért kissé jobb lett a helyzet a második, majd a harmadik felvonásra. Beszámolónk második részében ezekről olvashatsz.

gojiram_2

2. nap

időpont:
2022. június 7-10.
helyszín:
Gdańsk, Hajógyár
Neked hogy tetszett?
( 4 Szavazat )

Csodával határos módon a fesztivál harmadik napjára elkészült a Park színpad is, így tulajdonképpen a fele még hátravolt, és máris állt mindegyik koncerthelyszín, szóval jár a taps a szervezőknek. És ha elsőre ez hihetetlennek is tűnt, a Soen már itt lépett fel – ott és akkor tehát, ahová és amikorra meghirdették! Koncerten szívesen hallgatom az ilyesfajta melankolikus, progresszív, shoegazing vagy bárminek is nevezhető muzsikát, de hosszú távon kissé vontatottá válik számomra, főleg akkor, ha túl sok minden nem történik közben a színpadon. Az Opethből ismerős dobos, Martin Lopez bandája esetében is valami hasonló volt a helyzet, mert bár a hangszeres szekció mozgott becsülettel, a frontember Joel Ekelöf inkább csak le-föl maszkált, esetleg megeresztett egy fanyar megjegyzést mély hangján. Egy sötét klubban nyilvánvalóan jobban működtek volna, mint a tűző napon, de így, délután ötkor egész egyszerűen nem tudtak lekötni.

Negyed hétkor már a Main Stage előtt álltunk, hogy megnézzük a Lost Societyt, akiket még a régi Dürer kistermében láttam anno, retro-thrash zenekarként. Sok víz lefolyt azóta a Dunán, a Fast Loud Death speedes thrash metalja pedig groove-os nu metallá változott, a gitáros/frontember Samy Elbannából meg széttetovált, skótszoknyás anime figura lett. Ha nem lett volna ott a gigászi logó a háttében, meg a hangszeresek egyencucca az emblémával, fel sem ismertem volna őket. A csapat erőssége továbbra is maga Samy, aki nemcsak extravagáns külsejével vonzza a tekintetet, de frontemberként is kiváló. Nem is gitárosként volt igazán fajsúlyos, hanem vezérként, hiszen a számok egy részében le is vette magáról a hangszert, máskor meg elengedve azt, két kézzel a mikrofonba kapaszkodva üvöltötte ki a lelkét. Bár láthatóan kevesen ismerték őket, szép lassan igen komoly tömeg gyűlt össze a bulijukon, Samy pedig minden bedobott, hogy meggyőzze a jelenlévőket. Ha kellett, lejött a közönség előtti kordonhoz énekelni, félmeztelenre vetkőzve, fél lábával a kontrollra lépve üvöltött vagy egyszerűen csak minden energiát kiadva magából headbangelte végig a számokat. A hatalmas színpadon sem vesztek el, de az tuti, hogy egy kisebb helyen mészárolnak.

thehellacopters_1

Kissé kilógott a fesztivál tematikájából a svéd The Hellacopters, és ez a nézőszámon is meglátszott. Nem mondom, hogy kevesen voltak Nicke Anderssonék alatt, de nyoma sem volt annak a tömegnyomornak, mint egy nappal korábban Behemothon. Nickét és csapatát ez persze egy pillanatra sem zavarta, ők hozták azt a zsigeri, lelazult rock and roltt, ami a kisujjukban van. Ráadásul ezen a napon ünnepelték basszusgitárosuk születésnapját, és úgy látszott, Dregen kicsit túl is tolta az ünneplést, de persze mindez nem zavarta abban, hogy komoly intenzitással tolja a színpadon. A többi produkcióhoz képest kifejezetten puritán volt a színpadképük a By The Grace Of God borítójáról kölcsönvett villámos, felhős háttérrel, de ehhez a fajta muzsikához nem is kell semmiféle extra faxni.

