Shock!

Határozottan úgy veszem észre, hogy komoly evolúción mentek át az elmúlt években a többzenekaros koncertcsomagok. Bizonyára a megnehezedett turnékörülmények is vastagon közrejátszanak ebben, de mintha a tizenöt-húsz-huszonöt évvel ezelőtti állapotokhoz képest a turnészervezők is fokozottan figyelnének rá, hogy minél változatosabb, érdekesebb összeállításokkal kedvezzenek a közönségnek. Mindez jelen esetben is sikerült: négy súlyos banda egyesítette erőit, három legendás név, illetve egy feltörekvő titán – mindannyian súlyos, horzsoló bandák, sok közös ponttal, ugyanakkor mégis nagyon másmilyenek. Vagyis az egysíkúság gondolata senkiben sem merülhetett fel. Nem csoda, hogy szépen meg is telt rájuk a piros Barba ezen a hétfőn estén.

A kaliforniai Nails a pakk másik három résztvevőjéhez képest még csikónak számít, ugyanakkor Todd Jonesék is lassan két évtizedes múltra tekinthetnek vissza, és a banda tagjai előtte is bőven rendelkeztek már előélettel. Vagyis természetesen nem nyeretlen kétéveseket vagy az út elején járó, félszeg kezdőket láthattunk, hanem egy vérprofi módon nyomuló, olajozott gépezetet. A négy fellépő közül őket hallgatom a legkevésbé, ugyanakkor élőben nálam is maximálisan működött a performansz: sallangmentesen, nyersen, mindenféle körítés nélkül darálták egymás után a szimpla, de maximálisan kerekre csiszolt durvulatokat, és a közönség is elég rendesen levette őket.

Annyiban meglepő volt a setlist, hogy legnagyobb arányban a 2010-es Unsilent Death debüt dalait nyomták, de igazából bármit játszhattak volna ezzel az attitűddel: ez a fajta muzsika igazi koncertzene, ezzel a vehemens előadással meg aztán főleg bárkit ledönt a lábáról, ha szembesül vele. Egész jól is szóltak, így tényleg nem tudok panasszal élni, remekül működött a kotyvalék ezen az estén, és biztosra veszem, hogy másnap sokan kerestek utána a csapatnak azok közül is, akiknél eddig még radar alatt maradtak. Annyi azért bennem van, hogy a kék teremben talán jobban érvényesültek volna – ez a fajta hardcore/crossover muzsika igazi klubzene –, de ezt most ne vedd kukacoskodásnak, maximálisan meggyőzőek voltak.

Az Exodus hálistennek elég gyakori vendég nálunk az utóbbi években, és már a Rob Dukes visszatérését ünneplő tavalyi turnén is elementáris formát mutattak. A friss Goliath lemez nálam folytatta ezt a remek szériát, sokkal jobban tetszik az előző kettőnél – önmagában véve azokkal sem volt semmi gond, de élettelibbnek, izgalmasabbnak, egyszerűen erősebbnek érzem a mostani eresztést. Így aztán nem voltak bennem különösebb aggályok, főleg, hogy legendás intenzitású koncertbandáról beszélünk. A hangzásukat sajnos ezúttal sem sikerült topra tenni, a gitárokra mehetett volna még némi kakaó, és Lee Altus mintha néha el is veszett volna a kavalkádban Gary Holthoz képest, de mondjuk a két évvel ezelőtti Summer Hell-fellépés élvezhetetlent közelítő megszólalásától azért szerencsére nagyon messze jártunk.

