Shock!

január 21.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Sziget Fesztivál 2010 - Budapest, 2010. augusztus 11-15.

Valahogy ez a nyár annyira fájdalmasan nyugis volt, hogy fokozottan vártam a Szigetet, annak ellenére, természetesen pár általam kedvelt zenekar programja pontosan üti egymást, meg ugye ha Sziget, az már valahol a nyár végét jelzi, ami idén az időjárás miatt (is) nagyrészt elmaradt.

időpont:
2010. augusztus 11-15.
helyszín:
Budapest, Hajógyári sziget
Neked hogy tetszett?
( 2 Szavazat )

Szóval menni egyszerűen kell, mert idén van két olyan név, ami miatt fangirllé változtam, és csak lesz valami extra meglepetés is, ami tetszeni fog – mindig van. Természeten újra elhatároztam, hogy most aztán végignézek x koncertet és egészen biztosan elsétálok a Sziget A pontjából egészen a B-be, és megnézem azokat a színpadokat is, amiket eddig sosem.

1. nap – augusztus 11., szerda

Ez mind szép és jó, ennek ellenére szerdán gyakorlatilag mérgezett egérként rohangáltam, de ezt feltűnhetett másnak is, egy jóbarát furcsán méregetve kérdezte meg délután, hogy de ez nekem jó? Perszehogy az, illetve az azért annyira mégsem, hogy a fotózás miatt pont ütik egymást a zenekarok, és se egyiket, se másikat nem látom normálisan, bár épp aznap az Ill Nino kivételével nem is volt nagyon olyasmi, amin ottragadtam volna.

Olyan hat körül értem ki, és akkor épp a Cadaveres melegítette be azt a néhány embert, aki a metalsátorba tévedt, vélhetően a leglojálisabb rajongók nézték meg a srácokat, külföldiek maximum udvarias érdeklődés szintjén nézhetnek be ilyenkor a Headbanger’s Ball színpadhoz. Utoljára 2007-ben láttam őket, ugyanitt, azóta tagcseréltek,  és az a néhány dal amit láttam-hallottam, meg az egész produkció összeszedettebbnek tűnt számomra. Sajnos Vörös Ati (most már már leírhatjuk, hogy Nevermore) vendégszereplését nem láttam, épp a Nagyszínpadnál iratkoztam fel az ottani koncertekre.

Cadaveresék végére értem vissza, utánuk jött a latino Ill Nino, akiket még a Marc Rizzós lemezeikkel egészen szerettem, aztán a 2008-as albummal kapcsolódtam be újra életük fonalába. Ez a csapat is élő példája annak,Ill Nino hogy tilos hinni a jól megdizájnolt zenekarfotóknak, Cristian Machado énekes hízásnak indult, már rég nem az a dögös latin srác, seggig érő raszták ide vagy oda. Ahrue Luster meg ugyanolyan riasztó, mint annak idején a Machine Headben volt, de legalább karakteresen gitározik még mindig. Három szám után át kellett rohannom a Nagyszínpadhoz, majd utána vissza, de akkor már tényleg forrt a levegő, és nemcsak a sátor alaphelyzetben szaunaisztikus klímája miatt. A tömeg Cristian tenyeréből evett, aki jó nu metal zenészhez illő módon természetesen többnyire arról nyöszörög, hogy milyen szar volt apa nélkül felnőnie. De ő legalább nem vált nevetségessé, mint Jonathan Davis. A ritmusszekcióra muszáj volt odafigyelni, Dave Chavarri dobos és Daniel Couto ütőhangszeres sajátos fűszerezést ad az Ill Nino dalaihoz, a koncert végefelé előadott szólisztikus néhány percük konkrétan visszakergetett a sátorba hátulról, annyira feelinges volt. Nem a világ legeredetibb zenekara, de koncerten láthatóan erősek, és legalább őket is kipipálhattam.

Közben volt egy Nagyszínpados The Hives kitérőm. Valahogy ezek a The akármies nevű zenekarok mumusként telepszenek rám a Szigeten, mindig belefutok néhányba, és mindig értetlenül állok a jelenség előtt, hogy mégis mi a fészkes fenét zabálnak ennyire fájdalmasan jellegtelen zenéken tömegek. Ráadásul a The Hivesre simán ráfoghattam volna, hogy angolok, az összes külsőség, pózok, meg az idétlen ruhák totálisan megtévesztőek, a zenéről nem is beszélve: a garage rock, illetve garage punk stílust vallják magukénak. Pedig svédek. Érthetetlen, mert a svédek teljesen vállalható zenékben utaznak, de ezek szerint náluk is vannak oldalhajtások, a The Hives meg tipikus fesztiválzenekar: elbohóckodnak a színpadon, fesztiválokon meg a közönség 98%-a úgyis módosult tudatilag, totálisan mindegy, mire ringatóznak. Befejeztem az észosztást, néhány dalból nem óhajtom megítélni az életművüket, ellenben hallgatni sem szeretném őket.

