Shock!

február 15.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Masters Of Rock Fesztivál - Vizovice, 2011. július 14-17.

A Zlin melleti Vizovicében, a Jelínek likőrgyár területén megrendezett nemzetközi fesztivál főleg a metal hagyományosabb irányzatai kedvelőinek jelent biztos pontot a nyár közepén. A két fronton zajló eseménysorozatban a lényeg természetesen most is a főszínpadra koncentrálódott, míg a kisszínpadon jobbára helyi érdekeltségű, feltörekvő zenekarok mutatkoztak be. A körülményeket illetően a legkomolyabb változás mindössze annyi volt, hogy az eddigi fő szponzor Pilsner Urquell helyére a Gambrinus lépett be, minek következtében tavalyhoz képest olcsóbban, 30 koronáért lehetett hozzájutni a fesztivál alapsöréhez. Természetesen a helyi nevezetességet, a Jelínek gyár főzeteit és párlatait ezúttal sem bírtuk kihagyni (Hruskovice rulez!) hiába, csak kellett őket valamivel ösztönözni, hogy jövőre is itt lehessen a Masters Of Rock. Jókat enni-inni egyébként általában teljesen barátságos árakon lehetett, gyors és kedves volt a kiszolgálás, aki pedig egyéb szuvenírekre vágyott, az a bazársoron megszerezhette, amit kinézett magának. A lényeg persze a zene volt – lássuk csak részletesebben, mi is történt a július közepi hosszú hétvége során!

1. nap

időpont:
2011. július 14-17.
helyszín:
Areal Likérky Jelinek, Vizovice, Csehország
Neked hogy tetszett?
( 3 Szavazat )

A fesztivál területére való megérkezésünkkor a nagyszínpadon már javában tolta a talpalávalót az erre fogékonyaknak a skót kalózmetalos Alestorm. Lemezeikbe belehallgatva korábban már próbáltam megfejteni a körülöttük támadt hisztit, de ahogy ilyen módon értelmes megfejtést nem találtam, úgy ez a koncert sem győzött meg sikereik jogosságáról. Nem vagyok én ellene a humor és a metal szimbiózisának, és ezt a kalózos vonalat is lehetne hitelesen tolni (anno a Running Wildnak ez egész jól sikerült), de számomra egész egyszerűen csak kínosan vicceskedő erőlködésnek tűnik ez a csapat a maga ovisoknak való kiállásával, bugyuta szövegeivel, dajdajozós-mulatós felhangjaival, no meg Chris Bowes énekes/billentyűs totálisan gázos, csapnivaló kántálásával. Gyanítom, pár év múlva nem sokan fognak emlékezni rájuk – nem lesz bennem hiányérzet az eltűnésük miatt, az biztos.

Sajnos az amerikai epikus heavy/power vonal egyik veterán zászlóvivője, a beavatottak körében kultikus státusznak örvendő Virgin Steele is igen gyenge formát hozott ez alkalommal. Az egy dolog, hogy rosszul szóltak, de maga a produkció volt széteső, és a banda motorjának számító David DeFeis énekes is igencsak formán kívül volt. Jellegzetes, egyéni énekstílusa egyáltalán nem jött át, erőlködött csak, egyszerűen a hangjában semmi, de tényleg semmi energia nem volt. Pózolt persze, frontemberkedett bőszen, ezzel nem is volt hiba, de tud ő ennél sokkal jobb is lenni, ahogy azt anno a PeCsában a Hammerfall előtt láthattuk tőle. A csapat egyébként szintén széthulló formát mutatott, ami nem is csoda annak fényében, hogy gitárosuk, Dave Pursino egész egyszerűen felszívódott, a bőgős váltott át a hathúrosra, basszusgitár pedig nemes egyszerűséggel nem volt... Véleményem szerint jobb lett volna, ha így inkább ki sem állnak, mert ez a produkció nem volt más, mint saját nimbuszuk sárba tiprása. Kár értük... Remélem, nem a végjáték tanúi voltunk, patinás múltjukra való tekintettel nem ilyen dicstelen befejezést érdemelnének.

Az első olyan bulit, aminek láttán önfeledtem tudtam mosolyogni, a német Bonfire produkálta. Veterán arcok ők is, akik eléggé takarékon mozognak az utóbbi időkben, de ehhez képest egy abszolút korrekt, szórakoztató, feelinges bulit nyomtak. Muzsikájuk valahol a hard rock és a melodikus metal között mozog, hallhatóan hatott rájuk a Scorpions, a klasszikus Bon Jovi és az arénarockos Def Leppard is – az égvilágon semmi újat nem találtak fel tehát (nem is törtek ki soha a másod-harmadvonalból), de jó dalaik vannak, amiket mosolygós, szimpatikus kiállással adnak elő. Programjukban egyaránt helyet kaptak régi, nyolcvanas évek végi, illetve frissebb szerzemények, és mindez kellőképpen kompakt módon szólalt meg a kezeik alatt. Túl sokan nem hinném, hogy ismerték a munkásságukat, de szép tapsokat, nagy ovációt kaptak a végén – meg is érdemelték, rendben volt nagyon, amit előadtak a rendelkezésükre álló egy órában. Kellemes meglepetést okoztak, bízom benne, hogy találkozunk még.

