Shock!

szeptember 17.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Sziget Fesztivál 2008 - Budapest, 2008. augusztus 13-17.

-1. nap – augusztus 11., hétfő

A Magyar Dal Napja alapvetően egy tök jó kezdeményezés, de az már más kérdés, hogy színvonalban mit lehet kihozni belőle egy ilyen alávalóan rettenetes könnyűzenei viszonyokban dagonyázó országban. Most komolyan, van egyáltalán értelme siránkozni azon, hogy az utóbbi 15 év termését csupán mutatóba képviselte egy-két szerzemény, annyira nem történik itthon semmi?

időpont:
2008. augusztus 13-17.
helyszín:
Budapest, Hajógyári sziget
Neked hogy tetszett?
( 6 Szavazat )

Szerintem nincs. Nyilvánvalóan a világon mindenhol Paul McCartney meg a Rolling Stones a legnagyobb nevek a mai napig, senki nem vonz annyi nézőt, mint ezek a veterán arcok, akik ott voltak a rockzene születésénél, de rajtuk kívül azért sikerült másoknak is felkapaszkodniuk a csúcsra még a legutolsó időszakban is… Nálunk ez nem így van, ami önmagában legfeljebb egészségtelen, de talán nem lenne világraszóló tragédia, ha nem nyújtana egynémely ilyen régi legenda ultragáz produkciót. A neveket inkább hagyjuk is, tényleg nem érdemes feszegetni, kinek nincs már annyi hangja sem, mint régen, kiből lett szánalmasan erőlködő, kizárólag a múltjából élő bohóc, akit még nézni is lehangoló, és így tovább: ennek az országnak ezek a levitézlett, kritikán aluli teljesítményt nyújtó előadók kellenek, nem is érdemel mást, és sajnos semmi jel nem mutat arra, hogy 20 év múlva nem ugyanezeket az unalomig szétcsócsált, elkoptatott közhely-dalokat fogjuk majd visszahallani egy hasonló rendezvényen. Nem láttam mindent a monstre hosszúságú, 8 órás műsorból, de azért akadt, ami tetszett: Lovasi András és a Csík zenekar csujjogatósra megcsinált Fiúk ölébe lányok feldolgozása a maga nemében akár zseniálisnak is simán nevezhető, és az István, a király örökbecsű darabjai is rendben voltak a köztévés ellen-megasztáros szereplőkkel. Összességében viszont hervasztó volt ez az egész nosztalgiahakni-orgia: csak sóvárgunk bele a nagy semmibe a sosem létezett aranykor után.

0. nap – augusztus 12., kedd

Nem kérdéses, hogy metal szempontból 2008 legfontosabb dátuma volt ez a nulladik napnak kikiáltott kedd, a mindenki által messiásként várt főattrakció előtt azonban még következett egy kis kötelező büntetés Steve Harris lánya, Laureen Harris személyében, aki társaival a háta mögött egészen félelmetesen gagyi műsort produkált a rendelkezésére álló mintegy fél órában a sokat látott Nagyszínpadon. Az egyébként dekoratív hölgyemény édesapja és társai híresen alaposak, köztudott, hogy még a helyi előzenekarok kiválasztásába is előszeretettel szólnak bele egy turnén, ezen a körúton pedig feltétel a szervezők irányába, hogy velük együtt csomagban felléptetik Laureent is, de hiába büszke metalkodó leánykájára Harris, nem kellene ezzel blamálnia a megbízható minőség szinonimájának számító családnevet. Avril Lavigne-szerűen óvodás műanyag dallamok kissé szigorúbb környezetben, de még ez is totál hamisan, bicskanyitogatóan ostoba szövegekkel – egy dolog, ha otthon a sufniban zenélget a kislány, apuka keble pedig dagad, de ezt a rettenetesen rossz valamit nem szabadna százezreknek megmutatni Indiától Kolumbiáig. Gimnáziumi rockzenekarok között is szép számmal akad jobb Laureen Harris együttesénél.

A KISS-t leszámítva nincs még egy olyan komplett módra kitalált, kerek brand a rockzenében, mint az Iron Maidené: zenei érdemek mellett alighanem ennek köszönhető, hogy a ’90-es évek Bruce Dickinson-mentes időszakát és hullámvölgyét követően a csapat csillaga talán fényesebben ragyog ma, mint valaha. Érdekes megfigyelni, hogyan emelkedtek Harrisék jóformán tiltólistás, a grunge-korszakban abszolút és totális vércikinek számító zenekarból a leghatalmasabb tömegeket megmozgató attrakciók közé az utóbbi 8-9 év során. A Maiden persze 22-23 évvel ezelőtt is tízezreket vonzott egy-egy koncertjével, de leginkább a heavy metal táboron belül, átjárás akkoriban nem nagyon létezett. Ma ezzel szemben a közönség gerincét alkotó rockrajongók mellett már a legkülönbözőbb korosztályú, társadalmi hátterű és ízlésű emberek kíváncsiak rájuk óriási számban, még sznobabb ízlésű körökben is elfogadott dolog szeretni az Iron Maident, így aztán nem is lehet csodálkozni azon, hogy a nulladik napon olyan brutális méretű tömeg gyűlt össze a Sziget Nagyszínpada előtt, amilyet ezelőtt legfeljebb két-három alkalommal tapasztalhattunk a rendezvény teljes története során. Félhivatalos adatok szerint 57 ezren voltunk, ami nagyjából reálisnak is tűnik: a méretekre jellemző, hogy még oldalt is teljesen tele volt minden emberekkel, a skála pedig a bajuszos ősrockerektől kezdve az emós tinédzsereken át a teljesen konszolidált, középosztálybeli figurákig terjedt. A Maident bizony tényleg mindenki látni akarta.

