Shock!

november 20.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Hegyalja Fesztivál 2011 – Tokaj, 2011. július 13-15.

Azt hiszem, a két évvel ezelőtti jubileumi banzáj volt a vízválasztó. Mármint nem az én életemben, mint inkább a Hegyalja Fesztiváléban. Akkor produkáltak tán először olyan nézőszámot – cirka hetvenegyezer látogató – amire már abszolúte nem lehetett lesajnálóan legyinteni, a jól ismert „Hegyalja – legalja” szlogent szajkózva. Meg persze abban az évben tette itt tiszteletét a thrash tagozat is (Death Angel – Machine Head – Testament), jobbnál-jobb koncertekkel kápráztatva el a nagyérdeműt, így aztán jogos kérdésként merült fel: van-e feljebb? És ha a tavalyi év még nem is adott egyértelmű választ a kérdésre, a 2011-es fesztiválnál nehéz lenne csattanósabb igent vágni a kétkedők arcába.

Mert az, hogy a szervezők Tokaj-Rakamazra tudnak csalni egy Slayert meg egy Mastodont (hogy a Scooterről már ne is beszéljünk) és velük együtt kábé nyolcvanötezer bulizni vágyó emberkét, az azért már nem piskóta. Sőt, a Hegyalja alighanem pontosan most jár ott, ahol a Sziget jó tíz éve: már kinőtte azt a kellemesen családias-barátias-meghitt atmoszféráját, ami egykoron körüllengte, viszont még nem vált totális pénzcsináló gépezetté. De lássuk szép sorjában, hogyan is éltem meg (és túl) a Fesztivál három napját július 13-tól 15-ig - a feszt utolsó napja sajnos már nélkülem zajlott, amit leginkább a Subscribe és a Grand Mexican Warlock kihagyása miatt sajnálok, de azt hiszem, szükségem volt erre a lépésre, különben nagyon könnyedén egy elfekvőben találhattam volna magam. Figyelmeztetés: monstre beszámolóval büntetünk!

időpont:
2011. július 13-15.
helyszín:
Tokaj
Neked hogy tetszett?
( 30 Szavazat )

1. nap – július 13., szerda

Már a tokaji vasútállomásra délután négy magasságában becsattogva tudtam, hogy nagyon sokan leszünk. Merthogy már a váróterem melletti resti is tele volt kurjongatva ismerősök után kajtató, csocsózó, söröző/borozó/pálinkázó arcokkal, akik vidáman üdvözölték az újonnan jötteket. Valamivel később aztán a fesztivál területére való bejutásom egyből egy feledhetetlen pillanattal ajándékozott meg: a központi részre átvezető sorban közvetlenül előttem álló, már ekkor csatak részeg, fülig szaros Charles Bronson pólót viselő fesztiválozó éppen abban a pillanatban vágódott fejjel előre a dzsuvába, mikor Nagy Feró azt üvöltötte a mikrofonba, hogy: Hajrá magyarok!!! Ekkor tényleg éreztem: itthon vagyok!

A Hegy’ nagyszínpad nyitó koncertjét adó Beatricét amúgy kimondottan érdeklődve vártam, hiszen a klasszikus Ricsét mindig is szerettem, legújabb lemezük (Vidámság és Rock ’N’ Roll) pedig egészen erősre sikeredett. Ehhez képest azonban rögtön lefagyasztott Feró (aki amúgy még mindig hatalmas fazon) ciklámen nadrágja, és a színben hozzá illő ciklámenkék pólója. Nem tudom, hogy ez még az X-Faktoros stylist áldásos munkájának nyolc napon túl gyógyuló hatása-e, de nekem akkor sem jött be. Még kevésbé a hangzás, ami a koncert kezdetén még egészen elképesztően pocsék volt, a gitárok összevissza gerjedtek, sípoltak, a dob tompán puffogott, Feró hangja pedig helyenként szirénaként visított. Később e téren jelentős javulás volt megfigyelhető, de azért sokkal jobban díjaztam volna, ha a keverős nem épp a Ricse koncertjét használja a hangcucc belövésére. Azért persze egy jó darabig csak ott ragadtam, hiszen az olyan örökzöldeket, mint a XX. század, a Kitántorgott, az Azok a boldog szép napok, vagy épp a Térden állva semmilyen hangzással nem lehet elbaszni. Épp egy új dalt vezettek fel, mikor úgy döntöttem, ideje megnézni a Pepsi nagyszínpad környékét, hiszen ott ekkortájt mindenféle barbárok nyergelték újra lovaikat. Át is ballagtam hát a Pepsihez, azért,…