Glenn Danzig 2018 óta nem koncertezett Európában, ráadásul a tengerentúlon sem kényezteti el igazán csapatának rajongóit élő fellépésekkel – a Danzig Sings Elvis esteket most inkább hagyjuk –, így ez a buli igazi kuriózumnak számított. Nekem meg a fesztivál legnagyobb vonzerejének, hiszen a jó öreg Glenn egyike azon hatalmas kedvenceimnek, akiket sosem sikerült még elcsípnem élőben. Persze a legelső Danzig-sorlemez megjelenésének harmincötödik évfordulóját megünneplő koncert kapcsán előzetesen az volt a legnagyobb kérdés, hogy maradt-e még hangja az öregnek vagy Evil Elvis csupán szánalomra méltó árnyéka lesz önmagának. Örömmel jelentem, hogy ugyan az eltelt évek, illetve az időskori elhízás rajta hagyták nyomukat a legendás frontemberen, de a hang, ha spórolósan és nem is olyan ellenállhatatlanul, mint régen, de még ma is megvan. Glenn ugyan szuszog és fújtat, egyes dolgokat pedig nem úgy és nem addig kitartva hoz, de a jellegzetesen elvises (vagy rosszindulatú károgók szerint kakadus) dallamok még mai is megvannak, a pózok, ha kicsit öregesen is, de ma is mennek. Szóval, ha elfogadjuk, hogy a fickó már 67, és nem azt az ikonikus rockistent várjuk, aki a Mother klipjében látható, ez a fellépés hozta a várt Danzig-élményt. Legalábbis annak, aki nem állt túl hátul, mivel esetükben a színpad két szélén elhelyezett hatalmas kivetítők végig a klasszikus logó ördögszarvas koponyáját mutatták, így a hátulra szorulók vajmi keveset láthattak abból, ahogy Tommy Victor vezetésével a zenekar tökéletesen és roppant feelingesen tolja Glenn alá a klasszikus dalokat, a főhős meg, ha kicsit öregesen is, de hozza a kultikus pózokat és melldöngetéseket. Hogy a tényleges kivetítés hiánya az atmoszféra vélt fokozását szolgálta vagy a frontember egész egyszerűen csak nem akarta mostani testalkatát tízméteresre nagyítani, talán sosem fogjuk megtudni.

danzig_1

A koncert programja természetesen a szülinapos debütre épült, melyet kicsit átvariált sorrenddel, de teljes egészében elnyomtak – ez volt a koncert első szűk órája. Magukat a dalokat felesleges részletesen elemezgetnünk, hiszen kortalan klasszikusról beszélünk, amelyet ideje lenne már a Klasszikushockban is alaposan kiveséznünk. A legfőbb változás az volt, hogy eredeti helyéről kiemelve, a Mothert a lemez végére rakták, ezen túl azonban csak egy vagy két módosítás történt az eredeti dalsorrendhez képest. Ahogy pedig fentebb írtam, Glenn, ha nem is tökéletesen, de messze a várakozásaimat felülmúlóan, illetve az egy héttel korábbi Vince Neilt magasan verve teljesített. A tekintetek persze főleg rátapadtak, de azt is meg kell említenünk, hogy a saját bandájával, a Pronggal teljesen más stílusban alkotó Tommy Victor hatalmas érzéssel hozta a klasszikus, zsíros riffeket, nemhiába van az öreg mellett kisebb megszakításokkal már 1996 óta.

A Danzig I után érkezett még nyolc dal a klasszikus érából, de nem kronologikusan, hiszen előbb a Danzig III – How The Gods Killről hangzott el a címadó, a gigasláger Dirty Black Summer és a Do You Wear The Mark, és csak ezután tértünk át a kettes Lucifuge-ra, melyről a Her Black Wings és a Long Way Back From Hell érkezett. Ez itt már tényleg slágerparádé volt, amit csak tetézett a ráadásban eltolt Tired Of Being Alive, a számomra kisebb meglepetésként a szettbe került Bringer Of Death a zseniélis Danzig 4-ról, majd zárásként a Snakes Of Christ. Előzetesen elég kétesélyesnek gondoltam ezt a koncertet, de úgy voltam vele, a Danziget legalább egyszer látni kell, az pedig csak külön hab volt a tortán, hogy mindezt Danzig városban – Gdańsk német neve ugyanis ez – tehettem meg, amivel egyébként maga Glenn is többször viccelődött a bulin. A látott 90 perc alapján azt kell mondjam, hatalmas élmény volt, és az utazás minden percét messze megérte.