A zenekar nem árult zsákbamacskát ezen a turnén: mivel új lemezanyag egyelőre nincs, szégyentelenül nosztalgikus best of-műsort játszanak február óta a legkisebb változtatás nélkül a világ minden táján a legsikeresebb, 1982 és 1988 közötti korszakra építve, grandiózus díszletekkel és show-val. Az 1985-ös látványvilágot alapul vevő színpadképhez hasonlóan monumentálisat aligha látott még a Sziget, a hangulat tehát adott volt, a hatos pedig a megszokott elánnal robbant a színpadra szinte takkra pontosan 9 órakor az Aces High-jal. Bruce Dickinson sapkában, az elejétől fogva bakkecskeként rohangált, ugrált és pörgött, Steve Harris a kontrollon döngetve irányozta basszusgitárját a több tízezer emberre, Janick Gers körbe-körbe forogva szexualizálta gitárját, Dave Murray, Adrian Smith és Nicko McBrain pedig a háttérbe húzódva szolgáltatták az alapokat a három frontfigura számára.

Sem az alaposan elpróbált, megkoreografált műsorban, sem a zenei teljesítményben nem volt hiba: nyilván én is szívesebben hallgattam volna kuriózumokat a szétjátszott The Number Of The Beast, The Trooper vagy Run To The Hills helyett a klasszikus korszakból, de tudomásul kell venni, hogy a közönség nagyrésze greatest hits programot akar, nem pedig kevésbé nyilvánvaló nótákból álló speciális bulikat. Ennek némiképp ellentmond, hogy a két tényleg ritkábban előszedett klasszikust, a Wasted Years-t (micsoda nóta!) és a ráadásban előkapott Moonchildot is óriási felhördülés kísérte az elképesztően felhízott nézősereg részéről, de üsse kő, szívesen hallgatom én a nagy slágereket is. Egy tényező azonban a Maiden ellen dolgozott ezen az estén, ez pedig a hangzás volt. Megszoktam, hogy a Szigeten minden halk, de hogy még ezeken a kereteken belül is csak egy ilyen teljesen aránytalan, megfoghatatlan masszára voltak képesek az illetékes szakemberek, az bizony probléma. Nyilván nem lehet egyszerű egy ilyen ritka, három szólógitáros felállást arányosra keverni – az újonnani összeborulás óta eddig adott három hazai koncert közül is csak a debreceni szólt igazán jól – , de fokozatok azért vannak. Harris csengő-bongó basszusgitárja mellett néha szinte elvesztek a míves gitárdallamok, a híresen fifikás díszítésekből pedig néhol tényleg alig lehetett hallani valamit. Murray játékát még csak-csak ki tudtam venni, de Smith és Gers gitárja néhol teljesen elveszett az őskáoszban. A program felénél, nagyjából a zseniális giganteposz Rime Of The Ancient Marinernél azért valamelyest javulni kezdett a megszólalás, de tökéletes sajnos később sem lett, ráadásul folyamatosan állítgatták a dolgokat, így néha még Dickinsont is sikerült titkosítani.

Ezt leszámítva a zenekar egyébként ugyanazt a letaglózó formát hozta, ami megszokott tőlük: még így, az ötödik ikszen túl is olyan dinamika van bennük, mint sok fiatalban sem. A Trooperhez brit katonaruhát, a Marinerhez fekete leplet, a Powerslave-hez az ismert halotti maszkot felöltő Bruce ma is a világ egyik legjobb, legszuggesztívebb frontembere, láthatóan roppantul tetszett is neki a hatalmas tömeg, bár az azért itt-ott feltűnt, hogy a magasakkal már ő is nehezebben boldogul, mint mondjuk 8 vagy akár 5 évvel ezelőtt. Ez persze ennyi kilométer lefutása mellett még mindig páratlan teljesítmény egy 50 éves embertől, szóval le a kalappal.

Egy ilyen tényleges greatest hits-programnál nehéz csúcspontokat kiemelni, de annyi mindenesetre bizonyos, hogy most is a közönségkedvenc Fear Of The Darknál vált a leghangosabbá a tömeg – szeretem én is ezt a nótát, szó se róla, de azt sosem értettem, miért pont ebből lett ekkora himnusz a Gers fémjelezte érából – , nekem pedig a két ritka vendég alatt futkározott leginkább a hátamon a hideg. Eddie kétszer is felbukkant a színpadon, egyszer hatalmas múmiaként belengetve középen, másodszorra pedig 4-5 méter magas, Somewhere In Time-korabeli önmagát idéző formában sétált pár kört a deszkákon.

Az Iron Maiden még ma is az egyik legjobb koncertbanda a világon, a hangzás azonban sajnos elég sokat levett a fellépés élvezhetőségéből. Mindegy, majd legközelebb – már ha lesz olyan. Dickinson ugyan megígérte, hogy az új album turnéján érinteni fognak minket, de mérget azért inkább nem veszek erre, nehogy nagyot koppanjak. Ha megvalósul, akkor viszont semmi sem tarthat vissza tőle.