A metalszínpadon a szerdai főzenekar a finn Children Of Bodom volt, akiket már a latin srácok is szeretettel Children Of Bodombekonferáltak, és akikre aznap a legtöbben gyűltek össze. Ha láttál már Bodom koncertet, túl sok újdonságot nem lehet hozzátenni, eljátszották a Bodom nagyágyúkat, Alexi Laiho tökéletesen ugyanolyan pózban gitározik, mint bármikor máskor, még a haját is ugyanazzal a jellegzetes mozdulattal dobja hátra, Janne Wirman még mindig a nézőtér felé fordítja a billentyűket (ami minden, csak nem metal), a közönségben a kiscsajok még mindig fülsüketítően sikoltoztak, ha Alexi a színpad szélére sétált. Az égvilágon semmi nem változott. Lehet bármit mondani a Bodomra, hogy  pózerek és tulajdonképpen iszonyú röhejes ez a heavy/death keverék hörgéssel és billentyűkkel meg kurva gyors gitárszólókkal, de az kétségbevonhatatlan, hogy a maguk műfajában kifejezetten van bennük spiritusz és rövid távon egész szórakoztatóak. Hosszú távon már nem az én zeném, de kell valami belépő az új generáció számára, a finnek meg erre teljesen jók, ráadásul legalább legalább tényleg egy jó gitárosra figyelnek rajongók.

Bodomról egy hirtelen mozdulattal átrohantam Madnesst fotózni, de mivel a ska zenék és én gyökeresen máshol elhelyezkedő galaxisban tartózkodunk, ráadásul az első dal hallatán (amiről később megtudtam, hogy a legnagyob slágerük) valamiért a Fásy mulató STÁRjai jutottak eszembe, továbbra is úgy éreztem, hogy nem fogunk összebarátkozni, lengje őket körbe bármekkora legendaisztikus köd.

Nagy meglepetésemre hirtelen támadt egy kis szünet, amit remek beszélgetéssel töltöttem, és rájöttem, hogyBad Religion az iPhone tényleg addiktív, és mivel egy ismerős hazadobott, még bele tudtam nézni a Bad Religionbe, amitől konkrétan leesett az állam. Sosem gondoltam volna, hogy egy punk (!!!) zenekar koncertje lesz (illetve lett volna, ha végig tudtam volna maradni, de sajnos ez most nem jött össze) a Sziget bármilyen csúcspontja, de ezekben a kaliforniai pernahajderekben tényleg ott a tűz még mindig. Greg Gaffin piros, galléros pólóban, kopaszodását semmi hülyeséggel nem rejtő frizurájával maga az átlagpolgár, és tényleg inkább nézném ilyen közegben paleontológus professzornak, mint punkernek, de annyira hitelesen mászkált ide-oda, hogy eszembe nem jutott megkérdőjelezni, hogy kerül ilyen fizimiskával bármilyen zenei színpadra. Brooks Wackermant, akit olyan zenekarokban lehetett már látni, mint a Suicidal Tendencies vagy az Infectious Grooves, de még a Kornban is kisegített, mindennek lehet mondani, de képzetlennek nem, itt nyilvánvalóan kizárólag a feeling kedvéért üti ennyire vigyorogva és lelkesen a bőröket – amit totálisan meg is értek. Egy élmény volt a srácot figyelni, komolyan. Greg Hetson magyar zászlós (régi címeres), Free Attila Ambrus feliratú pólót viselt, ami mindenképpen kedves gesztus, és ne feledjük, hogy az A38 színpadon végre értelmes fények is voltak, nem úgy mint a szerencsétlen metalszínpadon az a pár kósza borzalmas színű reflektor. Mély bánatomra azonban nem tudtam végig maradni, de ha jönnek legközelebb, nem kérdés, hogy megyek, amúgy meg lehet, hogy utána kellene néznem a lemezeiknek?...

3. nap – augusztus 13., péntek

A csütörtöki napot kihagytam, a Skindredet sajnálom egyedül, akiket másodszor sikerült nem megnéznem, de az élet kegyetlen. Az viszont alap, hogy péntek 13-án már korán kint kell lenni, így már a hazai Room Of The Mad Robotsba bele tudtam lesni. A bemutatkozó lemezük egész pofás, ellenben azóta énekest cseréltek, Mári Péter a Remembering the Steelből érkezett nyár közepén Vincze Andres helyére. Andres lemezen karakteresebb volt, azt meg majd meglátjuk, Péter milyen lesz hosszú távon. A koncert az ilyenkor sajnos szokásos kevés néző ellenére nem volt rossz, pörgősek, energikusak, kellenek az ilyen modern felfogású zenekarok itthon, Péter a konferálásba meg majd belejön remélhetőleg.