Az Anthraxhez hasonlóan az Exodust is bőven érhette régebben bírálat a koncertprogramjaik összeállítása miatt: kis túlzással, de egy időben úgy tűnt, a csapat még Szent Péternek is nyolc Bonded By Blood-dalt meg a Blacklistet tolja majd el válaszul, ha megkérdezi tőlük az öreg, mégis miért kellene beengednie őket. Az utóbbi években azonban határozottan érezni némi frissülést ezen a téren, és most sem éreztem problémásnak a kérdést, holott csak nyolc nótát sűrítettek a szettbe. A Bonded címadója meg a Strike Of The Beast zárása nyilván alap, és volt A Lesson In Violence meg persze Blacklist is, viszont a Goliath kezdődala, a 3111 (az a riff a végén mekkora!) új versenyző, a gigászi, gonoszan doomos címadó pedig érdekes kontrasztot biztosított a többivel szemben. Király kolléga ugyan megjegyezte utána, hogy utóbbi kevésbé koncertdal, amiben kénytelen vagyok igazat adni neki, de nekem így is határozottan bejött, hogy eltolták. A Deathamphetamine meg ugye bárhol, bármilyen körülmények között öl, nem is beszélve a kis maszkos Nails-vendégeskedéssel elnyomott, Raining Blood-idézettel nyitott The Toxic Waltzról...

A banda a szokásos lelkesedéssel és lankadatlan elánnal nyomult, a körbe-körbe rohangászó, láthatóan roppant oldott és vidám Dukes még egy kis dickinsonos énekeltetősdit is nyomott a közönségnek, de Gary és Lee is hatalmasakat vigyorgott. Jack Gibson hozta a szokásos bombabiztos alapember formáját, Tom Huntingnál meg tényleg nem értem, hogy a halál kapujából visszatérve, hatvan fölött hogyan képes erre a teljesítményre, de hát megy neki, láthatta mindenki. Tökéletesen ki tudnék egyezni ezzel az utóbbi időkben jellemző „egy Exodus-buli/év" megközelítéssel.

Szintén nem lepett meg, hogy messze a Carcass szólt a legjobban az este négy fellépője közül, elvégre Jeff Walkerék azon kevés banda sorát gyarapították, akik anno még a Sziget metálsátrában is képesek voltak nemhogy élvezhetően, de egyenesen CD-minőségben megdörrenni. Most ugyan lehettek volna kicsit hangosabbak, viszont legalább arányosan zengett a cucc, maximális fókusszal természetesen Bill Steer és James Blackford gitárjain. Dan Wildingnek valami családi gebasz miatt félbe kellett szakítania a turnét, így a helyére kisegítő jelleggel Waltteri Väyrynen ült be, de ez azért elég minőségi csere...

A Carcass annak idején a brutalitás egyik alfa-omegájaként vonult be az underground köztudatba, aztán ugye meglépték a maguk korszakalkotását is a Heartworkkel, ami már más vizeken evezett. Ennek ellenére a zenekart fejben a mai napig hajlamosak vagyunk összepasszintani az orvosi szótáras iránnyal – na, ehhez képest élőben most az tudatosult bennem, mennyire hétköznapian rock'n'rollos ez az egész ebben a formában ma már. Ezt most persze értsd jól – bár azt azért így sem hallgathatom el, hogy a harminc évvel ezelőtti fazonját tökéletesen konzerváló, trapézgatyás-hippis kinézetű Bill Steer amúgy mintha egyenesen a '70-es évekből lépett volna ki. De élőben kétségtelenül még egyértelműbbek a zenekar klasszikmetálos-klasszikrockos gyökerei, mint a lemezeken, hiába a présgép riffek, hiába a nyaktörő tempók, hiába a torokmetszett ének. Ez a laza, derűs kiállás különösen szerethetővé teszi őket ma is.