…hogy ott még mindig a Beatricét halljam. Hát igen, ez volt a fesztivál tán legnagyobb hibája: a két színpad túl közel került egymáshoz, így aztán a Nagyszínpad időnként el-elnyomta a Pepsin zajló eseményeket. Persze a Nevergreent ez nem zavarta, szokásos szélvészgyors tempójukban nyomták ezerrel műsorukat, melyben érkezésemet követően túlnyomórészt régi slágerek követték egymást (úgy vélem előtte is ez lehetett a módi). Elsőre igencsak megdöbbentem, mikor Bob Macura mellett egy énekes hölgyet is felfedeztem, aztán meg azon, hogy mintha nem lenne bedugva a mikrofonja: tátogott szegény, de éneke jobbára csak a Here Comes The Rain Againben hallatszott rendesen. Mindegy, az, hogy jó pár év után (rég voltam már Sohazöldön) hallhattam a Szerelmed vágya vért, a Furor Christianit és természetesen az Ámokat, mindenért kárpótolt. Bár az nagyon Matlári Mikiék ellen dolgozott, hogy ekkor még javában 40 fok körül volt a hőmérséklet (mint amúgy kábé az egész feszt alatt) és teljes verőfényben kellett tolniuk nem éppen napsütéses szövegeiket (másnap szegény Sear Blisséknek még fokozottabban kellett megküzdeniük ezzel a nehezen áthidalható problémával).

Bobék távozását követően aztán még pislantani sem tudtunk egy egészségeset, máris színpadra vágódott Paksi „Sörivó” Endre és veretes kompániája, az Ossian. A kiírás előtt kábé negyedórával, ilyet is rég láttunk, állítólag maga a zenekar kérte a korai kezdést, hogy több idejük jusson a zenére. Ez azért becsülendő, nemdebár? Na, őket ugye mindig szívesen nézi meg az ember, pláne, ha sör is van a közelben, ráadásul a Nagyszínpad további programja (Magna Cum Laude – Edda Művek – Scooter) minden jóérzésű ember számára felért egy jó tizenöt méteres nekifutást követően tökéletesen elvégzett tökön rúgással, így hát maradtunk. A Rock katonái, Acélszív, Élő sakkfigurák, A Sátán képében, Rock ’n’ roll démon – csupa-csupa köztünk/bennünk élő klasszikust hallhattunk, volt szinkronizált barázdabillegetés, meg hejjegés, és bizisten, olyan jó kedvem lett, hogy a maga módján még tetszett is a dolog. Útra is csak azért keltem, mert a Borsodi Malátabárban nyolcra kiírt Turbot semmi pénzért nem hagytam volna ki.

Csakhogy itt meg valami csúszás lehetett, aminek következtében három szám erejéig belehallgathattunk a Supernem elnevezésű borzalomba. Komolyan mondom, a K-k-kétszer című undorítóság hallatán a hideg ráz, így aztán nem is csináltam mást, mint a koncerten megdöbbentően nagy számban megjelent jócsaj állományt fürkésztem. Így legalább remekül szórakoztam.

Szerencsére nagyon rövid átszerelést követően érkezett is a Turbo, hogy megmutassa, egy magyar zenekar is lehet végtelenül energikus és izgalmas, ráadásul úgy újító, hogy közben megőrzi a klasszikus értékeket. Komolyan mondom, Tanka Balázsék számomra a Hegyalja egyik legjobb koncertjét adták, pedig különösebben nem csináltak semmi mást, csak azt, amit szeretnek: zenéltek, jól szórakoztak és jól szórakoztattak. Minden gesztusukról lejött, hogy nekik ez tényleg örömzene, pláne, hogy ilyen szép számban megjelentünk, és ennyire jól vettük a lapot (amint azt egyszer-kétszer Balázs is kiemelte). Lámpagyár ezúttal sajnos nem volt, ellenben felváltva játszogattak a két lemezről (a Lost Measure-ről azért többet), és egy One More Time, Shine On, Magnet rohadt jól tud ám esni az embernek.