A finnek egyik legnépszerűbb csapatát, az Amorphist bizonyos körökben divat fikázni mostanság – főként a már nem is annyira új énekes kapcsán -, amit egész egyszerűen nem tudok hová tenni. Masszív figura és jó frontember pedig ez a Tomi gyerek, hangra és fazonra is rendben van, ráadásul – elődjével ellentétben – megbízható is, úgyhogy tényleg nem értem a fanyalgókat. Lényeg, hogy ezen a koncerten is jó volt a brigád, akár régi klasszikusokról (például My Kantele, Castaway), akár újabb darabokról volt szó. A hangzásuk nagyon klassz volt, ami által a jóféle old school billentyűs hangszínek sem tűntek el a hangmasszában - ennek külön örültem. Bár a Hegyaljáról beesett csapat tokaji produkciója állítólag nem sikeredett túl fényesre, de az itteniek alapján azt gyanítom, ennek leginkább technikai-megszólalásbeli okai lehettek, ugyanis itt kimondottan jó formában, erőteljesen muzsikált a zenekar. Ha legközelebb headlinerként jönnek Magyarországra, feltétlenül megnézem majd őket.

A Finntroll és az Eluveitie tagjaiból verbuválódott, Pagan Alliance névre keresztelt „kooperációs" műsorba csak fél szemmel lestem bele – nem is annyira azért, mert nem érdekelt a dolog, hanem sokkal inkább a fáradtság okán. Kellett egy kis szusszanás a hosszú út és a már megtekintett koncertek után. Amit elcsíptem belőlük, az különben nem volt rossz a maga módján, bár annál azért lehetett volna több fantáziát vinni a dologba, hogy pusztán csak az anyabandák dalait játsszák felváltva egymás után. Pár feldolgozással (pl. Skyclad, New Model Army, stb.) simán feldobhatták volna a programot. A siker persze így sem maradt el, a népek örültek, mi meg inkább magunkat pihentettük kicsit.

A saját hangzásvilágát az új albummal némiképpen megreformáló Hammerfall fellépését nagyon kíváncsian vártam: főként az érdekelt, az élő előadáson is érezhető lesz-e a korongon tetten érhető szolid vérfrissítési kísérlet. Az utóbbi pár alkalommal, amikor láttam őket, inkább rutinból, kissé saját magukba is beleszürkülve játszottak, most azonban valahogy újból éhesnek, bizonyítási vágytól feszülőnek tűnt a csapat, és ez feltétlenül pozitív fejlemény. A közönséget némileg megosztó új lemezben erősen bízhatnak Oscarék, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy négy nótát (Patient Zero, One More Time, Bang Your Head és Let's Get It On) is elővezettek róla, az olyan klasszikusok mellett, mint a Heeding The Call, a Hammerfall, a Renegade, a Hearts On Fire vagy a Blood Bound. Designban és színpadi ruházatokban is földközelibbre vett, másfél órás szettjük nekem teljesen rendben lévőnek tűnt, végre újból érezni bennük azt a lendületet, ami a korai időkben jellemezte őket. Cans kiváló formában, szimpatikus átkötő szövegekkel (amikből például kiderült, hogy egy '81-es Saxon koncerten kapta el véglegesen a metal) vezényelte végig a bulit, és láthatólag az egész zenekar jó passzban volt – ez a pozitív kisugárzás pedig a publikumra is átragadt. Ugyan a Pokolgép-feldolgozást otthon hagyták (majd ősszel Budapesten lesz az is!), de ennek ellenére nem volt bennem hiányérzet, amikor elköszöntek.

A svédek tradicionális fémzenéje után Portugália máig leginkább exportképes metal formációja, a Moonspell jóval sötétebb, súlyosabb világára kissé csikorogva állt át az agyam, de aztán hamar elkaptam a fonalat, lévén hogy a banda igen meggyőző erővel tolta a jobbára a hőskorszakra (Wolfheart-Irreligious éra) fókuszáló programját. Jómagam már vagy tíz éve nem láttam őket, úgyhogy jóleső újrafelfedezést élhettem meg abban az egy órában, ami kijutott nekik. A fesztiválra túlnyomórészt jellemző korrekt hangzással itt sem volt hiba, kellő súllyal és morcossággal szólaltak meg az időnként egy-egy frissebb nóta közbeiktatásával prezentált patinás darabok. A fekete kabát alatt old school Dio pólóban feszítő énekes, Fernando Ribeiro a szó klasszikus értelmében véve igazi frontemberként irányította a bulit: nem csak énekelt-vezényelt, de apróbb-nagyobb vizuális gegekkel is feldobta a műsort, különös tekintettel a fényekkel való játékra (reflektorral pásztázta a publikumot, tükrökkel hipnotizált, stb.). Élvezetes, látványos, nem hollywoodi értelemben vett szórakoztató koncertet adtak a luzitán farkasok – elő is ásom újból a diszkográfiát.