A Papa Roach tipikus fesztiválzenekar, és tipikusan amerikai fesztiválzenekar. Tény, hogy kell hozzá némi perverzió, hogy tűző napon, Papa Roachnegyven fokban ez bárkinek tetsszen a masszívan sikítozó első soros kiscsajokon kívül, akik Jacoby Shaddix és/vagy Tobin Esperance bármelyik mozdulatától majd’ elájultak, de hát perverziók nélkül mit ér az élet, nem? Lehet úgy is fogalmazni, kipipáltam a Papa Roachot is, a maga szoftrock, vagy rádiórock műfajában teljesen korrekt zenét művelő csapat nem nyújtott semmi különösen extrát, előadták a slágereket, meg egy új dalt (Kick In The Teeth) is az augusztus végén megjelenő új hibrid kiadványukról, amivel tévedni nem lehetett, sláger ez is, mint ahogy a már jól ismert Broken Home, Getting Away With Murders (ezzel nyitottak), Scars, Hollywood Whore vagy a kihagyhatatlan Last Resort, amit bizonyára már a zenekar is halálosan utálhat, bármennyire is tiltakoznak ellene, hogy neeeem, ezt még tömény élmény játszani. Jacoby mellett Tobin vonzza mágnesként a tekinteteket, akik kicsit a mai Nikki Sixxre hajaz, fazonra meg mozgásra is, de azért valljuk be, korántsem akkora showman. Az énekes az, aki lemászik a közönséghez, hagyja, hogy tapogassák, majd végigpacsizza az első sort, de ez is a buli kiszámított része. Egy óra bőven elég is belőlük, hosszú távon halálosan egysíkú ez a zene, és úgyis csak a zenekar leglelkesebb rajongói mondják azt, hogy mekkora istenek voltak.

A kötelesség egyszerre két helyre szólít(ana), így innentől kezdve egy teljesen koncertet képtelen vagyok végignézni, így a 30 Seconds To Mars interjú után éles váltással esem be a Blind Myself koncertre, akik feszesek mint mindig és valami rettentő metal az egész, még így, pár dal erejéig is alaposan feltöltöttek. Jót tett nekik az utóbbi évek zenei változása, és ugyan maga a pomogács szó, tartósan égnek állítja a hajam, a zenei körítés hibátlan, és a Beatrice Hegyek között átirata sem volt rossz éppen a Machine Head Davidianjével súlyosítva, ami a szaunaisztikus sátorban is képes volt libabőröket növeszteni a karomon, ráadásul rajtuk nagyjából a kevésnél valamivel többen voltak. Azzal meg csak magamat ismételgetem, ha azt írom, hogy a dobok mögött Jankai Valentin fülnek és szemnek is táplálék, és örülnék, ha nem Magyarországon öregedne meg…

De ismét rohanni kellett innen egy rövid időre, majd az Enter Shikarira értem vissza, akik ezzel a rock/metal/techno/hardcore vegyesfelvágottal a közönséget megnyerték maguknak, engem kevésbé. Nem mondom, hogy nem kaptam fel a fejem néhány dalra, ám inkább csak meghökkentettek a műfajok totálisan szemtelen keverésével. Nem fogom otthon hallgatni őket, de egynek elment ez a koncert is. Azt meg megszokhattuk, hogy általában Angliából érkeznek a fura zenék.

Ezután következett számomra azt este mély- és fénypontja, a kevés számomra fontos zenekarból a héten sikerült kettőt-kettőt egy időpontra rakni, így a Paradise Lostot gótikusan vérző szívvel hagytam ott három szám után (legalább fotózni sikerült), pedig az a három szám már sejtette, hogy jó lesz a koncert – és törzsrajongók szerint tényleg az volt. Szaladni kellett 30 Seconds To Marsra, akik viszont letiltották a fotózást, hiába, ők STÁRok. 30 Seconds To MarsTavaly már majdnem jártak a Szigeten, csak Jarednek épp forgatnivalója akadt és lemondták a fellépést.  Végre itthon is láthattuk azokat, akiket hihetetlen rajongói hisztéria vesz körül szerte a világon, amit ők remekül ki is használnak, irdatlan okosan kezelik az internetet önmaguk népszerűsítésére, ők azok az elérhetetlenség elérhető sztárjai. Ott vannak a Twitteren, Facebookon, és sokszázezres létszámú, totálisan ingyen dolgozó promóter népszerűsíti őket (többnyire zsenge korú lányrajongók), akikkel egyetlen lüktető, organikus tömböt alkotnak így együtt.