Kiemelni elsődlegesen Tankát szeretném, akit a FreshFabrikban anno egyszerűen rühelltem (most már tudom miért: nem illett oda a hangja), itt meg azt mondom, isten, amit csinál – még ha kicsit pózőr is. Úgyszintén zseni a Rémembert megjárt Jero basszer, de tényleg, mondhatnám bármelyik másik zenészt is. Ráadásul a Malátabárnak megvolt az a borzasztó nagy előnye más színpadokhoz képest, hogy úgy alakították ki, hogy már a közepes számú közönség is nagy tömegnek tűnjön, és baromi jó volt az akusztikája. Emellett a koncerteket sokszor dobták fel vetítéssel (amit majd két nappal később az Isten Háta Mögött használt ki legjobban), úgyhogy mindent egybevetve egy óriási koncertet láthattunk/hallhattunk egy remek bandától.

Mivel ekkorra már egyszerűen nem bírtam tovább kaja nélkül, csak megkésve értem oda a finn Amorphisra, akiket addigra már egészen szép számú közönség figyelt, többnyire hajat lóbálva, lelkesedve. Egy idő után így tettem én is (mínusz hajlóbálás), és annak ellenére, hogy Esa Holopainenéket kábé a Tuonela idején hallgattam utoljára rendszeresen, meglepően élveztem is a koncertet. Pedig a hangzás közel sem volt tökéletes, és akkor még finom voltam és nőies. Viszont a tömeg űzte-hajtotta őket előre (még ha számomra kicsit enerváltnak is tűntek, gondolom a hőség miatt), különösen az ezúttal is a szárnyas hajszárítójába éneklő Tomi Joutsent, aki egyre-másra köszöngette is a tapsot és az ovációt, integetett, lelkesített, énekeltetett.

Korrekt setlistet tőlem senki ne várjon, de azt azért elmondhatom, hogy a The Castaway, Against Widows és My Kantele hármas sokkal jobban ütött, mint a The Beginning Of Times-os dalok (amiről elég sokat előkaptak, az igencsak gyengécske You I Need és a harapós Crack In A Stone például tutira voltak). Nem mondom, hogy különösebben az én zeném lenne az Amorphisé, azt meg pláne nem, hogy ezentúl naponta fogom előkapni lemezeiket, de ez a koncert igenis jó volt egynek, pláne, hogy Joutsennel még nem is láttam őket.

Na de eztán jött az első nap fénypontja, az ausztrálok válasza az AC/DC-re: az Airbourne. Na, ők már enyhén szólva is az én zenémet tolják, ennek megfelelően mind a Runnin’ Wild, mind pedig a No Guts. No Glory. ronggyá lett hallgatva, és hát nem kellett csalódnom élő teljesítményük láttán sem. A Raise The Flaggel színpadra robbanó banda egy csapásra bebizonyította, hogy fesztiválra ennél a négynegyedes, őszinte rock and roll muzsikánál semmi sem illik jobban. Tökmindegy volt, hogy a két lemez melyik tételét nyomták, a nagyérdemű nagykanállal zabált mindent.

Személyes kedvenceim a zúzós Born To Kill, a megadallamos Bottom Of The Well és a robbanásveszélyes Blackjack voltak, de a Runnin’ Wild/Stand Up For Rock ’N’ Roll zárás sem volt sámli. Mint ahogy az sem, amit a koncert 95%-át félmeztelenül töltő Joel O’Keeffe előadott: fel-alá rohangált, őrjöngött, pózolt, és egyszer még a közönség soraiba is belevetette magát. Ez az ürge maga a színtiszta rocksztár, a szó legjobb értelmében. Ja, és 12 Marshall láda volt a színpadon, megszámoltam! Sokan mondták már, hogy ez a banda szinte annyira jó, mint az AC/DC lehetett harminc-harmincöt éve, és ez valóban nem túlzás. A jövő az Airbourné, nem is lehet vitás!