3. nap

meshuggah_3

Tavaly azt is nagyon szerettem a Mysticben, hogy a kis lengyel bandákat, illetve a Desert Stage műsorát leszámítva úgy szervezték a koncerteket, hogy egyáltalán nem volt átfedés. Amikor az egyik az egyik színpadon véget ért, rögtön utána kezdett a másik máshol, így ha nem tartott az ember pihenőt, semmiről sem kényszerült lemaradni. 2023-ra persze ezt is sikerült elbaszni, így a szombati napom nagyjából így nézett ki: Voivod üti az Alcestet, Dark Angel üti a Voivodot, a Voivod dedikálása meg üti a Meshuggah-t. Remek. Az Alcestből így mindössze annyit hallhattam, amit a Shrine színpad felé sétálva foszlányokban elkaptam, ugyanis – okulva az előző napok tapasztalataiból – időben helyet akartam foglalni a teremben, hogy legalább a Voivod első félóráját ne valahonnan hátulról, a bejárathoz szorulva kelljen figyelnem. Amellett, hogy a kanadai csapat nyilván a lengyeleknél is kultikus státuszban mozog, amiatt is extra érdeklődésre tarthattak számot, hogy a Mystic hivatalos himnuszát is ők írták Chaotic Harmony címmel, ami speciálisan a fesztiválra is jelent meg, háromféle színű bakeliten, mindössze 3x333 darabra limitálva. Ezt a dalt végül nem játszották el, azonban a jelenleg futó, negyvenéves jubileumi program zanzásított verzióját megkaptuk.

Mivel itt csak egy óra jutott nekik, rövidebb volt a buli, mint Pesten, de azért ebbe is fértek bele jócskán különlegességek: a Dimension Hatröss Microsolutions To Megaproblemse például elég rég nem került elő élőben, de ugyanígy csemege volt a Phobos-korszakból a Rise, mert ugyan korábban is előfordult már, hogy Snake-kel olyan dalt vettek elő, ami az Eric Forrest-érában született, az ilyesmi azért mindenképpen kuriózum. Ahogy a 2003-as lemez Rebel Robotja is, vagy az őskult Thrashing Rage a Rrrröööaaarrr-ról. Utána az utolsó anyag Holographic Thinkingje következett, illetve az a pont, amikor sajnos ott kellett hagynom a bulit, hogy átérjek a Dark Angel kezdetére. Mert bármennyire is nagy kedvencem a Voivod, a Dark Angelt végre élőben elcsípni olyan lehetőség volt, ami felülírta az irántuk érzett lelkesedésemet.

A Dark Angel igazi kultcsapat, akik bár ott voltak a műfaj hőskorában a tengerentúlon, mindig is megmaradtak a fanatikusok kedvenceinek, illetve a színteret felületesebben ismerők számára maximum ez az a brigád, ahol Gene Hoglan (lásd még Testament, Death, Fear Factory, Devin Townsend, Strapping Young Lad stb.) kezdte. Anno négy lemezig bírták, majd a kiválóan sikerült Time Does Not Heal után beleálltak a földbe, és sokáig nem is nagyon volt téma náluk a reunion. Mikor a szigetes Fear Factory-buli után volt alkalmam váltani egy pár szót Gene-nel, azt mondta, egész egyszerűen azért, mert úgy érzik, nem lennének elég jók. 2013-ra aztán ezek a félelmek eloszlottak, és a zenekar újjáalakult, méghozzá az 1987-ben megszületett, és később az utolsó két nagylemezt (Leave Scars és a már említett Time Does Not Heal) jegyző felállásban, azaz nem Don Dotyval a mikrofon mögött, hanem Ron Rineharttal a fronton. És ebben a felállásban érkeztek volna a Mysticre is, ha szegény Jim Durkin nem hal meg idén februárban. A helyére a bandát élőben már 2022-ben is kisegítő Laura Christine érkezett, aki civilben Gene Hoglan felesége, így családon belül sikerült megoldani a régi harcostárs pótlását. Ráadásul nem is akárhogyan, hiszen Laura abszolút feszesen tagozódott be a szélvész riffek áradatát felvonultató dalokba, és egyáltalán nem lógott ki a harcedzett veteránok közül. Nem ma kezdte azért ő sem persze, hiszen számos kisebb bandában játszott a Dark Angel előtt is, többek között a Meldrumban is megfordult, Gene-nel együtt.