A koncert rövid volt és mondhatni velős, az első lemezt szokás szerint elfelejtették, nem meglepő módon az új anyagot erőltették. Így élőben szimpatikusabbak a dalok, mint lemezen, bár az tény, hogy a sokadik „énekeljünk érzékenyen a verzében, a refrénben engedjük ki a hangunkat, de inkább integessünk a közönség felé, hogy segítsenek ki”-jellegű téma után már rajongóként is vakargattam néha a fejem. És Jared Leto ezt a műsort szinte minden dalban eljátszotta, pedig van hangja a srácnak, csak itt most épp lusta volt használni. Közben pörgött és forgott a gitárral, uralta a színpadot, lement a közönség közé a The Killben, illetve közéjük, sőt, konkrétan rájuk is állt, majd eszelős tekintettel nézett körbe és énekelte, hogy Bury me bury me, majd kihagyott sorokat, és ez a dal még a rekkenő hőség ellenére itt is libabőröztetett, van ilyen. A Beautiful Lie volt a másik csúcspont, kár, hogy a refréneket Jared már megint lespórolta. Remek ötlet, hogy az egyébként látványosan játszó Shannon Leto dobcuccát kirakták jobboldalra, legalább azok is ráláttak, akik nem merészkedtek a tömeg közepébe, és nem nőttek túl magasra – mint én. A horvát származású Tomo Miličević meg maga a rákenról a csapatban: zilált, hosszú hajával, szakállával és szakadt megjelenésével a legszimpatikusabb arc, ráadásul nemcsak gitározik, olykor a billentyűkre is rátapadt, multikulti minden tekintetben.

Jared sokszor hangoztatta, mennyire szeret minket: ti vagytok a legjobbak – van aki még beveszi ezt a legalapabb, totálisan fárasztó nézőhergelést?... Kicsit túlzásba is vitte a kozsóisztikusságot, az éneklésre koncentrált volna inkább, akkor nem gondolkodtam volna azon, hogy mennyit visz bele az egész produkcióba a színészi másik feléből. Igazi moshpitet meg valószínűleg nem igazán láthatott, ha a saját rajongóit buzdította erre, de legalább az ugrálással nem volt gond. Az L490-nál a zenekar levonult, Shannon ült le a színpad szélére egy szál akusztikus gitárral – ha már az ő dala, alap, hogy ő játssza el. A koncert végefelé kimondottan soknak éreztem az óóóó-zást, annak ellenére, hogy kifejezetten szeretem a zenekart.

A záró Kings And Queens előtt Jared kiválasztott egy adag rajongót, akik felmászhattak a színpadra táncolni, ugrálni, énekelni, örülni, jó hosszan elnyújtották ezt az amúgy sem túl tigris dalt, utána meg pofátlanul gyorsan levonultak és nem jöttek vissza. Szép volt, jó volt, noha korántsem nevezném zseniálisnak, azért örültem, hogy végre láthattam őket, de nem ez a koncert a Sziget legjobbja és sokkal lojálisabb Mars rajongók is azt állították, hogy ez volt a legrosszabb, amit tőlük láttak eddig. Így tessék értékelni az estét.

4. nap – augusztus 14., szombat

A szombati fellépők finoman szólva nem az én ízlésemmel ütköztek, így rövidre vettem a napot, Tankcsapda koncertjére értem ki, és megesküdtem volna, hogy tavaly láttam őket, de utánanéztem és az a 2007-es Sziget volt. Sokat nem tudok hozzátenni, még a ventilátor is kb. Tankcsapdaugyanúgy fújta Lukács Laci haját, mint három éve, mintha metalosabbak lennének most úgy összességében, viszont nem szóltak túl jól, és Lukácsnak a szokásosnál is kevesebb hangja volt. Rajongók szerint sem volt a koncert annyira hűde, én meg még rajongó sem vagyok, szóval.
Átsétáltam a Deák Bill Blues Bandre, akiket viszont tavaly láttam és ahhoz képest itt sem történt sok változás, talán a közönség lett kevesebb, de hát ki néz magyar koncerteket a Szigeten, így elég hakni-jellegűnek tűnt az egész, meg én sem voltam ráhangolódva aznap kb. semmire.

Az Iron Maident sem tudtam fotózni, így tényleg totál felesleges volt aznap kimennek, a zenéjüket sosem szerettem, sőt, a klasszikus trappolós heavy metal sokkal valami félelmetesen messze áll tőlem, annak ellenére, hogy Bruce Dickinson szólódolgait meg kedvelem. Tiszteletreméltó zenekar, de nem az én világom – maradjunk ennyiben, és mivel még nem láttam őket, becsületből egy-két dalt végigálltam, hogy kipipálhassam, láttam az Iron Maident. Nos, nem lettem rajongó, ráadásul a gitárból semmit nem lehetett hallani, a zene meg továbbra sem az én teám, pedig olyan dallal nyitottak, amit még én is kívülről fújtam, pedig. A további barátkozás helyett a lassú hazasétálást választottam.