1. nap – augusztus 13., szerda

A Rómeó Vérzik egy a Tankcsapda köpenyéből előbújt fiatalabb bandák közül, a rock’n’rollosabb oldalról közelítve a dolgokat. Ahhoz egy kicsit tele van a padlás az efféle zenékkel, hogy igazán lelkesedni tudjak értük, de mindent összevetve rendben van, amit csinálnak, és láthatóan a közönség vonatkozó része is felfedezte már őket maguknak.

Ezelőtt még nem láttam a Black-Outot az új frontemberrel, de az első találkozás kifejezetten bíztatóan sült el. Nem nézték őket túl sokan, de a szokás szerint méltatlanul rövid idő alatt ledarált program – egy lehetséges best of a sok közül – teljesen rendben volt, még akkor is, ha a cucc inkább szólt hangosan, mint igazán jól. Csordás Róbert hangja pont az a típus, amit mindig is nagyon hiányoltam a hazai színtérről: karakteres, kissé öblös, ráadásul végig erőteljesen, rockosan hozta magát. Mivel a csapattal azelőtt pont Kowalsky hosszabb távon unalmassá váló dallamai miatt nem tudtam soha igazán közeli barátságot kötni (mondjuk a Fekete-kék lemezt leszámítva), most kíváncsian várom a folytatást Robival. A Csányi Művek jellegzetes vonásai mellett némi metalizált Stone Temple Pilots-feelinget is árasztó új nóta is abszolút meggyőzőnek tűnt, szóval hajrá.

Nagyjából a Road is odasorolható a Tankcsapda juniorok népes seregéhez, ők viszont a modernebb, metalosabb felfogás hívei. Totál naprakész zene ez a mai tinédzsereknek, Goyával egy különleges színpadi fazonjuk is van, aki vizuálisan is egyből arcot ad a csapatnak, jól is játszanak, így a megjelentek körében rendesen volt sikerük, de nekem továbbra sem mond túl sokat ez az egész – persze nem is én vagyok a célközönség, úgyhogy ez végső soron mindegy is.

Készséggel elismerem, hogy a Volbeat alapvetően nem változtat a nyerő formulán, és csak minimális elhajlásokkal mozognak ezen az összekeverhetetlen „Elvis és Johnny Cash betévednek a spermás-hugyos Metallica egyik próbájára” vonalon, de az is biztos, hogy ennyire húzós, dögös és istrángszaggató rock’n’roll partyzenekart nem tudom, mikor láttam utoljára. VolbeatA sátorban összegyűlt nagyjából ezer ember méltán érezhette úgy magát, mintha csak valami jófajta házibuliba érkezett volna: a szanaszét tetovált Michael Poulsen egyből felvette a közönség hullámhosszát, és a bő egy órában elővezetett Volbeat-legjava programmal garantáltan szerzett is magának néhány új hívet ezen az estén. Eleinte persze a dánok hangzása is hagyott maga után némi kívánnivalót, de nagyjából a műsor harmadára teljesen kézzelfoghatóak lettek a húzós riffek, a nézősereg pedig önfeledten táncolt Michael vezénylésére, aki egyébként élőben is kiválóan hozza a néhol kimondottan nehéz énektémákat. Poulsent az isten is a színpadra teremtette, átkötő szövegei, mozgása, megjelenése, hangja, egyáltalán az egész fazon igazi rocksztár, társaival együtt pedig méregerős és egyszerre mézédes partizenét toltak a jelenlévők talpa alá – sokan nem is voltak restek, és nekiálltak hagyományosan rokizni. A hatalmas, kövér gitártémákra érkező mézédes, poposan nyúlós rágógumidallamok azonnal beülnek a fülbe, nincs előlük menekvés, legyen szó a The Human Instrumentről, a Sad Man’s Tongue-ról (mekkora nóta!), az A Moment Foreverről vagy akár a szeptemberben esedékes új anyagról ízelítőként elnyomott Hallelujah Goat-ról.

Michael a koncert közben néhány héttel ezelőtt elhunyt édesapjára emelte a Jack Daniel’s-es palackot, sörözésre invitálta a nézőket, majd a sajátok közé beszúrva jött a hatalmas Bay City Rollers feldolgozás, az I Only Wanna Be With You, és tényleg elszabadult a jó értelemben vett pokol: miközben Poulsen levetette magát az első sorok közé, az örökzöld slágertéma metalizált, felpumpált Volbeat-változata mindenki arcára széles, már-már bárgyú vigyort ültetve jé, ezt így is lehet?
De lehet ám. Sőt, csak így lenne szabad. Abba pedig bele sem merek gondolni, mit rendeznének mondjuk az A38-on, ha itt erre voltak képesek.

A sok vendéggel kiálló Avantasiát meg akartam nézni, de egyéb körülmények közrejátszása révén végül mégsem nyílt rá alkalmam. Ugyanakkor látatlanban is megelőlegezem nekik, hogy jók lehettek: távolról sem vagyok Tobias Sammet-rajongó, a 2001-es Summer Rocks fesztivál óta nem is láttam élőben a miniatűr csávót, de már 7 évvel ezelőtt is remek frontembernek bizonyult az Edguyban, azóta pedig nyilván még fejlődött is. Vagyis nyilván jó kis speciális buli lehetett ez Jorn Lande, Bob Catley, Kai Hansen meg a többiek színpadra citálásával.