darkangel_1

Az előző turnén tematikusan a második, még Don Dotyval készült Darkness Descends lemezt játszották végig, most azonban egyfajta válogatást kaptunk, ahol a második és a harmadik nagylemez dalaira került a hangsúly. Stílszerűen a debüt címadójával, a We Have Arriveddal kezdtek, amiben Ron még meglehetősen vékonykán hozta a falzett sikolyokat, de az irokézfrizurás, motoros bandafőnöknek öltözött, folyamatosan le-fel masírozó fickó aztán hamar belejött a dolgokba. A Dark Angel az eredetileg beharangozott, de Gary Holt bátyjának balesete miatt (Charles Holtot Rómában egy taxi ütötte el, minek következtében eltört a combcsontja, a gitáros pedig még közösségi gyűjtést is kezdeményezett az orvosi költségeinek fedezésére, bátyjának ugyanis nem volt biztosítása) kiesett Exodus helyére ugrott be, így a státuszukat messze meghaladó, a főszínpad főfellépője előtti helyet kapták meg. És bár ismertségük alapján nem feltétlenül ide helyeztem volna őket a fesztiválon, olyan feszesen tolták a szélvész thrash-pusztítást, hogy a buli végére igen komoly tömeg alakult ki a színpad előtt, és a fesztivál legnagyobb circle pitjét is ők zsebelték be. Látszott is a bandán, hogy a fellépés minden egyes percét élvezik, mi meg a mosholók által felvert porfelhő közepén gyönyörködhettünk az olyan szívmelengető himnuszokban, mint a másodikként érkezett Time Does Not Heal, a No One Answers, a Merciless Death, a Death Is Curtain (Life Is Not), a Burning Of Sodom, a The Death of Innocence vagy a Jim Durkinnek ajánlott Never To Rise Again.

A bulit aztán a Darkness Descends és a Perish In Flames ellenállhatatlan kettőse zárta, majd a csapat egy rakat pengető és dobverő bedobálása után, szélesen mosolyogva elvonult, negyed órával koncertjük kiírt vége előtt. Ha pedig ennyivel később kezdték volna a fellépést, akkor pont nem lógtak volna egybe a Voivoddal, de ez ugye a szervezőknek megint csak nem jutott eszébe. Így viszont legalább nem kellett rohannom, hogy odaérjek a dedikálásra, egy személyes projektünk kapcsán ugyanis mindenképpen akartam váltani pár szót Awayjel, illetve a frissen bezsákolt bakeliteket is muszáj volt aláíratnom. A Voivod legénysége természetesen ugyanolyan lelazultan és végtelenül kedvesen dedikált, ahogy azt színpadi előadásuk kapcsán elképzelnéd. Az viszont, hogy az utólagos szettlista szerint a programjukba nem tették be a Chaotic Harmony fesztiválhimnuszt, elég nagy kihagyott ziccernek tűnik.