5. nap – augusztus 15., vasárnap

Mintha ezen a Szigeten még gyorsabban pörgött volna az idő, máris az utolsó nap fellépőit böngésztem. Millió dolgot meg akartam nézni vasárnap és nagyon ki akartam érni Danko Jones-ra, de az eső úgy döntött, hogy maradjak otthon még egy kicsit. Jégesőt, óriási vihart is ígértek aznapra, épphogy csak földrengést nem (az volt nemrég máshol), így az Isten Háta Mögöttre értem a Headbanger’s Ball színpadhoz, akik most is kaotikusak és kiszámíthatatlanok voltak, Palika most is széjjelszívta magát és nem tudott beszélni, Csabi meg talán az utolsó koncertek egyikét gitározta végig velük. Aki egyszer látta őket, tudja, mire számíthat, még a rájuk jellenző kiszámíthatatlanságban is van valami rendezettség egy IHM koncertben. Rájuk lehet fogni, hogy bölcsészmetal, és semmi értelme a szövegeknek, meg merő sznobság őket szeretni, de tény, hogy valami olyan fura és megmagyarázhatatlan foltja az IHM a hazai zenei életnek, amire egyszerűen szükség van bizonyos időközönként.
Ez a nap a rohangálásoké volt, még Monster Magnet előtt szólított a kötelesség, hogy szóra bírjuk Dino Cazarest és Burton C. Bellt tíz perc erejéig, az meg maga volt a METAL, amint a Fear Factory megérkezett a backstage-be, majd a komótosan sétáló, hegynyi Gene Hoglan álmos medveként nyúlt el a kanapén szundikálni.

A Monster Magnet is az a csapat, amit otthon valahogy sosem hallgattam, utoljára meg 1999-ben találkoztam Monster Magnetvelük még a Metallica előtt, akkor finoman szólva nem voltak topformában, ráadásul azóta jelentős formai változásokon is átestek, Dave Wyndorf izmos (ám ronda) rockistenből átlényegült egy (még rondább) törpe gömbbé. Jah, a jó ég tudja, mit okozott a túladagolás a szervezetében, láthatóan nem az egészséges bajnoka azóta sem, de kit érdekel, amíg ilyen megdöbbenést tud okozni színpadon. A Sziget legfeelingesebb koncertjét adták, óriási hangulatot hoztak gyakorlatilag percek alatt, pedig különösebben nem történt semmi odafent. A Dave mellett gitározó ős-tag, Ed Mundell volt, akire még rátapadtak a tekintetek, annak ellenére, hogy totálisan szerényen, szinte magát láthatatlanná téve lépkedett ide-oda, és hozta azokat a jellegzetes füstösen életigenlő riffeket, amitől az ember karján felállt a szőr a bent uralkodó szauna ellenére. Dave pedig úgy showman, hogy már nem igazán showman, néha csak úgy ránézett azzal a furán éles tekintetével a közönségre, megemelte a karját, azok pedig a tenyeréből ettek, énekeltek és kiabáltak. Az meg alap, hogy a Space Lordra egy emberként muthafukázott mindenki. Alap, hogy ezek után otthon is fogom őket hallgatni, és ha legközelebb erre járnak, megyek, ez nem vita tárgya.

Az este tartogatta a rendezvény másik szívfájdalmát: a programot összeállítók bizonyára nem gondolták át elég alaposan, hogy a Fear Factory és a Muse rajongótábora között nagy átfedés lehet, így két dal gyors fotózása után kénytelen voltam mechanikusan vérző szívvel otthagyni az egyébként irgalmatlan szigorú Fear Factoryt, pedig egy élmény volt ilyen rövid ideig is nézni a labdaként ide-oda guruló, közben feszesen gitározó Cazarest, de azt már sajnos nem tudtam megfigyelni, vajon Gene Hoglan miképp képes ilyen tempóban dobolni ekkora testtömeggel. Hát… így jártam.

Ezek után mertem remélni, hogy a Muse kárpótolni fog, akik 2007-ben egy félházas koncerten totálisan megnyertek maguknak. Az angol srácok tökéletes gépezetként, de korántsem lélektelenül játszanak mindig – egy jóval nagyobb léptékű színpadon vélhetően még nagyobb az élmény. Rögtön három slágerrel nyitottak: Uprising, Supermassive Black Hole, Map Of The Problematique – amitől a fotósárokban majd’ rámtört az ugrálhatnék. Erősen látszott rajtuk, hogy ziláltak és fejben talán még nincsenek teljesen itt - később megtudtam, hogy késett a repülőjük és 9-re értek a Sziget területére egyáltalán, így nem csoda, ha néha itt-ott leállt a koncert hangulata a hangszercseréknél, és Bellamy is két dal között olykor csak úgy elbabrált a gitárján. MuseSzerencsére nem erőltették agyon az új lemezt – azóta sem barátkoztam meg vele jobban, mint a kritika írásakor. Habár a Muse egy precíziós gépezet, azért teret engedtek a hosszabb gitárszólóknak, zenei kikacsintásoknak is.