2. nap – augusztus 14., csütörtök

Ha mereven ragaszkodnék az előzetesen felállított prekoncepcióimhoz, baromi könnyű lenne az anyaföldig lehordanom a Kaiser Chiefs nagyszínpados műsorát, lévén ez a csapat látszólag mindent megtestesít, amitől csak hányingerem van a mai könnyűzenében, de az igazság az, hogy ehhez képest egyáltalán nem volt rossz az a saccra 20-25 perc, amit láttam belőlük. A pár ismert sláger alapján jófejkedő, sznob gitárpopra számítottam végtelenül nyálas dallamokkal és nevetségesen műanyag, mézgacsaládos szintihangzásokkal, ezek helyett pedig kaptam egy egészen rendben lévő, önmagát láthatóan nem olyan véresen komolyan vevő laza rockbandát, akik persze egy tőlem rettenetesen távol álló stílusban mozognak, de a „nem nekem való” kategória ugyebár nem egyenlő azzal, hogy valami szar. A nagyjából a keverőig megtelt placc élvezte is rendesen a műsort, ami ennyi ideig még számomra is elviselhető volt.

A több mint félórás csúszás után a Hammerworldön színpadra keveredő Sabaton műfajilag szintén nem feltétlenül az én asztalom, de el kell ismernem, hogy amit csinálnak, azt jól csinálják. A banda kiállása kifejezetten rokonszenves volt, lelkesen, dinamikusan nyomták kissé közhelyes heavy metaljukat, a punkfrizurás Joakim Brodén pedig klasszikus frontemberként adta el a bulit a roppant lelkes nézőseregnek. Külön szimpatikus volt, amilyen tisztelettel és megbecsüléssel beszélt a közönséghez, ritka az ilyesmi. Feszesen, pontosan játszottak, és a reakciókból egyértelmű volt, hogy a többség kívülről fújja a leckét, a csapat tehát Magyarországon is eljutott ahhoz a réteghez, amelyik fogékony az ilyesmire.

Tavaly baromira haragudtam Jon Schafferre, amikor két remekül sikerült album után engedett a rajongótábor nyomásának és kirúgta Ripper Owenst az Iced Earth-ből Matthew Barlow visszahozatala kedvéért, de mivel soha nem láttam még élőben a csapatot – ’98-ban máig sem tudom, miért nem mentem el az E-Klubba, alighanem szimplán csak hülye vagyok, legutóbb pedig ugyebár a vámosok szóltak közbe – , ezt azért nem lehetett kihagyni. A sátorban a várakozásoknak megfelelően elég rendesen összegyűltek az emberek, hogy meglessék, mit produkálnak Florida veterán power metal hősei, a zenekar pedig annak rendje és módja szerint ki is szolgálta a közönség igényeit: a Maidenhez hasonlóan ők is leplezetlen greatest hits-műsort vezettek elő. Rögtön a The Dark Saga – Vengeance Is Mine – Burning Times hármas kezdés egyértelművé tette, mire lehet számítani, és a folytatás is hasonlóan eltaláltra sikeredett, ráadásul az első fertályon, jobboldalt állva teljesen rendben volt a hangzás is.

Ami a nagy kérdést, Mattet illeti, nem volt ok panaszra: erősen kopaszodik, így a legendás hajkoronát már akkor sem növeszthetné vissza, ha befejezné a rendőrösdit, a torka azonban mit sem kopott a pár évnyi szünet alatt. Iced EarthNem mondom, hogy ő a legkarizmatikusabb frontember a világon, leginkább csak fel-alá járkált a színpadon és ökölrázott nagyokat a levegőbe, de az a jellegzetes mélyről jövő, érces tónus bizony most is nagyon ott volt. Az persze más tészta, hogy hangterjedelem szempontjából nem érhet Ripper nyomába, a Declaration Day végén például igazi iskolapéldás fejhangokkal volt csak képes kierőlködni magából a magasakat, de nem leszek rosszmájú, mert annyira élveztem a koncertet, hogy még az új lemezhez is megjött a kedvem, pedig Tim elbocsátása után egyáltalán nem éreztem magamban kedvet hozzájuk.

A banda agya, a szinte teljesen megőszült Jon Schaffer baloldalt, old school farmermellényben hegesztette a jellegzetes riffeket és vokálozott is, ha éppen úgy hozta a sors, de ebbe besegített neki a szólógitáros Troy Seele és a latino basszer, Freddie Vidales is. Utóbbiak remekül hozták a kötelezőt, bár túl nagy egyéniséget egyikük sem mutatott fel – de hát az Iced Earth alapvetően mindig is bérzenészek gyülekezete volt, nyilván ez is csak egy felállás a sok közül, ami hamarosan változik majd. A régről már ismert dobos, Brent Smedley teljesítménye azonban kiemelkedően jó volt: nemcsak pontosan ütött, de még a gyilkos Violate brutál thrashes ütemeit is ízesen, átérezve hozta. A közönség persze az első pillanattól kezdve a zenekar oldalán állt, hatalmas kórus dörögte Matt-tel a veretes sorokat és refréneket. A legnagyobb népünnepély és együtténeklés talán a Watching Over Me-t fogadta, de legalább ennyire maradandó élmény volt hallani a The Coming Curse-öt vagy a méltatlanul alulértékelt Horror Show lemezt egyedüliként képviselő Draculát is, sőt, a Ten Thousand Strong is simán a csúcspontok közé tartozott. A Melancholy – My Own Savior – Iced Earth ráadás után a banda mintegy 75 perc játékidőt követően levonult, vagyis nem játszottak sokat. A The Hunter, az I Died For You és mondjuk a Stand Alone még simán elfértek volna a programban, de összességében így is kereknek éreztem a dolgot. Az Iced Earth nagy volt ezen az estén, és a tábor reakcióit nézve Barlow-val elég hamar berúghatják a siker szempontjából az utóbbi években kissé köhécselő motort, feltéve, hogy nem csinálnak közben valami kapitális hülyeséget. Továbbra is sajnálom Rippert, de megbékéltem a visszarendeződéssel.

