Shock!

Az Exodus a thrash hőskorának legintenzívebb koncertbandájaként híresült el a Bay Areában, korai klubbulijaik energiaszintjéről – sőt, kifejezett erőszakosságáról, kiszámíthatatlanságáról – legendákat meséltek. Azóta persze eltelt több mint negyven év, és a zenekar is rengeteg mindenen ment keresztül, ám ha egyvalamit kellene kiemelni az újabb, szerencsére immáron sokadik magyarországi fellépésük kapcsán, az 2025-ben sem lehetne más, mint az energiaszint. A csapat soha nem bárgyúskodott élőben, legendásan pusztító intenzitásuk azonban a váratlanul visszatért Rob Dukesszal a fronton csak még tovább fokozódott.

A nyári kánikulában ismét mindenütt feltúrt Budapesten még időben indulással is teljesen lehetetlennek bizonyult az M.W.S.-re Csepelre érnem, így a csapattól elnézést kérek, majd legközelebb megnézem őket. A Stonedirtöt már elejétől fogva láttam, a csapat számára ráadásul mérföldkő volt a szerda este: mint interjúnkból is kiderült, két évtized után Tarjányi Endre énekes távozik tőlük, és ez volt az utolsó alkalom, amikor teljes buli erejéig együtt lehetett látni őket a színpadon. Mindenképpen sajnálatos a döntés, ugyanis a tavaly év végén megjelent Steel Is The Way teljesen egyértelműen az eddigi legjobb albumuk, ráadásul élőben sem keltették megfáradt egység benyomását. Igazság szerint, ha nem tudom, amit tudok, pusztán a látottak-hallottak alapján meg nem mondtam volna, hogy ez itt Endru búcsúfellépése.

A csapat korrektül dörrent meg, és bár alighanem nagyon furcsa lehetett nekik a szituáció, nem tűntek sem görcsösnek, sem rozsdásnak, ahogy végigrongyoltak az életmű legjaván. Mindig is rokonszenveztem a Stonedirttel, de a legutóbbi lemezre végre megérkezett náluk valami olyan típusú fogósság, amit korábban többnyire hiányoltam a méregerős riffelés és a dohogó ritmusszekció amúgy mindig élvezetes összességéből. Szóval nálam most elsősorban a friss dalok gyalultak, de a dinamikailag is kiegyensúlyozott műsor igazából egységesen ütős volt. Ráadásul sikerült kifejezetten stílusosan lezárni a mostani fejezetet, amikor a fináléra feljött a színpadra Endru utódja, és szimbolikusan is átadták egymásnak a stafétát. Krista Zsolt előadásmódja kissé – jó értelemben véve – hisztérikusabbnak tűnt, mint elődjéé, és amit itt produkált, abszolút meggyőző volt hangilag és kiállásra is. Remélhetőleg a következő lemez gyorsabban megérkezik majd, mint a legutóbbi, és továbbviszik rajta ezt a jól eltalált vonalat az új korszakban. A közönség is maximálisan levette az előadást, szóval az alap adott. Hajrá!

Nem tűnt különösebben reálisnak, hogy nem egészen egy éven belül ismét Magyarországon köszönthetjük az Exodust a tavalyi Summer Hell feszt után, az meg aztán főleg nem, hogy Zetro Souza helyett ismét Rob Dukes áll majd náluk a fronton. De hát igazán hozzászokhattam volna már az efféle átalakulásokhoz, az Exodus meg ugye eddig is erős volt a többszörös énekes-visszahozatalokban. Bár nagyon csípem Zetrót, igazából már a meglepő bejelentéskor sem rázott meg a váltás: már a maga idejében is maximálisan éltem a Dukes-érát, ráadásul az elvadult kinézetű fickó némi kezdeti rutintalanság után, néhány év alatt színpadi köpködőgépből túlzás nélkül baromi jó frontemberré, egydimenziósabb ordibátorból perfekt thrashénekessé fejlődött. Szóval, ha ez a döntés, hát ez a döntés – ez a mostani buli ráadásul minden ízében azt mutatta, hogy a frissen nyitott fejezetben ismét lényegesen több a kakaó, mint az előzőben.

Miről is beszélek? Elsősorban arról, hogy bár – az élvezhetetlent közelítő hangzás ellenére – tavaly nyáron is hozták a megszokott formát, a két koncert energiaszintjét egyszerűen nem lehet egy lapon említeni. És nem bebeszélem ezt magamnak, az is a napnál világosabban tündökölt, hogy ezúttal maga a zenekar is sokkal jobban élvezi a koncertet, mint legutóbb. Több volt az interakció, az összeröhögés, egyszerűen más benyomást keltettek a deszkákon, és még mintha a hangszeres játékot is felpörgette volna a váltás. Fogalmam sincs, mitől fáradt el megint a dolog Steve-vel, de a tavalyi jutalomjátékot nyomó, élvezetes, de kockázatmentes vérprofi rókák helyett ismét egy éhes, ezer fokon égő bandát láthattunk a színpadon.