meshuggah_1

A Mystic Fesztivál hangulatán hatalmasat dob, hogy Gdańsk kikötőjében, az egykori dokkok területén tartják, ahol a régi hajóemelő daruk még mindig az ég felé törnek. A színpadok fölé magasodó hatalmas fémszerkezetek, illetve az egykori gyárépületekből kialakított helyszínek adnak egy igen markáns indusztriális jelleget a helyszínnek, aminek díszletei előtt egy Meshuggah-típusú muzsika remekül működik. Az a gépies, lélektelen precizitás, amit Jens Kidmanék elővezetnek, kétségtelen, hogy kiválóan érvényesül ilyen díszletek között. Mivel pedig jó szokásához híven a Meshuggah megint kíméletlen hangzással, folyamatosan villogó fényekkel és a maga módszeres brutalitásával aprított, egész egyszerűen lehengerlőek voltak. Sajnos a tavalyi FEZEN-en látott hatalmas ledfalakat most nem hozták, de az egyes számok mechanikusságát maximálisan alátámasztó fényjáték így is iszonyat látványos volt, a színpad mellett magasodó zöld hajóemelő daruval, illetve az egyik szomszédos bódé tetejéről időnként az égbe lobbanó lángnyelvekkel. Nem csoda, hogy rettenet méretű tömeg nézte végig a produkciójukat, mely alapján egyértelmű, hogy simán megérdemelték volna a nagyszínpados státuszt.

A metál műfaj halálán kesergők egyértelműen optimizmusra okot adó választ kaphattak kételyeikre ezen a fesztiválon, hiszen az világosan kiderült, hogy ha egyetlen lemezzel nem is lesz senkiből ma már Guns N′ Roses, erős koncepcióval, elhivatottsággal és jó dalokkal, 2023-ban is tömegeket lehet megmozgatni. Kell ugyan hozzá tíz-tizenöt év és három-négy nagylemez, de tény, hogy ha nem is egyik napról a másikra, de ma is születnek sztárzenekarok, amikben ugyan negyvenes arcok tolják, de ugyanúgy képesek megszólítani a fiatalokat, ahogy azt harminc-negyven évvel ezelőtt a huszonévesek tudták. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a Gojira (és egyébként két nappal korábban a Ghost) műsorát is többen nézték meg, mint nemcsak a Danzigét, hanem tavaly a Judas Priestét, ráadásul a Main Stage előtti teret dugig töltő tömeg döntő része 30 alatti fiatal volt.

gojiram_1

Persze nem is csoda, hiszen a Gojira a Magma albummal valami olyan friss, új és izgalmas hangzásvilágot alkotott, amely messze kiemeli őket a kortárs mezőnyből, a legutóbbi Fortitude-dal pedig úgy tudtak megmaradni ugyanezen a vonalon, hogy mégsem csak egy Magma 2-t tettek le az asztalra. Ha pedig ehhez hozzávesszük, hogy Joe Duplantier személyében van egy művészien visszahúzódó, de mégis karizmatikus frontemberük, tesója, Mario pedig igazi mániákus dobos, nincs is mit csodálkozni azon, hogy az egész metálvilág rájuk kattant. Érdekes volt amúgy végignézni az aznapi dobosfelhozatalt, amelyben négy zseniális, mégis teljesen különböző, a maga stílusában azonban egyedülálló figurát volt szerencsénk néhány óra alatt látni. Away a pszichedeliát keveri zseniálisan a káosszal, Gene Hoglan maga a tévedhetetlen gépezet – nemhiába becézik Atomic Clocknak ugyebár –, Tomas Haake a tördelt, elmebeteg ritmusok zsenije, Mario meg egy igazi rock′n′roll vadállat, épp csak agyas, néhol death metalos, máskor meg progresszív környezetbe ágyazva. A félmeztelenül játszó, kissé talán elpuhult látszatot keltő, de ezt megcáfoló energiával játszó fickó egymagában elvitte volna az egész show-t, de erre nem volt szükség, hiszen a Gojirában ugyan kevés szó esik a Duplantier tesók melletti két tagról, de azért Jean-Michel Labadie bőgős és Christian Andreu gitáros is rendkívül sokat hozzátesz a produkcióhoz.