Dominic Howard szűk, ezüstszínű kezeslábas-szerű öltözékét mintha egy régi Queen klipből csenték volna el (bár a Pirx pilóta kalandjai sorozatba is simán beleillett volna), így jogosan kapott a színpadi öltözékéhez megfelelő szólisztikus szerepet (MK Jam) egy középre betolt kisebb dobcucc és Chris Wolstenholme segítségével.
Bellamy meg lenyűgöző. Komolyan nem tudom, mi a titka ennek a nyápic, halálosan hétköznapi külsejű angol srácnak, a nyávogó hangjával, aki levegővételnél meg akar halni, de az tény, hogy olyan energiát sugároz szerteszét, ami a legnagyobb egyéniségek sajátja.

A Resistance még Queenesebb élőben, mint CD-n, nem csoda, sokrétűségben is még mindig leginkább Brian May-ékhez tudnám hasonlítani, és egyelőre úgy tűnik, és a világ zenei ízlését felforgató, megváltoztató és hosszú távon ható zenekarok mindig a szigetországból érkeznek.
A csúcspontotot a Time Is Running Out / Starlight / Stockholm Syndrome hozta, és már a közönség felett is cikáztak a lézerek, oldalról szép volt, alulról még szebb lehetett. Nem volt különösebben cicomás a látvány, a méhsejt-szerű ledes háttéren kívül tulajdonképpen nem hoztak semmit, de ez pont így illik Bellamy fura világú, sci-fi ihletettségű (néha nettó marhaságokat tartalmazó) szövegeihez.

A záró Plug In Baby majd a harmonikás intróval kezdődő (igen, Az A Harmonikás betét) maga volt a tömény hidegrázás, majd a Knights Of Cydoniával búcsúztak – ők legalább adtak ráadást, még ha a közönséggel való kommunikáció kevésbé is volt hivalkodó.
A Muse koronaként csücsült a záró napon, kár, hogy olyan halk volt az egész, hogy a tőlem x méterre beszélgető vadidegeneket jobban hallottam, mint Matt gitárját. Zárhatnám olyan panelekkel, hogy jó volt, meg jövőre ugyanitt, ami így is lesz, de valahogy most még gyorsabban elmúlt ez a pár nap és már most várom a jövő évi Szigetet és kérnék szépen az alábbi előadókból néhányat: Disturbed, Stone Sour, Slayer, Audrey Horne, Sixx A.M., Concrete Blonde, Rob Zombie, Five Finger Death Punch.

Valentin Szilvia

Sziget 2010. - augusztus 11-15.

Mivel a Children of Bodom – Gwar – Bad Religion triumvirátus helyett Alice Cooper bécsi fellépését választottam, a csütörtöki nap pedig totál érdektelen volt, így a pénteki Papa Roach koncert nyitotta meg Papa Roachszámomra a 2010-es Szigetet. A szebb napokat is megélt, néhány évvel ezelőtt még szupersztár státusát élvező zenekar eklatáns példája mindannak, amit oly sokan hánynak a Sziget szervezőinek szemére most is, nevezetesen, hogy az igazi top produkciók, csúcson lévő zenekarok helyett pár év csúszással, inkább már kihunyóban lévő csillagokat hoznak el a fesztiválra. Hat-hét évvel ezelőtt a Papa Roach vélhetően fő műsoridőben, több tízezer ember előtt játszott volna, idén viszont fél öttől jutott nekik hely egy meglehetősen limitált létszámú publikum előtt. Ettől függetlenül a hangulat remek volt, a jelenlévő külföldiek imádták a bandát, énekelték a szövegeket, és láthatóan cseppet sem zavarta őket, hogy a kissé műanyag muzsika, illetőleg az egész miliő sokkal inkább hasonlított egy MTV díjkiosztóra, mint egy fesztiválon előadott rock koncertre. Annak ellenére, hogy ez a muzsika sokkal inkább bőrbe öltöztetett popzene, semmint dögös r'n'r, azt azért el kell ismételni, hogy az amerikai srácok profik, Jacoby Shaddix kiváló frontember, a hangszeres szekció pedig nagyon feszesen és húzósan játszott. Épp csak kissé túl steril, túl megtervezett a produkció, vagyis pont az hiányzik belőle, ami számomra a rockzene lényege: az őszinteség és a spontaneitás.