2. nap

A második napot illetően kissé hezitáltunk a korábbi kezdésen, de aztán inkább egy kis extra délutáni pihi mellett döntöttünk, így a pagan/folk színtéren egyre nagyobb táborral rendelkező német Varg és a dán Mercenary végül kiesett a szórásból az előzetesen betervezettekhez képest. Amikor beértünk a fesztivál területére, elvileg a Sireniának kellett volna játszania, de mint később megtudtuk, a zenekartól külön utazó egyik tag nem ért időben a helyszínre, és így a csapat inkább lemondta a fellépést.

Az első brigád, akit elkaptunk, így végül az Ektomorf lett, akik kimondottan kellemes meglepetéssel szolgáltak. Korai Soulfly, Chaos A.D./Roots-korszakos Sepultura ihletettségű súlyos, modern groove metaljuk ugyan egyszerű, mint a kőbunkó, de épp ilyen hatásos is, főleg élőben. A felállás számomra – aki a csapat dolgait csak felületesebben követem – új volt, ha jól láttam, minimum a dobos és a gitáros srác friss arcok voltak, de a produkción ez egyáltalán nem látszott-hallatszott, kábé olyan elánnal tolta a csapat, mintha legalább egy évtizede nyomnák így együtt. Farkas Zotya sztoriját, küzdelmeit, makacs kitartását ismerve simán elhiszem, hogy az I Know Them vagy a Redemption sorainak súlyossága nem felvett póz, hanem mindez tényleg a lelke legmélyéből, őszintén fakad fel. A közönség szerencsére igen becsületesen reagálta le a csapat dühbombáinak robbanásait, ami különösen annak fényében nagy fegyvertény, hogy ez a fesztivál alapvetően azért inkább a tradicionális, hagyományos fémzenék híveinek szól. Jó volt egy honfitárs csapatot ilyen szeretettől övezve látni – még akkor is, ha a mai Ektomorf tagsága már csak részben magyarországi gyökerű.

Zotyáék után meglehetősen erős váltást jelentett az epikus-szimfonikus bombaszt metalban utazó Rhapsody Of Fire-t látni. Korábbi három, velük kapcsolatos koncertélményem nem hagyott maradandó nyomokat bennem, és bár továbbra is tartom, hogy inkább lemezen hallgatva működik, amit csinálnak, azért azt el kell ismernem, hogy egész sokat fejlődött az élő teljesítményük. Fabio – aki már a budapesti Kamelot koncerten nagyon kellemes meglepetést okozott – például jól énekelt végig, és a frontemberi szerepbe is egész jól belerázódott az évek során. De voltaképpen az egész csapat korrektül teljesített, pontosan játszottak, jól szóltak, és a színpadot is aránylag jól belakták, messze nem tűntek olyan elveszettnek, mint 8-10 éve, amikor párszor láttam őket itt-ott. Az eltúlzott külsőségekből szerencsére visszavettek, és bár a szimfonikus témák egy része továbbra is gépről ment, valahogy nem volt zavaró a dolog, összességében működött a produkció. Természetéből fakadóan ennek a sűrű, szövevényes, rétegzetten hangszerelt zenének minden finomsága nem jöhetett át élőben, de ezzel együtt azért egész jól sikerült elkapnom a fonalat. Ha a fesztivál buliját nem is ők adták, de jócskán többet kaptam tőlük, mint amire előzetesen számítottam. Kíváncsi leszek a fezenes koncertjükre augusztus elején.

A nap voltaképpeni headlinereként funkcionált Twisted Sister bulija nálam duplázást jelentett, lévén, hogy szerencsés tanúja lehettem június eleji várpalotai performanszuknak is. A menetrend és a setlist ugyanaz volt – illetve lett volna -, mint ott, viszont itt jobban szóltak, és talán jobban fel is voltak spanolva ezúttal. És hogy miért az iménti feltételes mód? Nos, az előzetesen számukra kijelölt másfél óra helyett végül csak 75 percet játszhattak – mindezt úgy, hogy már a színpadon voltak, amikor erről őket magukat is értesítették. Dee Snider kissé paprikásan szóvá is tett a dolgot, de aztán nyomták tovább a bulit fullosan, nem lett balhé (hacsak a koncert után a színpad mögött nem volt szóváltás – ezt nem tudom). A best of műsornak így sajnos áldozatául esett például a Come Out And Play, de a főként a Stay Hungry album dalaira építő program így is ütött, mint a gőzkalapács. The Fire Still Burns, The Price, I Wanna Rock, The Kids Are Back, Burn In Hell, Captain Howdy... no és persze A Sláger, aminek a címét csakazért sem írom le (és itt is volt AC/DC feldolgozás). Képtelenség lett volna egy ilyen programmal tévedni, még úgy is, ha mindannyian tudjuk, a valóban király hanggal megáldott Dee mellett a többiek jószerivel inkább a fazonjukat adják a produkcióhoz, semmint fergeteges zenei tudásukat. Ezekhez a – különben zseniálisan megírt – nótákhoz mondjuk ez elég volt; meg hát éppen ők, így öten a Twisted Fuckin' Sister, kész-passz, nincs is mit ezen ragozni. Ahogy például Mark „The Animal" Mendoza kedélyes arcot vágva ököllel csépeli trabantkék basszusgitárját, az éppen úgy a Sister-imidzs elválaszthatatlan része, mint Snider lóarca vagy valószínűtlenül göndör sérója. Rövidített setlist ide vagy oda, engem bizony megvettek kilóra. Ja, és a korábbi fogadkozások ellenére a helyükben én csak elgondolkodnék egy új stúdióalbumon...