De még mindig nem volt vége a napnak, hiszen jött egy újabb kenguruvadász galeri, a Parkway Drive, a metalcore-osok egyik nagy üdvöskéje. Az, hogy én ezt a bandát abszolúte nem ismerem, öcsém és baráti köre viszont az egekbe emeli őket, jelzi, hogy ők már egy másik generációt képviselnek. Jó, az is benne van a pakliban, hogy a metalcore és én sosem voltunk barátok, de ez a koncert - kliséhegyek ide, egykaptafa számok oda, fos hangzás amoda – kimondottan jól sikerült. Köszönhetően annak a kegyetlen energiának, ami ebből az öt fiatalból áradt, valamint az enyhén szólva nem semmi színpadképnek. Egyik gitárosuk (Jeff Ling) kalózkalapban tolta a bulit, de ez eltörpült azon tény mellett, hogy a másik gityós (Luke Kilpatrick) pedig fején kék bukósisakban, törött lábbal játszott, egy tolókocsiban ülve. De nem ám egy helyben „állva”, hanem ide-oda cikázva a színpadon, néha hátradőlve, máskor körbe-körbe forogva.

A koncert végén aztán egymás nyakába másztak a tagok, bedobálták a dobverőket, Kilpatrick pedig még kerekesszékét is beadta a tömegbe, amit azok seperc alatt szétkaptak. Személy szerint ilyet én még soha a büdös életben nem láttam, és fel is írtam az „amiért érdemes volt Hegyaljára jönni, meg úgy kábé megszületni is”-listámra. Mindent egybevetve egy abszolút szimpatikus brigád adott itt egy rossz hangzású, de fergeteges koncertet, hatalmas sikert aratva, és ez hajnal kettő magasságában mindenképpen elismerésre méltó dolog.

Erre a napra – figyelembe véve, hogy ekkorra már abszolút nem voltam szomjas én sem - sok minden már nem is maradt hátra, csak pár perc erejéig belenézni egyik kedvenc hazai tribute bandám, a Hollywood Rose bulijába, akik minden bizonnyal ezúttal is fergeteges koncertet adtak, de én csak arra emlékszem, hogy a Night Train alatt egy régi ismerős megkérdi, hogy nem iszunk-e egy kis fényt? Hát miért is ne, baszod, válaszoltam, majd elkatapultáltam a Fesztivál második napjának reggelébe.

2. nap – július 14., csütörtök

Mivel a fesztivál első napján megtekintett jó tíz koncertből eredő fáradtság, az állandó jelleggel 40-42 fok körül tanyázó trópusi klíma, és nem utolsósorban gyűlölt ellenségem, a másnaposság egyesült erővel rontott rám, elhatároztam, hogy a csütörtök a punnyadás napja lesz. Ennek megfelelően a második nap legnagyobb részét a Tisza-parton dögölve, illetve árnyas borospincék mélyén, vagy épp kerthelyiségében töltöttem, sokadmagammal múlatva az időt. Erre az időszakra vonatkozóan tehát maximum annyiról tudnék beszámolni, hogy a furmint, vagy a szamorodni okozott nagyobb károkat agysejtjeimben, de ettől most eltekintenék.

Így aztán olyan, előzetesen megtekintésre belőtt happeningek, mint a Cadaveres, a Sear Bliss, vagy a Bloody Roots concertók, ezúttal kimaradtak az életemből. Mentségül csak annyit tudok felhozni, hogy Körmiéket már amúgy is nagyon sokszor láttam élőben, a Sear Bliss alatt éppen kajáltam, a Bloody Roots esetében pedig éppen azzal voltam elfoglalva, hogy egy jó krimót keressek magamnak egy kis magyar klub és egy nevenincs kazah csapat futballmérkőzése megtekintéséhez. Nem, még nem őrültem meg teljesen, mindössze annyi történt, hogy én történetesen épp ennek a kis magyar csapatnak szurkolok (amúgy még csak nem is nyertünk, bazz…).