3. nap – augusztus 15., péntek

Valahol teljesen valószínűtlen jelenségnek tűnt a Sex Pistols a Sziget Nagyszínpadán, mégis itt voltak, és a zenekar hírnevéhez méltóan kezdték el a showt: nem volt semmi különösebb hangulatfokozás vagy önünnepeltetés, csak simán kisétáltak a színpadra, az extravagáns, levelekkel felékesített terepszínű széldzseki-nadrág kombót viselő Johnny Rotten üdvözölte a színpad előtti teret a Maidennél jóval szellősebben, de azért alaposan megtöltő közönséget, majd mindenféle felvezetés nélkül belecsaptak a Pretty Vacantbe.

Az első tény, ami megállapítást nyert, hogy a Sex Pistols tagjai tökéletesen tisztában vannak az egész újonnani összeállás helyével és szerepével, az egész dolog hakni voltával. Egy percig sem akarták eljátszani, hogy olyan hú, de baromira élveznék a koncertet, ebből a szempontból tehát abszolút a hírnévnek megfelelően viselkedtek. Haknizni persze lehet lehangolóan lélektelenül és zseniálisan is – nos, ez valahol a kettő között volt, kétségtelenül nagy hangsúllyal a szórakoztató jellegen, de alapvetően azért mindenféle plusz energiabefektetés vagy energiaátadás nélkül. Arra persze senki sem számított, hogy 30 évvel a Never Mind The Bollocks után máglyát raknak majd a színpadon a hangszerekből, de az előadás statikus módja még ennek fényében is meglepő volt egy kissé. Rotten lecövekelt jobbközépen, és pár kört leszámítva nem nagyon mozdult el onnan – legextrább megnyilvánulása az volt, amikor egy dal erejéig elővillantotta brit zászlós alsóneműjét – , a rövidgatyás, buggyos felsős Steve Jones pedig alaposan visszavágatott frizujával és bálnatestével inkább idézett strandra igyekvő ötvenes családapát, mint rebellis punkot, ráadásul végig a színpad hátsó fertályában, kevéssé láthatóan hegesztette az alapvető gitártémákat. Paul Cook fapofával ütötte a szimpla ritmusokat, Glen Matlocknak pedig ugyanolyan irritálóan eminens külseje van, mint annak idején – ma már persze aligha hánytorgatják fel neki a többiek, hogy valamennyire tud zenélni – , de még ő volt a legaktívabb a négyesből.

A szél néha elvitte a hangot, de egyébként nem szólt rosszul a koncert, és a közönség is vette a lapot, bár az azért feltűnő volt, hogy úgy 40-50 perc után erőteljesen ritkulni kezdett a tömeg a hátsó és oldalsó fertályon. Egy teljes lemezzel és némi bónusszal a tarsolyban a műsor gerince persze adott: komótosan, hosszabb-rövidebb átkötő szövegekkel megszakítva sorjáztak azok a dalok, amik az utóbbi 25-30 évben született zenék jelentős részében simán ott vannak, mindegy, hogy a Guns N’ Rosesról, a Nirvanáról vagy a Kaiser Chiefsről beszélünk. No Feelings, Liar, No Fun, Holidays In The Sun, (I’m Not Your) Steppin’ Stone, Did You No Wrong, Problems és a többi, meg persze a két alapvetés, ami még a többinél is hírhedtebb: God Save The Queen és Anarchy In The UK. Ha pedig ezekről a milliószor feldolgozott, össze-vissza cincált és szétműmagyarázott szerzeményekről lefújjuk a rájuk rakódott mitikus port, marad néhány alapvető, húzós rock’n’roll nóta, amiket mindig élvezetes hallgatni.

Ennyiről szól ez az egész dolog, nem többről. Ha van bármi tanulsága ennek a péntek estének, hát az pont az, hogy éppen a Sex Pistolst felesleges túlmisztifikálni, mert alighanem pont a cinikus, gunyoros és – bizony! – velejéig önironikus Rotten röhög a leggonoszabbul azokon, akik a mai napig hangzatos ideológiákat gyártanak négy féktelen hülyegyerek mezei zajongásához. Jó időben a jó helyen, megfelelő zenével, a jó háttéremberrel, itt is csupán ennyi volt a nagy titok, akárcsak minden hasonló rockzenei forradalom esetében. A Sex Pistols eszét dicséri, hogy soha, egyetlen pillanatig sem próbálták meg felmelegíteni a levest új dalokkal, miegymással, nem akarják előadni, hogy a sztori 2008-ról szól, és ez így is van rendjén.