Az esti Paradise Lost buli kezdetéig a Blues Kocsmánál múlattam az időt, ahol két kiváló  produkcióba pillanthattam bele. Kezdetnek a Mohai-Hirlemann-Szappanos trió nyűgözött le minket Háború néven, majd Póka Egon és tanítványai vezettek elő mesterien Jimi Hendrix és Cream klasszikusokat. Mindkét produkciót szájtátva bámultam, hiszen a zeneiség, a profizmus és az alázat olyan lendülettel és energiával párosult, ami valóban ritkaság. Órákig elnéztem volna még mindkettőt.

A Headbanger's Ball péntek esti fő attrakciója a brit Paradise Lost fellépése volt este kilenctől. Bár jómagam sosem voltam rajongója Nick Holmeséknak,Paradise Lost illetve egész érthetetlen módon a klasszikus Icon, illetve Draconian Times lemezek sem találtak utat hozzám, kíváncsian vártam, mit tudnak a doom-death műfaj talán legmeghatározóbb alakjai élőben. Annak ellenére, hogy kissé talán túl hangos volt a buli, összességében a sound – főleg a másnapihoz képest – kielégítő volt, és a britek is kifejezetten jó formát mutattak, sőt Nick énektémáiban sem volt hiba. Ennek ellenére hosszú távon engem kicsit untat az ilyen zene, de kizártnak tartom, hogy a csapat rajongói elégedetlenül távoztak volna a koncert után.

Bár az idei év fő attrakciójaként a Muse volt beharangozva, szilárd meggyőződésem, hogy a szombati Iron Maiden bulira többen gyűltek össze. Steve Harris és csapata előtt a Tankcsapda melegített, meglehetősen szokatlanul, tűző napsütésben. Ráadásul most nem is rájuk voltak kíváncsiak az emberek, illetve a setlist összeállítása sem volt épp a legjobb, így összességében elég haloványnak tűntek, pedig élőben azért Lukácsék általában elég meggyőzőek.

A Final Frontier turnéval hazánkat is útba ejtő Iron Maiden szigetes bulija kapcsán már jó előre heves vitákat lehetett olvasni itt-ott, melynek természetesen az állt a középpontjában, hogy az utolsó három lemezre koncentráló programnak örüljön-e a rajongó vagy sem. Csak csendben jegyzem meg, hogy korábban azért húzták sokan a szájukat, hogy miért mindig a Trooper, Wasted Years meg 2 Minutes to Midnight ment, most pedig az volt a siránkozások tárgya, hogy hol maradnak a klasszikusok. Nyilván, én is össze tudnék állítani idillibb setlistet, de inkább örüljünk neki, hogy a két évvel ezelőtti best of helyett ezúttal egy különleges programot láthattunk. Annak ellenére, hogy ha Maident van kedvem hallgatni, általában valamelyik klasszikus lemezt veszem elő, azért leszögezném, hogy a legutolsó három korong miatt sincs ok a szégyenkezésre, sőt, úgy gondolom, a Dance of Death az egész életművet tekintve is bőven megállja a helyét. Az pedig, hogy a meglehetősen tematizált program miatt gyengébb számok is bekerültek a programba, úgy gondolom, bőven belefér, főleg, ha azt nézzük, Bruce Dickinson hogy énekelte végig a koncertet.

Sajnos már megszokottnak mondható, hogy a Nagyszínpad hangzása nem nevezhető épp kiválónak, és már jó előre borítékolható volt, hogy ez a Maiden esetében sem lesz másképp. Arra viszont még legrosszabb rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy a másodikként érkező Ghost of the Navigatort konstans búgás kíséretében élvezhetjük végig vagy hogy Bruce mikrofonjából időnként nem jön hang, illetve a No More Lies magasainál csak fülsértő recsegést továbbít majd. Mindez amellett, hogy kiszúrás a közönséggel, természetesen a zenekart is idegesíti, rossz fényt vet az országra, és kifejezetten pofátlanság is.
Mindemellett valamiért mégis nagyon kellemes emlék marad nekem a koncert. Mert bár valóban rossz volt a hangzás, ráadásul nem is a kedvenc számaimat játszották, az Iron Maiden megmutatta, hogy ilyen körülmények között, egy gyengébb setlisttel is bivaly koncertet tudnak adni. Az meg csak hab volt a torkán, hogy Dickinson csodamód énekelt. Jobban is tetszett, mint 2008-ban.

Negyedórával a Maiden után már a Headbanger's Ball sátorban találtam magam, hogy egy másik nagy kedvenc, a Kamelot műsorát nézzem meg. Bármennyire is vártam előzetesen ezt a bulit, a végeredmény sajnos teljesen élvezhetetlen volt. A zenekar becsülettel odatette magát – elsősorban Roy Khan és a régi/új basszer Sean Tibbets volt elemében – de a pocsék hangzás tönkrevágta az egész bulit. Mindehhez még a koncert közepén az ellenőrök a hangerőt is lehúzatták, minek köszönhetően egy ideig csak kontrollról szólt a zenekar. A Sziget egyik legjobban várt bulijából a legnagyobb csalódás lett!