Az ausztrál rockszcéna már nem is annyira friss üdvöskéjével, az AC/DC farvizein elindult Airbourne-nal ez volt az első találkozásom, és azt kell mondjam, most bánom csak igazán, hogy úgy egy-másfél évvel ezelőtt nem csíptem el őket valami jó kis verejtékszagú klubbulin. Merthogy ilyesmijük már nem nagyon lesz, lévén igen rövid idő alatt nem is egy, de inkább két lépcsőfokot ugrottak felfelé népszerűségben. Pedig nem éppen az eredetiség mintaképei ők, az AC/DC-s boogie nagyon-nagyon benne van a dalaikban, de egész egyszerűen olyan őrült elánnal és szemmel látható fanatizmussal tolják a négynegyedes alapokon álló kőkemény rakendrollt, amilyet tényleg ritkán látni. A legelvetemültebb gazfickó persze az – engem kissé az anviles Lipsre emlékeztető - énekes/gitáros Joel O'Keefe volt, aki olyan szinten pörög és izzik folyamatosan, hogy képtelenség nem odafigyelni rá: még a világítás tartóállványára is felmászott, ami – gitárral a nyakban, biztosítókötél nélkül – bizony nem kis kaszkadőrmutatvány volt a részéről. De mindannyian feszültek ezerrel, látszott, hogy nagyon pörgeti őket a tömeg lelkesedése. Too Much, Too Young, Too Fast, Girls In Black, Blonde, Bad And Beautiful, Runnin' Wild, Blackjack, és így tovább... ha ismered valamennyire az albumaikat, nagyjából sejtheted, mekkorát üthettek élőben ezek a lemezen is baromi húzós nóták. Eredetibb mivoltából fakadóan a Twisted Sister nekem hangyányival azért jobban bejött, de tény, hogy intenzitásban legalább akkorát dörrentett az Airbourne ezen az estén, mint Sniderék. Igen komoly áttörés előtt áll az ausztrál csapat, ez egyszerűen benne van a levegőben – és meg is érdemlik a sikert, ez nem kétséges.

3. nap

A szombat két szempontból is a legek napja volt: egyrészt ez volt számunkra a leghosszabb nap (már késő délelőtt testületileg kimentünk a helyszínre, hogy aztán éjjel kettőig ne is menjünk máshová), másrészt pedig a legtöbb libabőrös koncertélményt is ekkor gyűjtöttem be. Rögtön a norvég Audrey Horne fellépése ilyen volt: szikrázó napfényben, délelőtti időpontban adtak olyan koncertet, hogy most is beleborzongok, ha visszagondolok rá. Pedig nagy mutatványozások nem voltak, egyszerű farmeres-pólós arcok tolták az egyszerre modern és időtlen, sajátosan melankolikus hangulatú rock/metalt, igazi show-elemet mindössze az excentrikus frontember, Torkjell „Toschie" Rod látványa jelentett, aki azonban tényleg nem semmi egy figura. Ahogy Elvises frizurájával, tetkóival, cingár alkatával, és mindehhez egyfajta szent őrületet tükröző tekintetével rótta a deszkákat, vagy éppen a zenekari árokba lemászva énekelt közvetlenül az első sorok arcába, arra nem lehetett nem odafigyelni. Másképpen ugyan, de valahogy mégis hasonszőrűen bizarr alkat ő, mint mondjuk Mike Patton vagy a The Haunted-os Peter Dolving. Önmagában azonban ez is kevés lett volna, ha nincsenek olyan bődületesen erős, megkapó hangulatú dalaik, mint például a Charon, a Circus vagy a totálisan röptetős hangulatú Sail Away. A program erősen a tavalyi harmadik album dalaira épült ugyan, de azért kaptuk ízelítőt a korábbi évekből is, szó nem érhette a ház elejét. Az egyszerű színpadképpel (szigszalagozott lábdob rulez!) kiálló csapat feelingesen, korrektül tolta az alapokat Toschie énektámai alá, különösen a gitáros Ice Dale (lásd még: Enslaved, Ov Hell, stb.) pengetett jókat, továbbá a billentyűs arc vokálmunkája is kiemelkedő volt. Figyelemreméltó formáció az Audrey Horne, remélem, klubbulin is lesz még alkalmam elcsípni őket. A fesztivál egyik legkirályabb koncertjét adták, és annak ellenére zsebeltek be végül komoly tapsokat, hogy jó eséllyel nagyon kevesen ismerték előzetesen a muzsikájukat.