Így esett hát, hogy a fesztivál területére a délután folyamán mindössze egyszer, egyik legnagyobb hazai kedvencem, a Watch My Dying műsora alatt merészkedtem be, ők meg ugye egyáltalán nem tudnak hibázni. A srácok az energikus előadás iskolapéldái lehetnének, ezt az összetett zenét is képesek olyan elementáris erővel megszólaltatni, ami egyszerűen kiüti az embert. Pedig láthatólag őket is kínozta a hőség (pláne, hogy egyenfeketében léptek fel), meg némileg a hangzás fogyatékosságai is előjöttek, de attól ez még egy jól sikerült koncert volt, még ha láttam már tőlük nem egy jobbat is. Az én örök kedvenceim ugyan már az idők végezetéig a műsor gerincét alkotó Klausztrofónia darabjai (Idomtalan, Carbon, Nullpont, Túladagolt idő, Nicht Vor Dem Kind) maradnak, de ugyanúgy meg tudok őrülni egy Fényérzékenytől, egy Sztereotiptől, vagy épp egy Moebiustól. Azért pedig maximálisra növelték eddig is markánsan meglévő rokonszenvemet, hogy másodgityósnak egykori gimnáziumi osztálytársamat, Szabó Viktort vették be. Yeahhhh!

Szóval, volt ugye a fentebb említett meccs, amit kvázi kötelező volt megtekinteni, és hát bizony ennek nemcsak hazai áldozatai voltak, hanem olyan karizmatikus egyedek is, mint a legutóbbi időkben Téglás Zolival megerősített Pennywise. Őket utoljára gimnáziumban hallgattam ugyan, de erre az új kooperációra mindenképp kíváncsi lettem volna, pláne, hogy utólag úgy hallottam, ritka jó kis koncertet adtak. Innentől pedig – távollétem okán - kénytelen leszek a barátaim által elmondottakra támaszkodni, akik pedig arról regéltek, hogy Zoli és a zenészek, különös tekintettel Fletcher Dragge gitárosra, egyfolytában zrikálták egymást, amibe még az is belefért, hogy Zoli biztatására azt kezdte skandálni a tömeg, hogy „Lófaszt a seggedbe!”, amit persze Zoli üdvözlésként fordított Fletchernek, aki erre boldogan integetni kezdett. Amúgy meg állítólag volt minden, ami egy valamirevaló kalipunk koncerttől elvárható: rohangálás, sörosztás, -dobálás, -locsolás, politikusszidás, pogó, melldöngetés ezerrel. Meg persze jókedv, ami aztán A csitári hegyek alatt hágott tetőfokára, merthogy volt ám ez is.

Krajcárosék után jött a feszt egyik fő attrakciója, a Mastodon, amit nagyon sokan vártak, igen szép számban meg is jelentek az érdeklődők, viszont ha teljesen őszinték akarunk lenni, elég sokan arrébb is álltak legkésőbb a koncert felénél. Ők vagy nem ezt várták, vagy nem is tudták egyáltalán, mire számítsanak, ki tudja, de az egészen biztos, hogy a Mastodon a fesztivál legvitatottabb koncertjét adta. Ahány embert megkérdezel, annyifélét fognak válaszolni, úgy a hangzásról (közepes, de a Nagyszínpad átlagához képest egész jó), mint az énekről (hát igen, igazi énekesük tényleg nincs, részemről inkább Hinds, mint Sanders, de valóban ez a gyenge pontjuk), vagy épp a hangulatról (elmegy), arról, hogy megfelelő volt-e a setlist összeállítása (nem), illetve a kommunikáció a közönséggel (nem igazán, de a szigetes Toolon még ennyi sem volt).

A magam részéről sosem fogom megérteni, hogy a közönség jelentős részének mi a baja a Crack The Skye-jal, szerintem majdnem olyan jó, mint elődei, még ha könnyebben is befogadható. Itt a hiba az volt, hogy a róla felcsendülő három dal (az egyik ráadásul pont a dög hosszú The Czar, viszont semmi Oblivion) közvetlenül egymást követően érkezett, és így túl nagy volt a kontraszt az utánuk jövő Blood Mountain blokkal (a legjobb még mindig a Sleeping Giant és a Colony Of Birchman), pláne a koncert kezdetekor felcsendült Remission-ös és Leviathanos darabokkal, melyek közül a legfrankóbb természetesen a March Of The Fire Ants, és a saját számok közül záró Blood And Thunder voltak. Az pedig, hogy a végére mindig odafér a Melvins feldolgozás The Bit, részemről maximális respektet érdemel!

