Az Elevation a svéd Jari Lindholm és a francia Sébastien Pierre által útnak indított Enshine 2026 első napjaiban megjelent harmadik lemeze, amelyet saját erőből jelentettek meg, és a keverésért is Lindholm, míg a mondanivaló és a vizuális tartalom formába öntésért Pierre felelt. Tisztességes dolog, bár az is tény, hogy manapság már akármelyik házi stúdióban csodát lehet tenni. Csak a maradandó kompozíciók megalkotásának készsége nem terem akárhol...
A fent nevezett két agytröszt mellett Giannis Koskinas basszusgitárost és Marcelo Aires dobost foglalkoztató csapat az elérhető információk alapján atmoszférikus doom/death metalként aposztrofálja magát. A meghatározás alatt jelen esetben valójában változatosságra törekvő dobtémák fölé rakott zengő-csilingelő dallamokat hozó gitárfolyamokat és lebegő-éteri (sikerültebb pillanatokban valóban végtelen tereket nyitó) szintiszőnyegeket kell érteni. Minderre Pierre hörgése adná – gondolom – a death metal ízt, de inkább csak „rákoszol" a melankolikusan áradó zenére. A ritmusgitár is csupán mélyen zúgó-búgó massza, ritkán kapom fel a fejem egy karakteres, körvonalazottabb riffre. Az alapokat többnyire a gitárok által szállított rengeteg melankolikus díszítés tarkítja, de teszi ezt különösebb csúcspontok és drámai vagy katartikusságra törekvés és – ha már doom metal – valódi súly és mélység nélkül.
Az Enshine olyan bandákkal rokonítja magát, mint az Insomnium vagy Omnium Gatherum. Vitatkozni ezzel nem akarok, már csak azért sem, mert pont az a gondom azokkal is, mint ami az Enshine zenével. Kifejezetten kellemes, minőségi hallgatnivaló addig, amíg szól. Találtam még hivatkozást Lindholm előzményzenekarára, mint amelynek nagyszerű Katatonia-hangulatot közvetítő törekvését lenne hivatott az Enshine tovább fejleszteni. A Sumber nevű zenekar Fallout lemezéről van szó, amelynek dalaiból, ha nagyon akarom, valóban kihallom Renkséék Discouraged Ones-érás ambícióit (bár ha valaki effélét keres, akkor inkább ajánlanám a Rapture munkáit), de a Falloutból inkább csak maszatos gitárok fölött romantikusan pittyegő zongoratémák maradtak meg.
Azért érdemes hasonlattal is élek. Az Elevationt záró Soar To Fall és Reignite kettősét emelném ki, amelyben hömpölygő hangulatként a The Cry Of Mankind monoton zsenialitása bukkan fel! Kifejezetten biztató, a baj csak az, hogy míg a briteket hallgatva a lélek hull alá, az Enshine esetében inkább a szemhéjam teszi ugyanezt. Hipnotikus akar lenni, de ehelyett inkább csak andalító marad.
Félreértések elkerülése végett, az Enshine által megálmodott világ kifejezetten hangulatos, a közvetíteni kívánt emocionális többlet tekintetében megkapó pillanatokban (az atmoszférateremtésben kétségtelenül) gazdag, de fel- vagy megrázó indulatok nélküli. Érzelmes, mélabús dallamhullámokkal, repetitív gitár- és billenytűfutamokkal, távolba révedő hangulatokkal találkozhat itt a komornak szánt andalgásra vágyó hallgató, amely során az út vadromantikus, zordon szirteket burkoló fellegeken át felsejlő réveteg napsugarak között vezet...
Szép, de súlytalan élmény.