Kissé öreges, nem túl dinamikus, de összességében azért mindenképpen szórakoztató volt ez a szövegelésekkel együtt bő 80 perces fellépés. Egy Exploitedhez képest ugyanakkor ég és föld a különbség: míg Wattie Buchan ma is punk as fuck, ahogy mondani szokás, addig Johnny és bűntársai inkább besoroltak a kényelmes rocksztárok, a dinoszauruszok közé, rokonszenvessé, kellemesen ismerős, mosolyt fakasztó arcokká váltak – mintha csak egy jó havert látnál. Kicsit olyanok, mint akiket annak idején ők maguk is olyannyira utáltak. De legalább tisztában vannak vele.

A Danko Jones az idei fesztivál kötelező koncertjei közé tartozott. Nem nevezném magam kimondott fanatikusuknak, inkább csak kedvelem a triót, de azt tudtam, hogy élőben nem szabad kihagyni őket, és persze nem is okoztak csalódást. Mivel a banda itthon a rétegzenék rétegzenéi közé tartozik, a roppant vagány kialakítású, a hammeres átlaghoz képest remekül megszólaló Wan2 sátorban magyarokat szinte csak elvétve lehetett látni-hallani, ami nagy kár, mert kimaradtak valamiből, amiből hülyeség volt kimaradni. Szintén érdekes volt megfigyelni, hogy alapvetően pont az a réteg nem képviselteti magát a bulin, amelyiknek tipikusan bejönne ez a rengeteg korai KISS, AC/DC, Thin Lizzy ízzel elővezetett feelingzene.

A tetőtől talpig feketében kisétáló Danko Jones kinézetre inkább dél-amerikai focista, mint fékevesztett rock’n’roll vadállat, de már a nyitó Code Of The Roadnál egyértelmű volt, hogy itt bizony nem lesz hiba, mert a kopasz csóka is ugyanolyan született rocksztár, mint Michael Poulsen. Elég egyet mozdulnia, és minden szem rászegeződik, elég egy fél mondatot belenyökögnie a mikrofonba, és egyből mindenki megvadul, emellett pedig még baromi jól is énekel, nem is beszélve arról, micsoda vehemenciával reszeli le az alapra vett, szellős rockriffeket, amik ettől még simán elefántokat döntögetnek. A legnagyobb beindulást persze a Baby Hates Me és a First Date hozták, ami nem is csoda, azon viszont én lepődtem meg leginkább, hogy mekkorát ütött élőben a kevésbé erős új anyag címadója vagy a nagyon KISS-es City Streets (a Take Me Home viszont itt is ugyanolyan cukrozott takony volt, mint a lemezen, ezt inkább nem kellett volna erőltetniük). Nem volt sok tökölés vagy pofázás, csak köntörfalazás nélkül lenyomták az életmű legjavát, és alaposan ki is fektettek vele minden jelenlévőt. Ugyanazt tudom mondani, amit a Volbeatre is: itt is gyilkos volt a csapat, de egy klubból lehet, hogy a mentő vinne el a koncertjükről.

4. nap – augusztus 16., szombat

Már a tavaly kiadott Elect The Dead hallatán is nyilvánvaló volt, hogy ami remekül megy neki a System Of A Downban, azt Serj Tankian szólóban, a többiek nélkül nem tudja produkálni. A lemez is olyan volt, mint egy halvány fénymásolat az örmény audioterroristák munkásságáról: Serj összekeverhetetlen hangja miatt a végeredmény persze hasonló, csak éppen pont az a mélység és különleges túlfűtöttség hiányzott a zenéből, amitől az anyazenekar fel tudott kapaszkodni az évtized legnagyobb rockbandái közé. Serj TankianNos, az énekes nagyszínpados koncertje sajnos pont olyanra sikeredett, mint az album: megkaptuk a szegény ember System Of A Downját röpke egy órában.

A fehér frakkot és cilindert viselő Serj önmagában nézve szimpatikus arc, hangja természetesen továbbra is fantasztikus, kiállása is van, és a még rockzenészi szinten is kissé gyépésre vett „dádá, gonosz politikusok” átkötőket is úgy hozta, ahogyan azt várni lehetett, de sajnos igazán jó dalok nélkül egyetlen koncertet sem lehet eladni. Az első fertályokat leszámítva nem is volt különösebb mozgás, az összegyűltek inkább csak figyelgették az egyencilindereket viselő muzsikusokat, jobb esetben minden meggyőződés nélkül bólogatva a fejfedőkből előhúzott kaptafa gitártémákra, megkülönböztethetetlen kántálós refrénekre, szépnek és lírainak tűnő, de valójában csak punnyadt és fáradt kesergős betétekre. És persze mondani sem kell, hogy aki netán Spidersre, Chop Suey!-ra, Aerialsra, B.Y.O.B.-ra vagy Cigaróra várt, az teljesen hiába jött el, Serj ugyanis előre eldöntötte, hogy ő most szólóművész lesz, és ennek megfelelően megpróbálta a műsort saját zsengéire felépíteni. Nos, megbízhatóan eljátszani ugyan sikerült a dalokat – azért ezen a szinten már gáz lenne rossz muzsikusokkal kiállni – , élvezetes, energikus koncerthangulatot kialakítani viszont egyáltalán nem. Ezt felesleges is tovább ragozni: egyszerűen nem működött a dolog, és ez sajnos minden pillanatban érezhető volt. Egy kisebb helyen, önállóan lehet, hogy átjött volna az adás, egy szabadtéri rockfesztiválon viszont nem harmadosztályú utánérzés-szerzeményekre felépített töketlenkedésre van szükség, hanem tényleges teljesítményre, és ezen sajnos sem a Dead Kennedys, sem a Beatles feldolgozás nem segít.