A csapat mondjuk tényleg nem szántja fel a deszkákat (talán a hajótörött frizurájú Troy Sanders kivételével), de ugyanazt tudom mondani erre, amit a Tool esetében: vannak csapatok, akiknél nem ez a lényeg. Azt pedig, hogy zenélni nagyon tudnak, különösképpen Brann Dailor überdobos, senki sem vitathatja el tőlük, és nem is akart senki ilyen galádságot elkövetni.

A torzonborz atlantai négyes után sok értelmes megnéznivaló már nem akadt, így aztán vígan lehetett inni a JágerBar hűsítő árnyékában, vagy persze akárhol máshol. De azért csak óvatosan volt ildomos duhajkodni, hisz mindenki tudta, másnap Kerry Fuckin’ King és tánczenekara fogja legyalulni az agyunkat, és ahhoz minden megmaradt erőnkre szükségünk lesz!

3. nap – július 15., péntek

Harmadik napra ugye már fogy az erő, fogy a becsület, viszont megmarad a trópusi hőség (főszerepben: Rob Stewart) és a páratartalom, meg persze megmaradnak a finom tokaji borok is, amik ráadásul mintha napról napra egyre jobban ütnének. Sebaj, irány ismét az Öreg Pince, a hangulat már kora délután tetőfokára hág, mindenki Scootert énekel („I’m raving, I’m raving”) nyilván az esti Ölő koncertre hangolódásként, a sátánfattyak pedig elmesélik, milyen volt tegnap a Deicide (fos hangzású, unalmas). Azonban a túlzott jókedv visszaüt: elfelejtem, hogy hattól kezd az Akela, ezért faszán le is késem szőröstül-bőröstül. Na de hát ilyen a fesztivál!

Olyan későn azonban nem tudok bevánszorogni, hogy legalább két szám erejéig ne csípjem el a Dalriadát, akikről megállapítom, hogy az utoljára ugyanitt látott két évvel ezelőtti önmagukhoz képest sokat fejlődtek, másrészt viszont azt is, hogy nem tudnak annyit fejlődni, hogy szívesen hallgassam őket. A Pepsi színpad előtt megjelentek azért szépen elénekelgetnek velük, egész népünnepély jellege van a dolognak, azonban túl soká így sem húzom a dolgot, megyek a Malátabárhoz megnézni, tart-e még az Óriás. Hát ja, egészen pontosan még másfél számot élvezhetek tőlük, amiből az uccsó egy feldolgozás, a Rossz vér, a Kartell-féle verzió, nem a Deák Billes, amit Palikával (az IHM-es Pálinkás Tomi) kiegészülve adnak elő. Fergeteges taps kíséri az opuszt, bánom is, hogy nem láttam belőlük többet, de azért annyira sokáig nem, mivel mingyá kezd is az IHM.

Az Isten Háta Mögöttel mostanság úgy voltam, hogy erősen kezdtek kikerülni a pikszisből: utóbbi időben látott koncertjeik nem győztek meg, Bokros Csabi azóta eltűnt, legutóbbi, Ű című lemezüket pedig egyenesen rühellem. Pedig hát korábbiakban ők voltak hazai atyaúristeneim, úgyhogy úgy is voltam ezzel a fellépéssel, hogy kvázi adok nekik egy utolsó esélyt. Aztán a végére az lett belőle, hogy félmeztelenül ugrálva megállapítottam magamban: a fesztivál egyik legjobb hangversenyén vettem részt. Az egy dolog, hogy úgy szóltak, mint az állat, de a vetítés is remek volt, és abszolúte kihangsúlyozta a zenét, ráadásul látszott, hogy az egész brigád jókedvű (vajon mitől, hehe), a közönség pedig egészen mintaszerűen viselkedett. A kezdő taktusoktól ment a Palikával együtténeklés (aki ránézésre ismét egy idegosztályról szökött Karate Kölyök kinézetét nyújtotta), és valami egészen extatikus állapotba kerültünk.

Olyan számoknak, mint a Kéjgáz, a Mária dala, a Közkút, a Jósolni bélből, pláne az örök közönség kedvenc Közelítő távolító nehéz is lett volna ellenállni. Palika a szokottnál tán egy kicsit kevesebb átkötő szöveget hozott, ami viszont az ő esetében kifejezetten szerencsés, így aztán bekerülhetett a programba a VHK feldolgozás Aláírhatatlan történelem is. Ez egy tökéletes dal nem kevésbé tökéletes interpretálása volt, sajnálhatja, aki nem volt ott. Tombolj már hé, mondtam én is magamnak.