A szombati napból kiindulva kissé fáztam a Fear Factory vasárnapi fellépéstől, hiszen Dino Monster MagnetCazaresék muzsikáját megöli a rossz hangzás, de úgy látszik, imáink meghallgattattak.
Már a fél nyolckor kezdő Monster Magnet is nagyon megdörrent, a Fear Factory alatt pedig tényleg lemezminőségben szólt a cucc, de ne szaladjunk annyira előre.
Ha a Sziget csalódását a Kamelot buli jelentette, akkor a legnagyobb, pozitív értelemben vett meglepetés jelzője csakis a Monster Magnetet illetheti. Megmondom őszintén, gyakorlatilag ismeretlen volt előttem a banda, Dave Wyndorffék viszont iszonyat nagy bulit csaptak. A meglehetősen Vikidál Gyulára emlékeztető, eléggé elhízott Dave Wyndorf vezetésével erőteljesen, feszesen, húzósan elővezetett, kissé elszállós, zsigeri rockzene hamar a banda pártjára állította a közönséget, így gyakorlatilag a koncert elejétől nagyon jó hangulat uralkodott a sátorban. Bár Wyndorf élő példája annak, hogy káros mellékhatásai is lehetnek annak, ha valaki leáll a kemény drogokkal, hangja nagyon rendben volt, és a színpadi előadásban sem zavart, hogy jócskán van rajta fölösleg. A zárásként előadott slágerduóval – Space Lord és Powertrip – aztán megadták a kegyelemdöfést a publikumnak, én pedig azt gondoltam, Burton C. Bellnek és csapatának igencsak fel kell kötnie azt a bizonyos gatyát, ha ezt überelni akarják. Mint néhány perccel később kiderült, ez azért nem okozott gondot.

A Fear Factory jött, ledarált minket és megdicsőülten távozott. Az elmúlt évek kissé gusztustalan kavarásai miatt egy eléggé megtépázott renoméjú FF érkezett a Szigetre, de meggyőződésem, hogy ezzel a bulival maradéktalanul sikerült véghezvinniük azt, amit a Mechanize lemezzel elkezdtek: Fear Factorynevezetesen helyreállították ázsiójukat. Náluk tényleg minden klappolt; lemezminőségben dörrent meg a cucc, fesztiválprogramhoz tökéletes setlistet állítottak össze, ráadásul az újonnan igazolt Gene Hoglan személyében egy olyan dobos került a bandába, aki amellett, hogy maga a tökéletes metal ütős, ráadásul élő legenda is (Dark Angel, Death, Testament, Strapping Young Lad, soroljam még?). Nem erőltették túl az új lemezt (a címadón és a klipes Fear Campaign-en kívül csak a Powershifter fért be), ellenben legkiválóbb és legslágeresebb dalaikat vették elő. Shock, Edgecrusher, Smasher/Devouer, Acres of Skin, Linch Pin, Martyr a végén pedig egy ötszámos Demanufacture-blokkal tették fel a pontot az i-re. Burton C. Bell remekül énekelt, Dino emblematikus riffelését jó volt hallgatni, Gene Hoglan és Byron Stroud pedig eszményi ritmusszekciót alkotott. Összességében pedig mindez a Sziget legjobb koncertjét eredményezte.

Összefoglalásképpen azt tudom mondani, tetszett nekem az idei Sziget, bár az ár/érték arány nem volt minden esetben megfelelő. És bár a nacionalizmus meglehetősen távol áll tőlem, eléggé zavart, hogy a biztonsági őrtől a pultosokon keresztül a póló-árusig, mindenki angolul szólt hozzám. Jó lenne, ha az utóbbi évek egyre nyilvánvalóbb azon szándékától, hogy mind több és több külföldit vonzzanak ide, a szervezők visszatalálnának kicsit a magyarokhoz is, hiszen úgy gondolom, és szeretném hinni is, hogy ez a fesztivál elsősorban nekünk kerül megrendezésre. Jó lenne, ha jövőre ez valamivel jobban érezhető is lenne.

Kiss Gábor

További fotók:
30 Seconds To Mars
Bad Religion
Blind Myself
Cadaveres
Children Of Bodom
Deák Bill Blues Band
Enter Shikari
Fear Factory
The Hives
Ill Nino
Isten Háta Mögött
Madness
Monster Magnet
Muse
Papa Roach
Paradise Lost
Room Of The Mad Robots
Tankcsapda

 
FacebookGoogle bookmarkMyspace bookmarkIWIWSatartlapDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.