Az énekes talán maga is érezheti, hogy valami nem klappol, ugyanis miközben a System agytröszt másik fele, Daron Malakian gitáros és John Dolmayan dobos Scars On Broadway nevű új bandájával koncertezik, Tankian a napokban meglebegtette: a jövő évi Eurovíziós Dalfesztivál talán jó alkalmat kínálna egy újonnani összeállásra. Serj barátunk persze nem habozott tálcán szállítani a megfelelő ideológiát sem, mondván, ennél jobb alkalom aligha létezik arra, hogy minél több ember előtt szólhassanak az 1915 és 1917 közötti örményországi népirtás áldozatairól. Nos, akármiért is csinálják, kizárólag helyeselni tudom a szándékot, mert ez így kevés.

Bevallom, gumi-Meshuggah rajongó vagyok, nálam máig a Contradictions Collapse és a Destroy Erase Improve számít etalonnak a perverz svédektől. Persze az azóta született lemezeiket is elismerem, de csak nagyon ritkán érzek ingerenciát arra, hogy otthon hallgassam őket. Ennek ellenére a csapat élőben garantáltan hozza az ipari prés-hatást, és különlegességüket igazolja, hogy még a Hammeren is hengereltek, pedig a koncert egyáltalán nem szólt jól. Ezen persze nem tudtam csodálkozni, hiszen ahol gyakran háromhangszeres punkbandákba is beletörik a technikai apparátus foga, R.E.M.ott nyilvánvaló, hogy ez a ki tudja, milyen kattant hangolásokkal elővezetett, brutálisan sűrű és tömény muzsika nem fog tudni normálisan átjönni. Jens Kidmanék tehát a szokásos formát hozták, de a körülményekből adódóan nem igazán tudtam rájuk hangolódni, ezért aztán egy fél óra után – tudom, abszolút nem rock’n’roll – átgyalogoltam a Nagyszínpadhoz belepillantani az R.E.M.-be, őket ugyanis még sosem láttam (és igen valószínűtlen, hogy pénzt fizessek értük, ha legközelebb itt járnak, ami ugye egy Meshuggah klubbulira nem áll).

Michael Stipe-ék persze úgy 1994 óta nem voltak képesek értékelhető lemezt összekalapálni, szerzeményeik pedig a nagy slágereket leszámítva még ebben a röpke fél órában is összefolytak egy kissé, de óriási fegyvertény, hogy a zenekar nem szenved rocksztárbetegségben, ami az ő szintjükön azért sajnos elég gyakori. Láthatóan élvezik, amit csinálnak – Stipe minden túlzás nélkül marha jól énekelt, Mike Mills és Peter Buck pedig néha még ugráltak is – , cseppet sem fásultak el. Egy teljes R.E.M. buli alighanem lefárasztana, de ebben a mennyiségben kifejezetten élvezetesek voltak a college rock pápái, és naná, hogy a Losing My Religion alaposan átmozgatta azt a legalább 45 ezer embert, aki sasolta őket. Az élményt még a tömegen díszkísérettel áthajtó Korda-házaspár Merdzsója sem tudta megzavarni.

5. nap – augusztus 17., vasárnap

Dögevő fronton a Sziget leghúzósabb napja volt ez az utolsó, így nem is mozdultam el a Hammer Színpad vonzáskörzetéből, hiszen zsinórban követték egymást a remek csapatok. A Remorse-ot sajnos lekéstem, pedig mindenképpen meg akartam nézni őket, a kanadai 3 Inches Of Blood-ot azonban már az elejétől figyelemmel tudtam kísérni, és minden várakozásomat felülmúlták. Bevallom, lemezen nem nagyon jött át nekem a banda, vicczenekarnak tűntek, azokat pedig nem szeretem. Nos, itt bebizonyosodott, hogy nem erőltetetten jópofizó idiótákról van szó, hanem egy olyan típusú ízig-vérig fanatikusokból álló, de azért egészséges humorérzékkel megáldott alakulatról, mint például a Municipal Waste, csak éppen ők heavy metalban nyomulnak – igaz, az intenzitásban náluk is van valami crossoveres. Hibátlanul, hatalmas vehemenciával tolták a nótákat, ráadásul a fazon sem volt éppen bárgyú a hatalmas szakállakkal és a felvarrós farmermellényekkel. A bandában eredetileg két énekes van, de az üvöltős Justin Hooper már jó ideje valami torokproblémával küzd, így egyedül a Gimli-szerű Cam Pipes küzdött a fronton, a látvánnyal és az akcióval azonban így sem volt probléma. Semmi újat nem csinál a 3 Inches Of Blood, de mégis van bennük valami fiatalos lendület, amitől foghatóvá válik az adás olyan korú arcoknak is, akik még meg sem születtek a Maiden, a Judas Priest vagy az Accept fénykorában. Arról nem is beszélve, hogy magyar zenekar az életben nem fog így megszólalni, mint ők, és egyszerűen nem tudok rájönni, miért nem. Itt is ugyanazok a sokszor hallott riffek viszik a prímet, mint számos hazai bandánál, de a különbség mégis ég és föld. Ráadásul teljesen élvezhetően is szóltak.