Különösebben nem szaporították a szót, nem volt semmiféle körítés, csak belecsaptak és nyomatták egymás után a jobbnál jobb dalokat. Nyilván abból a szempontból ők is biztosra mennek, hogy rögtön másodikként érkezett a Buried Dreams, majd nem sokkal később a No Love Lost meg a Death Certificate is, hogy aztán a Heartwork címadójával záruljon a szett. (Utóbbinál pavlovi reflexként, automatikusan vártam a Metalla logó felbukkanását hátul, de természetesen hiába.) Viszont a '93-as alapdalok közé ma is vajpuhán ékelődik be a Genital Grinder meg a Corporal Jigsore Quandary, szóval az életmű azzal együtt is teljesen egységes, hogy elég széles skálát jártak be ők is az évtizedek során. Steer gitározása továbbra is lélegzetelállító (a világ igazságtalansága, hogy a Heartwork szólóit a mai napig hajlamos mindenki Mike Amotthoz kötni, miközben sokkal arányosabb volt közöttük a munkamegosztás), de Blackford is rendesen helyt állt. Waltterin valamennyire azért érezni véltem, hogy nem ez az otthona, de a színtér egyik legjobb dobosáról beszélünk, úgyhogy természetesen nem érhette szó a ház elejét. Jeff is nagyon joviális ezzel a hivatalnokfazonnal. A szokásos perfekt formát hozták, őket is bármikor meg tudnám nézni.

A Kreator igazi headlineri látványosságokkal állt ki a kétoldalt elhelyezett gigászi szörnyfejekkel, Ventor szarvas ördögkoponyás dobemelvényével meg az impozáns tűz- és fényjátékkal. Milléék emellett végre leszokni látszanak arról, hogy koncert közben nulla megvilágítás megy rájuk, így hálistennek most már az arcukat is látni lehet. Emellett nem lehet nem észrevenni, mennyire akklimatizálódtak a mostanra beérett, kétségtelenül minden korábbihoz képest megemelkedett státuszhoz: szó szerint bármennyi embert elszórakoztatnak már, több az interakció, mint régen, vagyis esetükben tényleg egyre magasabb és magasabb szintre lépett a produkció.

Mindez egyébként a műsorban is tükröződött, a Kreator ugyanis – megint muszáj az Anthraxet felhoznom – nem ragadt le a múltban meg a '80-as évek alaplemezeinél: a szett csaknem harmada, konkrétan öt dal is a friss Krushers Of The Worldről szólt. És ami még jobb, mindez egyáltalán nem eredményezett fagyást odalent, hiszen a banda tábora a 21. század elejének kvázi feltámadása óta folyamatosan bővült. A nézők egy részének ma már a Violent Revolution, az Enemy Of God, a Hail To The Hordes vagy akár maga a Krushers jelenti a Kreatort, nem pedig az Endless Pain – bár azért persze utóbbi is előkerült. De összességében egyértelműen a modern érán van náluk a hangsúly: az újabb dalok közé szúrogatják be a People Of The Lie-t, a Betrayert és társaikat, nem fordítva.

Sokszor láttam már a Kreatort, mint ahogy vélhetően a résztvevők többségének sem ez volt velük az első találkozása (Mille is direkt kihangsúlyozta, hogy 1987 óta visszatérő vendégek nálunk), így nagyon sok újdonságot igazából nem tudok elmondani a buliról: hozták a szokásos remek formát és hangulatot. Ahol én álltam, korrektül is szóltak, Frédéric Leclercq érkezése nagyon jót tett a színpadi munkának, Sami Yli-Sirniö ritkán kap dicséretet, pedig baromira megérdemelné, Mille meg Mille, nyilván. Még Ventor is sokkal összeszedettebb, mint mondjuk másfél-két évtizeddel korábban, bár azért persze továbbra sem tartozik a Lombardo-, Hoglan-féle ligába.

Különleges pillanat volt Britta Görtz színpadra hívása a Tränenpalasthez, őszintén szólva nem néztem utána, így nem gondoltam, hogy az egész turnén végighurcolják egyetlen nóta miatt. Mindenesetre Britta attitűdje nagyon meggyőző volt és a látványnak is jót tett, szóval jó ötlet volt ez is. De összességében nem hinném, hogy a záró Pleasure To Kill után bárki is elégedetlenül távozott volna: perfekt este volt ez, és különösen jólesett az elmúlt hónapok feszült, beteg légköre után kiereszteni a gőzt négy ilyen remek zenekar segítségével.