Az utánuk következő osztrák Visions Of Atlantis ellenben maga volt a csőd. Beauty and the beast-receptúrára építő női- plusz férfiénekes csapat ők, darkos-gótos-popos dalokkal, meglehetősen csúnya énekes csajszival, gombafrizurás, pufók, bénácska énekes-hörgős sráccal, és – ami a legnagyobb baj – totálisan jellegtelen dalokkal. A fasorban sincsenek egy Within Temptationhöz vagy egy Epicához képest, semmilyen szempontból sem, holott láthatólag abba a ligába igyekeznek, de nagyon. Pedig jó dalok és markáns kiállás nélkül nem fognak egyről a kettőre jutni. Ráadásul ők is basszusgitáros nélkül álltak ki – bár nem hiszem, hogy ez bármit befolyásolt volna a végeredményt illetően.

A német Powerwolf elég vegyes megítélés alá esik mostanában, még az általuk amúgy művelt tradicionális metal vonal híveinek körében is. Tény, hogy vámpíros, teátrális kiállásukkal, arcfestésükkel, illetve (ön)iróniába hajló szövegeikkel nagyon vékony mezsgyén egyensúlyoznak a komolyság és a bizarr humor között – ezt sokan nem tudják hová tenni, amit valahol meg is értek, merthogy tényleg kissé extrém a dolog helyenként. Ugyanakkor azt sem árt nem elfelejteni, hogy – a német színtérnél maradva – mondjuk a Helloween vagy az Edguy is jócskán él a humor eszközeivel, amivel valahogy jóval kevesebbeknek akad problémája. De a tengerentúlról ugyanígy mondhatnám Alice Coopert vagy a Lizzy Bordent is... Vizuális koncepcióját tekintve egyébként leginkább ez utóbbi formációhoz hasonlítható a Powerwolf színpadi teljesítménye, míg zeneileg voltaképpen dallamos, fogós, refréncentrikus, de azért helyenként komplexebbre vett heavy metalt tolnak, amiben egyként férnek meg klasszikus európai és amerikai elemek. A monumentális templombelsőt formázó háttérvászon alatt talpig feketében, fehérre meszelt arccal nyomuló banda, és az általuk játszott muzsika számomra valahol olyan hatást kelt, mint a régi Lugosi Béla-féle Drakula film: vicces is, bizarr is, eltúlzott is, de mégis van benne valami borzongató. Különben egy korrekt best of programot nyomtak az első három lemez dalaiból válogatva, sőt a hamarosan megjelenő új korongról is kaptunk ígéretes ízelítőt. A produkciót mind zenében, mind látványban nagyon odatette a csapat, a szó legjobb értelmében voltak szórakoztatóak – előzetesen nem igazán tudtam, mit várjak tőlük, de a magam részéről bejött, amit műveltek. (És nagyon furcsa volt őket később, a dedikáláskor egyszerű rövidgatya-póló kombóban viszontlátni őket...)

A farkasokat követő három formációt – a cseh Kreysont és Sevent (utóbbiaknál Blaze Bayley és Victor Smolski is vendégeskedett), valamint a holland Legion Of The Damnedet – a pihenés és a ... khm ... töltekezés jegyében kihagytuk. Utóbbiakat sajnálom amúgy, ahogy később hallottuk, jóféle masszív régisulis thrash bulit toltak. Majd legközelebb. A következő koncert, amit megnéztünk, a korai idők Manowar-gitárosa, azaz Ross The Boss, valamint zenekara produkciója volt. Műsoruk jó részében felváltva játszottak korai Manowar gyöngyszemeket, valamint szólókorszakos dolgokat – és bár hiába köthető mindkét éra Ross nevéhez, egyértelműen az olyan régi Manowar himnuszok ütöttek igazán, mint a Hail To England, a Kill With Power vagy a Thor (The Powerhead). A meglehetősen joviális kiállású bandában az énekes srác volt leginkább vérbeli metalhead kinézetű – neki ráadásul bődületesen jó hangja van, a leggyilkosabb sikolyokat is hiba nélkül hozta, és még szimpatikusan is viselkedett. Kár, hogy a szólókorszakos nótákhoz nincs, aki igazán ütős énektémákat írjon neki... Jópofa időutazás volt ez a 75 perc; őszintén szólva haknit vártam, de ez annál mindenképpen többet adott, köszönhetően jórészt a vokalista srác szemmel látható elkötelezettségének, meg persze a korai Manowar klasszikusok puszta zsenialitásának.

A Rage-gitáros Victor Smolski félórás workshopja zenészeknek-gitárosoknak biztos nagy élmény volt, de engem abszolút hidegen hagyott ez a gépi alapokra eltolt 30 percnyi instrumentális tekerés. Egy hangszerkiállításon vagy zenészfórumon helye van az ilyen produkcióknak, de itt tök feleslegesnek bizonyult a dolog, a fesztivál-feelinggel ez a szikár technikai demonstráció egyáltalán nem volt kompatibilis.