Mikor Palikáék elhúzták a csíkot, szépen átgaloppoztam a Pepsihez, ahol mindenféle állatbőrökbe meg szőrruhába öltözött férfiak fogadtak szarvasagancsos mikrofonok mögött állva, gitárokkal meg harmonikával. Hát ez vagy a Korpiklaani, vagy a 100 Folk Celsius lesz, gondoltam magamban. Az előbbi lett a helyes megfejtés, így aztán nemsokára indult is a finn ummca-ummca-hejj. Nem tagadom, a maga módján (és megfelelő halmazállapotban) módfelett szórakoztató lehet a dolog, de én akkor még annyira az IHM hatása alatt voltam, hogy túl éles volt a váltás. Azért becsületből álldogáltam ott jó negyedórát, majd sokkal vonzóbbnak ítéltem meg a gyrosos bódét, így hát balra el.

Még az utolsó falattal küzdöttem, mikor egy érces női hang arra buzdított, hogy ugyan nyissam már ki végre a szemem! Sandra Nasic volt az, és az Open Your Eyes, úgyhogy arra gondoltam, ez a szám pont jó lesz belépőnek a Guano Apes koncerthez. A Majmokat különösképpen sosem szerettem, mégis úgy hozta a sors, hogy ez már a harmadik találkozásunk volt, és azt kell mondjam, talán ez sült el a legjobban. Lehet rájuk lesajnálóan legyinteni, egyszámosbandázni meg bikicsunájozni, de azt nem lehet tőlük elvitatni, hogy élőben igenis egész jók, Sandra pedig sokkal jobban néz ki, mint régen, a hangja is markánsabb lett, és nagyszerű frontemb.. izé, frontasszony. Minden pillanatban megtalálja a közös hangot a közönséggel, és a hátán cipeli a bulit, pedig a többi tag (főleg a basszer Stefan Ude) sem csak egy helyben áll. Az, hogy a zenéjük mennyire értékes, más kérdés, de szórakoztatónak igenis szórakoztató.

A hatalmas, villogó A – P – E – S betűk előtt, között, felett játszó banda a rendes programot persze a Big In Japannel zárta, és ekkor ért el az agyamig, mi volt olyan fura: hát a hangzás! Egészen elfogadható volt, jó, persze, a keverő közelében álltam, de akkor is. A vissza-vissza után egy meglepetés jött: a Plastic Mouth instru változata, ami egyszerre volt grunge, pszichedelikus és toolos részekkel átitatva, és nekem bizony ez jött be a legjobban. Aztán a végső zárás vajon mi volt? Az hát: a Lords Of The Boards deszkás himnusz, amit bizony tényleg unalomig ismerhetett mindenki, aki a kilencvenes évek végén volt kamasz. Sok-sok integetés, tenkjú meg dankesőn, aztán a csapat végleg el.

És ekkor jött, amire már mindenki nagyon várt: a SLAYER!!! Amely koncertről nem írnék semmit, mivel már megtette néhány nappal előttem Ádám barátunk, én pedig nem akarom elvenni a kenyerét, másrészt pedig beszámolója teljesen korrekten fedi is az eseményeket. Azt azért még elmesélném, hogy közvetlenül az eső előtt, a Ghosts Of War alatt történt, hogy egy pillanatra olyan szinten megszédültem, hogy fentebb említett kollégáéknak köszönhető, hogy nem dőltem el, mint egy ólajtó. A rossz nyelvek szerint állva elaludtam, valójában azonban megingásom a kellemesen lágy zene, a fesztivál egészében érvényesülő konstans 42 fokos átlaghőmérséklet, a kialvatlanság, és nem utolsósorban persze az elmúlt három napban elfogyasztott több hektoliternyi alkohol együttes eredőjének volt köszönhető. Vagy az is lehet, hogy csak térdre akartam borulni a Slayer nagysága előtt.