Bár a Blue Stage-en általában minden jól szól, az Exodus megszólalása sajnos ezúttal sem volt tökéletes: fülsiketítően hangosan dörrentek meg, de kissé kásásan, aránytalanul, és mondanom sem kell, ezek a hipergyorsaságukban is fifikás, összetett dalok azért eléggé el tudnak veszni a masszában. Menet közben szerencsére azért sokat javult az összkép, a buli utolsó harmadára egészen okéssá állt össze, de ezen a téren mindenképpen lehetett volna jobb a koncert. Más szempontból viszont aligha. A csapat szó szerint olyan elementáris formát mutatott, ami minden előzetes várakozásomat felülmúlta.

A We Will Rock You intró után felállt a dobszékre Tom Hunting, aztán felsétált Jack Gibson, Lee Altus, majd Gary Holt is, és amint a szokásos Bonded By Blooddal begyújtották a rakétákat, egyből egyértelmű volt: itt bizony nem lesz hiba. Az évek során teljesen megkopaszodott, mikulásszakállas Dukes természetesen utolsóként jelent meg a neonzöldben és narancssárgában pompázó háttérképpel ékesített, puritán színpadon, és óriási üdvrivalgás fogadta – a kisebb sátrat szépen megtöltő old school thrashereket a jelek szerint ugyanúgy nem zavarta meg az énekescsere, ahogy engem sem.

Az Exodus a régi iskola növendéke, és ahogy a bevezetőben is írtam, még a saját közegükben is legendásnak számítottak a klasszikus időkben. Az akkori színtéren közmegegyezésesen, tényleg mindenki az ő bulijaik intenzitását tekintette mércének a Bay Area thrash fénykorában. Ha valaki most látta őket először, szerintem simán képet kaphatott róla, miért alakult ez így, és bizony mondanom sem kell, ez azért elég durva attrakció 2025-ben, negyven évvel a Bonded By Blood album megjelenése után... Pedig szerencsére program tekintetében sem vették megúszósra vagy túl nosztalgikusra a koncertet, aminek nagyon tudtam örülni. A csapatnak volt egy korszaka, amikor „kétharmad rész a Bondedról – egyharmad rész az aktuális lemezről" formula alapján állították össze a műsort (nyilván sarkítok, de szerintem érted), miközben rengeteg nagy dalt feledésre kárhoztattak. Mostanra ezen túllépni látszanak, és a tavalyi tendencia idén is folytatódott.

A Bonded után ennek megfelelően egyből az Iconoclasm érkezett, hogy aztán a hatalmas együtténekléssel kísért And Then There Were None után bedobják az aktuális turné első számú bombáját, a Children Of A Worthless Godot. A Dukes-éra legjobb lemeze, a The Atrocity Exhibition: Exhibit A egyik emblematikus darabja brutálisat ment, nagyon örülök, hogy leporolták, tudnék örülni a következő időszakban olyan nótáknak is ezekről az anyagokról, mint az I Am Abomination, a Funeral Hymn, a Hammer And Life vagy a Downfall. Deathamphetamine szerencsére most is volt, és noha ez a teljesen beteg óriás tavaly is gyalult, nem lehetett nem észrevenni, hogy még feszesebben, még durvábban nyomják, mint legutóbb. Amiről igazából nem tudom, miként lehetséges fizikailag, de bemutatták, hogy igenis működhet...

A 21. századból előkerült még a kötelező Blacklist (lemezen talán ez a legkevésbé kedvelt dalom a Tempo Of The Damnedről, de elismerem, brutálisan jól nyomták) meg a War Is My Shepherd (a riffhajigálós rész gyilkos volt!), nem maradt ki az utolsó két zetrós lemez számomra egyértelműen legjobb tétele, a gonoszan sötét, súlyos és nyomasztó Prescribing Horror, illetve a The Beatings Will Continue (Until Morale Improves) sem. A '80-as éveket a Brain Deaddel és a Fabulous Disaster címadójával idézték meg, meg persze egy elementáris A Lesson In Violence – The Toxic Waltz – Strike Of The Beast zárótriásszal.

Igazság szerint feltűnő volt, mennyire egységes az életmű, Dukesnak ráadásul egyformán jól állnak Paul Baloff harákolva üvöltöző témái és Zetro rikácsolósabb dolgai is, amellett, hogy neki is megvan a saját arcéle. Frontemberként nem dumált sokat, de remek kisugárzása van és tud is bánni a közönséggel: egy-egy intésére hatalmas, fortyogó circle pitek alakultak és szerveződtek újjá, a zárásban pedig egy egészen impozáns wall of deathet is levezényelt. De ahogy említettem, mindenki remek formát mutatott, a Holt / Altus tandemtől kezdve a betonbiztos alapember Gibsonon át a halál torkából visszatért, korát meghazudtoló erővel doboló Huntingig.

Fogalmam sincs, hány kör lehet még az Exodusban, de érzésem szerint ezzel a visszarendeződéssel most nyertek néhány plusz évnyi extra lendületet. Azt meg tényleg nem tudom eléggé hangsúlyozni, micsoda felhőtlen jókedv és pozitív energia jellemezte a komplett műsort úgy odafent, mint a nézőtéren. A két legifjabb néző színpadra hívása és meggitároztatása a fináléban tökéletesen példázta ezt a baráti, endorfinban gazdag légkört. Good friendly violent fun in store for all – ez bizony zseniális volt!