Szerencsére fél óra után jött az U.D.O. egy és egynegyed órás zakatolása – és bár tartom, hogy az új album meglehetősen harmatosra sikeredett, ez a koncert bizony gyalult, ahogy kell. A műsor első fele volt inkább a szólókorszak dalainak terepe: Dominator, Leatherhead (ez sajnos élőben is éppoly lapos, mint lemezen), Rev-Raptor, Animal House, Vendetta, Man And Machine, Bogeyman (ez viszont rendesen odasújtott!), vagy amire egyáltalán nem számítottam: Thunderball. A magam részéről nem bántam volna, ha megidézik a Faceless World / Timebomb korszakot is, de nyilván kellett az idő a kötelező Accept-adag ledarálására: Metal Heart, Princess Of The Dawn, Midnight Mover, Balls To The Wall (sajnos szokás szerint túlnyújtva), I'm A Rebel – szóval a standard best of Accept szett. Kicsit ezen lehetne variálni, szerintem senki nem bánt volna egy Protectors Of Terrort, vagy akár valami húzósabb darabot a Death Row korongról. Azért a szólókorszakos felhozatallal a magam részéről nagyjából elégedett voltam, és az öreg helyében – különösen az Accept reaktiválódásának fényében – én a jövőben még erőteljesebben fókuszálnék az U.D.O. éra dolgaira. A csapat különben a szokásos sarkos germán precizitással hegesztette a metalt, nagyon jól is szóltak, szóval ezen a fronton nem volt mibe belekötni. Koncerten mindig ütős a brigád, a pesti bulira menni kell majd mindenképpen.

Akiknek Udóék smirglizése után még mindig maradt energiájuk, azoknak éjjel 1 órai kezdettel a Brainstorm vitte be a mindent eldöntő K.O.-t. Németország talán legkevésbé németes power metalosai ugyanis egy olyan koncertet rittyentettek, ami talán nekik maguknak is életük legjobbjai közé tartozik. Az egy dolog, hogy a becsületesen megröffenő U.D.O.-hoz képest is egy nagyságrenddel bikábban szólaltak meg, de ezen felül még sikerült nekik percek alatt, teljesen spontán módon olyan eufórikus hangulatot teremteniük, amilyet nagyon ritkán látni. Ebben nyilván közrejátszott a frontember Andy B. Franck közvetlen, totál allűrmentes, barátságos személyisége, de ezen felül volt még valami megfoghatatlan plusz vibrálás is a levegőben, aminek hatására tényleg az utolsó emberig tapsolt, headbangelt, énekelt és ünnepelt minden jelenlévő. Elképesztő reakciókat váltott ki az emberekből a zene, sokszor Andy még az átkötőszövegeket sem bírta végigmondani, annyira nem akart szűnni a vastaps, az ováció és a konstans üvöltés. A végén már csak hitetlenkedve csóválta a fejét, majd térdre rogyva hajladozott a közönség előtt. Szemlátomást meghatódott a zenekar ezen a fogadtatáson, jópofa volt, ahogy tanácstalanul néztek egymásra, hogy akkor most mit is kellene csinálni.

A setlistjük egyébként a Metus Mortis albumtól kezdődően mazsolázott az életművükben, volt Highs Without Lows és Shiva's Tears a Soul Temptationről, Inside The Monster és persze hatalmas közönségénekeltetéssel kísért All Those Words a Liquid Monsterről, How Do You Feel a modernebb, zúzósabb hangvételű Downburstről, Cross The Line a Memorial Rootsról, egy masszívan betonozó új nóta a szeptemberre esedékes friss anyagról, és – a ráadás ráadása gyanánt – a Hollow Hideaway a Metus Mortisról. Ez utóbbit már a rendes programot és a betervezett ráadást követően hisztizte ki magának (szó szerint!) a publikum – egyszerűen akkora szűnni nem akaró ováció és vastaps követelte vissza a zenekart, amire muszáj volt újra kijönniük. Olyannyira spontán volt a dolog, hogy a technikusok ekkorra már leengedték a háttérvásznat, a világítós arc hazaindult, és az első kábeleket is elkezdték kihúzkodni. A színpadmester végül megkönyörült a tomboló közönségen, és még egy utolsó nagy zúzás erejéig visszaengedte a csapatot, hogy ránk mérhessék a végső power metal csapást. Fantasztikus atmoszférájú koncert volt, szerintem maximum Dél-Amerikában lehetnek ennyire őrült hangulatú bulik. Nagyon várom az új albumot, és csak remélni tudom, hogy Magyarországra is elhozza őket valaki a következő turnéval.