A Saller után sok mindent már nem is akar az ember, pultban jelentkező tartós áramkimaradást például egészen biztosan nem, pláne, ha éppen ekkor akad össze azokkal a cimborákkal, akikkel két álló napja ügyesen kerülgette egymást. Egy unicummal és egy sörrel később pedig már azon kapja magát, hogy éppen HétköznaPICSAlódások koncertre tartanak. A PICSA anno ugyanúgy hozzátartozott gimnazista éveim fesztiváljaihoz, mint pl. az Auróra vagy épp a Tankcsapda, még ha a mondanivalóval nem is tudtam soha azonosulni, de azért jó volt néha a lovak közé csapni. Most sem történt másként, még ha azóta meg is öregedtem kissé, a PICSA meg aztán pláne, de Commandante Megyeri jól ismert hang nélküli hangja abszurd módon szinte nosztalgikusan vágott hátba. Meglepetés volt azonban, hogy ez a Hétköznapi Csalódások már nem az volt, amit régebben ismertünk, hiszen a punk helyébe markánsan benyomult a ska, köszönhetően a koncert hevében igen gyakran felbukkanó trombitának is.

Ráadásul ezúttal Barnie-ék nem voltak sakál részegek sem (jó, persze, szegény Willy már a túlvilágon vedel), úgyhogy néha elbizonytalanodtam, jó helyen járok-e. De az olyan dalok, mint a Szép az ország, az Új Germinal, a Dollár, hatalom, pornó, Viktor, a sláger Commandante, vagy a záró Ostoba, megmutatták, ez igenis a Mecsek legaljának bandája. Megemlékeztek közben a szerencsétlen költőről is, „akit nem szerettek, s akit ezen kívül azért vertek, mert nem tudták elviselni azt, hogy nem szeretik”, és a Tiszta szívvel-átirat talán még Hobónak is tetszett volna. De nekem mindenképp.

A picsák levonulta után már tényleg rohadt fáradtak voltunk, viszont nem hagyhattam, hogy egy ABCD koncert nélkülem menjen végbe, ezért erőt véve magamon, maradtam a Pepsi színpad előtt. Nem is kellett csalódnom, kedvenc tribute bandám ezúttal is hozta a tőle elvárható szintet, vagyis maximális hőfokon égve szórakoztatta a még ekkor is – a koncert fél háromkor kezdődött – szép számban jelen lévő publikumot. A srácok nemcsak végigrohantak a díszí életmű keresztmetszetén High Voltage-tól Rock ’N’ Roll Trainig, hanem hozták a show mindenki által (unásig) ismert elemeit is, mínusz természetszerűleg az ágyúk, a harang és Rosie. A közönség pedig a tenyerükből evett, velük énekelt, egy fickó rázta a gumigitárt, egy másik ördögszarvakat viselt, vagyis minden olyan volt, mint a nagyoknál, csak éppen kicsiben. És egy tribute banda ennél többre nem is vágyhat.

Mire fél négy lett, már én sem vágytam többre, mint hogy végre vízszintesbe kerüljek, és ahogy útra keltem fekvőhelyem irányába, az egyik bár belsejéből egy borízű hang épp azt kiabálta bele az éjbe, hogy „A rock and roll egy kurva nehéz szakma, jól jegyezzétek meg!”. Nem tudhatta, mennyire elevenembe vág ez a mondat, és annyira szépen fogalmazta meg a lényeget, hogy zárszóként én sem mondhatok mást.

 

Hozzászólások 

 
+2 #3 Palinkas Vince 2011-07-28 21:04
Életszerű. Mintha csak idén is ott lettem volna :)
Idézet
 
 
+1 #2 Valentin Szilvia 2011-07-24 14:24
Idézet - 1st:
tisztelettel: "az ausztrálok válasza az AC/DC-re: az Airbourne" ugye ez csak valami poén akart lenni?


*sóhaj
szerinted? :D
Idézet
 
 
#1 1st 2011-07-24 14:16
tisztelettel: "az ausztrálok válasza az AC/DC-re: az Airbourne" ugye ez csak valami poén akart lenni?
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anthrax - Budapest, Budapest Park, 2013. július 30.

 

Jeff Loomis - Budapest, Dürer Kert, 2012. november 11.

 

Riverside - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 6.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Wisdom - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 14.

 

Wendigo - Budapest, A38, 2005. április 29.