Na meg a látvány, ami az egész fesztiválon náluk volt a leglenyűgözőbb. Nem tudom, ki felel a Gojira vizuális oldaláért, de az tuti, hogy Mariónak is igen komoly beleszólása van a dolgokba, ha ugyanis ellátogatsz a civilben grafikusművészként is tevékenykedő dobos honlapjára, akkor bizony sok koncerten látott rajz ismerős lesz, és azt se felejtsük el, hogy a Fortitude lemez borítóját pedig a tesója, Joe hozta össze, így nála is adott az efféle véna. Nem spóroltak se a lángokkal, se a füsttel, se a fényekkel, és ahogy például időnként nemcsak a színpadot, de még az annak otthont adó állványszerkezetet is tetőtől talpig vörösbe, illetve lángokba burkolták, az egyenesen lélegzetelállítóan nézett ki. Csakúgy, mint az Another World klipjéből ismerős űrhajós animáció, ami ekkorában még jobbnak hatott. Ennek a dalnak a végén ugyan volt egy rövid technikai gikszer, de ezen hamar túlestek, és kábé fél perc kihagyás után már folytatódhatott is a műsor. A program természetesen a Magma és a Fortitude dalaira koncentrált, amik nagyjából a szett felét tették ki, de az első két lemezt leszámítva mindegyik anyagukat megidézték legalább egy szám erejéig, illetve jutott idő még egy feelinges dobszólóra is. Természetesen a Gojira is maradéktalanul kitöltötte a nekik szánt másfél órás játékidőt, amivel gyakorlatilag le is zárták a fesztivált, hiszen utánuk már csak Perturbator tartott egyfajta afterpartyt a Park színpadon.

gojiram_3

Összességében nem sikerült rosszul ez a fesztivál sem, de az tény, hogy szervezésben messze alulmúlta a tavalyit. A színpadok felépítésével való szerencsétlenkedés óriási blama, amit csak tetézett a maszatolós kommunikáció, illetve annak hiánya, meg az elmaradó, illetve ide-oda pakolgatott koncertek. Azt meg már tényleg csak zárójelben említem meg, hogy még a repoharak körül is teljes volt a káosz, hiszen volt olyan büfé, ahol kötelező volt a használatuk, máshol meg szabadon választott, megint máshol csak meg eldobható poharat adtak. Ráadásul, ha volt is repohár, egyszer tavalyit adtak, máskor meg tök simát, de legalább utólag ezeket tényleg vissza lehetett váltani, nem kellett tokenekkel szarakodni mint itthon. A közönség viszont így sem volt elégedett, a fesztivál Facebook-profilján igencsak túlsúlyban voltak a negatív vélemények.

Ennek ellenére úgy tűnik, hogy a szervezőgárda nem vette az adást, hiszen ahelyett, hogy hamut szórtak volna fejükre, netán valamivel kárpótolni igyekeztek volna az elmaradó koncertek miatt szívó rajongókat, simán csak bejelentették a jövő évi fesztivál dátumát, illetve jegyárait. És most jön a meglepetés, a mostani, kedvezményes blind bird áron (ami addig érvényes, amíg egyetlen fellépő neve sem ismert) például a VIP-bérlet majd' másfélszer annyiba kerül, mint idén, a sima jegy meg a 2023-as VIP végső árának kábé 80 százaléka. Szóval nagyon úgy tűnik, hogy valakik kissé elvesztették a realitásérzéküket, így valószínűleg jövőre már nem olvashatsz majd a Shock! hasábjain a 2024-es fesztiválról. Kár, mert amellett, hogy Gdańsk városa gyönyörű, a rendezvénynek is megvolt a sajátos hangulata, ami a nívós fellépőgárdával együtt igen komoly vonzerőt jelentett. Az viszont, hogy százezerért nyomorogjak a színpadok előtt vagy épp oda se jussak eléjük a tömeg miatt, már nem tűnik kihagyhatatlan opciónak.

meshuggah_4

Fotó: Mystic Festival

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Roger Waters - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 22.

 

K3 - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Mercenary - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Destruction - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Stratovarius - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Wackor - Budapest, A38, 2004. szeptember 29.