4. nap

A fesztivál utolsó napján – némi hezitálást követően – a korai megjelenés mellett döntöttünk, és mint kiderült, ezt nem is tettük rosszul. Elsőnek a februári Accept buli előtt melegítő svéd Steelwing műsorát csekkoltuk, és egyből megállapítottuk, hogy kimondottan használt nekik a turnézás, jóval rutinosabban lakták be a deszkákat, mint év elején Budapesten. A fiatalabb kiadású Andy B. Franckre emlékeztető énekes, Riley ugyan továbbra is nagyon Dickinsont veszi le mozgásban, és az egyik gitáros arc is erősen Adrian Smith akar lenni, de legalább a színpadi görcsösséget sikerült levetkőzniük, és egy egész dinamikus programot vezényeltek le. A debütlemez dalain kívül játszottak egy, az eddigihez hasonló vonalon mozgó új zöngeményt is, illetve feldolgozás gyanánt meglepően jól nyomták el a Green Manalishit, amire szemmel látható Maiden mániájuk ismeretében a legkevésbé sem számítottam. Nyilván érniük kell még mind fazonilag (a bőgős piros lastexnacija nálam konkrétan kicsapta a biztosítékot), mind zeneileg (például kevesebb szirénázós énektéma is elég lenne), de a mostani retrós hullámban nekik is helyük van, még ha nem is olyan ütőképesek még, mint a Wolf vagy a Portrait. A következő két-három évben remélhetőleg tisztul majd a kép, talán a korai maidenizmusból is visszavesznek – meglátjuk. A fejlődőképesség és a jó szándék mindenesetre látszik rajtuk.

A cseh Alkehol szettjét rutinosan ugortuk, az utánuk fellépő brit thrasher Evile műsorát azonban feltétlenül látni akartam. Az eredeti basszusgitárosukat 2009-ben tragikusan elvesztett fiatal arcok meglepő szigorral nyomatták korai Metallica/Exodus/Testament vonalú muzsikájukat: ha nem látom, csak hallom őket, simán azt hittem volna, hogy egyívásúak az olyan brit pályatársakkal, mint pl. a Xentrix vagy a másodvirágzását élő Onslaught. A színpadot ugyan nem szántották fel, de magukban a dalokban olyan komoly kakaó volt, hogy emiatt nem támadt igazán hiányérzetem. Az eddigi munkásság megidézésén túl a kanyarban lévő új albumról is adtak ízelítőt – érdemes lesz várni rá! Nem a thrash új királya az Evile (nem is lesz trónfosztás, amíg a Slayer pályán marad...), de korrekt, intenzíven zúzó csapat, örülök, hogy láthattam őket. Remélem, máskor is lesz még szerencsénk egymáshoz.

Az orosz Arkona a folk/pagan irányzat komolyabb, fajsúlyosabb, harcias vonalát képviselte a fesztiválon – részemről abszolút szűz füllel és szemmel találkoztam velük, és így elsőre alapvetően pozitív benyomást tettek rám. Tiszta és hörgős témákkal egyaránt operáló vokalistanőjük, Masa Arhipova a finom részeknél meglepően szép énekhanggal bír, a durva dolgai ellenben akár Angela Gossow torkából is előtörhetnének. Az irányzathoz illő öltözékekben feszítő csapat meglehetősen statikusan tette a dolgát, ellenben Masa szinte hiperaktívan vitte elöl a prímet. A dalokban időnként különféle népi fúvós hangszerek, sípok is megszólaltak, azonban alapvetően a vastag gitárokra, a metalos hangzásra építenek orosz nyelven íródott nótáikban. Érdekes színfolt volt látni őket - kíváncsi lennék, hogy a mostanság megerősödött orosz folk/pagan színtér többi csapata vajon mit tudhat hozzájuk képest.

A holland Delain is énekesnős csapat, de ők egy másik aspektusból közelítenek a metalhoz. Zeneileg leginkább a honfitárs Within Temptationhöz hasonlíthatóak, és lemezen működik is, amit művelnek, élőben azonban nagyon elment mellettem a produkciójuk. Charlote Wessels persze aranyos csajszi, de a banda egész kiállása mégis olyan volt, mintha nem koncerten, hanem a próbateremben lennének. Könyörgöm, ezzel a fajta zenével a tarsolyban hogy lehet kiállni halványkék pólóban, lila gitárral a deszkákra?! Nem vagyok túlzottan imidzsfetisiszta alkat, de az ilyen nyilvánvaló differenciák engem is zavarni tudnak. Korrektül elmuzsikált a csapat egyébként, de inkább kisebb klubban tudott volna működni szerintem a műsoruk. El lehetett hallgatni őket, szó se róla, de mély benyomást nem gyakorolt rám az élő teljesítményük. Lemezen jobbak, annyi biztos.

Hirtelen nem tudnám megmondani, a 30 éve dübörgő New York-i power/thrash alapvetés Overkillt hányszor láttam már koncerten, de eddig még sosem okoztak csalódást. És mint mindig, úgy ezúttal is jöttek, láttak, pusztítottak és győztek. A D.D. Verni / Blitz-tengely köré szerveződött csapatban ugyan időnként vannak kisebb személyi mozgások, de gyilkos élő teljesítményükre ez cseppnyi befolyással sem bír. Jómagam az ex-Hades ütős Ron Lipnickivel most láttam őket először, de bízvást állíthatom, hogy a színvonal és az intenzitás töretlen – habár a korábbi dobos, Tim Mallare nagyon húzós alapokat adott a banda alá, de úgy tűnik, a szintén veterán Ronnal is könnyedén ugorják meg a lécet. Persze ehhez olyan dalok is kellenek, mint pl. az itt elhangzott Rotten To The Core, Elimination, In Union We Stand, a Hello From The Gutter, a programot záró, az AC/DC Dirty Deeds Done Dirt Cheapjével „összeházasított" Fuck You, vagy – amire totál nem számítottam – a doomos-súlyos, zseniális Skullkrusher. De az újabb éra olyan nótái is gyalultak, mint a nyitó The Green And The Black, az Ironbound, a Give A Little vagy a punkosabb hangvételű, szívhez szóló szövegű Old School. Az a helyzet, hogy az Overkill élőben egyszerűen képtelen hibázni, elszabadult gőzmozdonyként zakatoltak most is a rendelkezésükre álló 75 percben. A zenekart az underground szcéna Motörheadjeként is szokás emlegetni, és ez bizony nem üres szólam: három évtizede menetelnek D.D.-ék trendeknek fittyet hányva, töretlenül kiállva saját hangzásviláguk mellett, miközben időről időre minőségi lemezekkel jelentkeznek, valamint gyakorlatilag folyamatosan koncerteznek, méghozzá fiatalokat megszégyenítő intenzitással. Respect.

A nap főattrakciójának számító Helloween kezdésére baromi sokan gyűltek össze, nekünk is csak a keverő mellett sikerült megvetni a lábunkat. Sajnos azt kell mondanom, végérvényesen úgy tűnik számomra (ami már a legutóbbi pesti buli kapcsán is megfogalmazódott bennem), hogy a banda időcsapdába került, és újra meg újra a régi leves felmelegítésével próbál meg a túlélésre játszani. Semmi bajom nekem az első két Keeper albummal, magam is az európai metal klasszikusai közt tartom számon ezeket, de hogy egy Helloween koncerten még 2011-ben is az innen származó dalok tegyék ki a program legalább felét, azt enyhén szólva is aránytévesztésnek érzem. Tudom én persze, hogy fesztiválon általában a legismertebb nótákra mozdul be a nép, de sajnos náluk saját turnén is ez a helyzet, ami szerintem baromira nem egészséges egy amúgy nagyon is kreatív csapat esetében. Oké, az új lemezről azért volt három dal (a koncertet is nyitó Where The Sinners Go és a nyilvánvaló Are You Metal? mellett még a World Of Fantasyt játszották), de ezen kívül lényegében full nosztalgiaműsort adtak, olyanokkal, mint Eagle Fly Free, Dr. Stein, Future World, I Want Out, March Of Time, és így tovább. Nincs ezekkel a nótákkal semmi bajom, én is szeretem őket, de már a könyökömön jön ki, hogy minden bulijukon kivétel nélkül eltolják ezeket olyan dalok rovására, amik viszont tényleg érdekességet jelenthetnének. A Deris-korszak is számos értékes szerzeménynek adott életet, akár a slágeresebb, akár a komolyabb, komplexebb dolgokat nézzük, és ez a hozzáállás azt sejteti, mintha egyszerűen ők maguk vennék semmibe a saját életművük ezen későbbi periódusát. Holott volna mire büszkének lenniük a jelenkori dolgaikat illetően is.

Különben meg – az első perceket leszámítva - jó megszólalással, baromi látványos színpadképpel álltak ki, korrektül játszottak, Deris is jól énekelt – ha először láttam volna őket, talán hanyatt is dobom magam. Jó pár Helloween bulival a hátam mögött azonban erőteljes hiányérzet maradt bennem, és gyanítom, sokakban még azok közül, akik viszonylag rendszeresen látták-látják a zenekart, és örülnének pár kevésbé nyilvánvaló csemegének, különleges momentumnak is. A Keeper-trilógiából összegyúrt medley azért így is sütött, viszont a koncert vége felé Derisre nagyon heveny szófosás jött rá, minimum két, de lehet, hogy három nótányi időt elpofázott, nyomta a gagyi közönségénekeltetéseket, magyarán szólva húzta az időt. Ez roppantul bosszantott, és ahogy elnéztem, nem csak engem. Összességében nekem csalódás volt a bulijuk, ennél sokkal merészebb setlisttel, és kevesebb fárasztó üresjárattal kellett volna kiállniuk.

Ennyi volt tehát, amit én láttam a fesztiválból. Természetesen jó pár produkció (például Guano Apes, Watain, Legion Of The Damned, Mercenary, Törr, Ooomph! satöbbi) kimaradt, de fizikai képtelenség is lett volna az első hangtól az utolsóig mindent végignézni. A lényeg, hogy amikre leginkább kíváncsi voltam, azokat sikerült is megnézni maradéktalanul. A két legnagyobb csalódás (Virgin Steele és Helloween) ellenére mindenképpen erősen pozitív a mérleg, ami pedig a Brainstorm és az Audrey Horne koncertjeit illeti, azoktól olyan extra energiákat kaptam, amikből még most is táplálkozom. De a Twisted Sister, a Hammerfall, a Powerwolf, az Airbourne, az Ektomorf és az Overkill is olyat alakítottak, amikre mindig emlékezni fogok. Egy szó mint száz, jövő nyáron is kötelező a megjelenés – Vizovice rulez!

Fotók: musicfoto.net

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Nevermore - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Sodom - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Stratovarius - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 8.