A Pro-Paint lemezen sosem hallgattam sokat, valahogy mindig túl monotonnak találtam Gary Meskilék szigorú proteindiétán felgyúrt biztonságiőrcore-ját, így élőben, mintegy 40 percben azonban hengereltek, Pro-Painméghozzá nem kicsit. Ide aztán tényleg nem kellett semmi rákészülés, elég volt csak figyelni őket, és egy idő után automatikusan beindult a láb meg a nyak. Különösebben nem is lehet mit hozzátenni a produkcióhoz, egyszerűen csak lecsavarták a nézők fejét. Atompontosan, hihetetlen feszességgel húztak a nagy, terpesztős groove-ok, Meskil tüdejéből vadállati őserővel szakadtak ki a brutális üvöltések, Tom Klimchuck pedig olyan feelingeseket szólózott a pőre gitáralapokra, hogy önkéntelenül is nyújtottam vele együtt a léggitár húrjait. A meglepően dallamos és fogós új nóta is ígéretesnek tűnt. Továbbra sem valószínű, hogy éjjel-nappal Pro-Paint döngetek majd, de ha legközelebb erre vetődnek, ismét meg fogom nézni őket. Tízpontos koncertbanda.

A Moby Dickből a nyitó Ilyen ez a századot és a záró Keresztesvitézt volt szerencsém elcsípni, így inkább eltekintenék a koncert jellemzésétől. Az old school programmal nyomuló veterán soproni thrasherek e rövid ízelítő alapján nem voltak rosszak, a Meskiléknél oly kerek és brutális, tömény hangzás azonban lement ótvaros kásába. Elég kevesen is voltak rajtuk, de hát ez már csak így van a Szigeten: ez a fesztivál nem a magyar bandákról szól. Azt persze aligha lehet a Smici által is emlegetett „külföldiek” számlájára írni, hogy a hajdan a Körcsarnokot is megtöltő Moby Dick ma már önálló bulikon sem vonz ennél több embert, de ennek taglalása már teljesen más lapra tartozik.

Az Exoduson sem volt éppen heringes teltház, sőt, ezen azonban semmi meglepő nincs. Egyrészt velük egy időben játszott a Nagyszínpadon a Tankcsapda, másrészt kevés náluk pechesebb csapat létezik a földön, így aztán mindig meg kell elégedniük a kultstátusszal, és ez gyaníthatóan már örökre így is marad. Gary Holtékat persze aligha zavarja ez az egész, a csapat a szokásos agresszióval taposta ki a nézők beleit. ExodusSajnos a hangzás itt sem volt tökéletes, Lee Altus gitárját gyakorlatilag sikerült titkosítani, ami már csak azért is kár, mert nincs a világon még egy thrash banda, mely olyan aprólékossággal és igényességgel használná ki a két hathúros adta lehetőségeket, mint az Exodus. A gyilkos intenzitás azonban pótolta a hiányosságokat. Mindjárt a Bonded By Blood – Iconoclasm kezdéssel megadták az alaphangot, az energiaszint pedig folyamatosan emelkedett egészen a buli végéig. Harmadszorra láttam őket, és azt kell mondjam, egyre jobban összeérik az újkori felállás: nemcsak Rob Dukes válik évről évre karizmatikusabb frontemberré, de mintha Gary és Lee is egyre jobban elengednék magukat beindulás terén, nem is beszélve a visszatért klasszikus dobosról, Tom Huntingról, aki igazi csúcsteljesítményt nyújtott hátul, az elején ráadásul pólóval a fején.

A csúszás miatt a setlist végül egy vagy két számmal rövidebb volt a tervezettnél, de így sem lehetett ok panaszra. Az új lemezt képviselő Funeral Hymn – Children Of A Worthless God kettős itt is óriási volt (bár utóbbi előtt Rob igazán megspórolhatta volna a felesleges demagógiát Oszama Bin Ladenről), nem is beszélve a Blacklistről, a Deathamphetamine-ról, netán az olyan régi klasszikusokról, mint az A Lesson In Violence, a hangjával is Paul Baloffot megidéző Cam Pipes-szal megerősített kolosszális Piranha vagy a programot záró Strike Of The Beast, ahol Rob egyik pillanatról a másikra olyan brutális wall of death-et varázsolt, amilyet én magyar koncerten még életemben nem láttam, és nem is hittem, hogy valaha fogok. Nem lett volna rossz egy hosszabb buli (pláne, hogy egy-két állomáson még az évek óta mellőzött Toxic Waltzot is előszedték…), de egy ilyen befejezés után nem érezném igazságosnak bármi után is sírni. Óriásiak voltak, mint mindig.

Egy legenda éledt újjá a Hammer Színpad vasárnapi főzenekaraként, így nem is csoda, hogy a megint túl hosszúra nyúló átszerelés alatt alaposan megtelt a sátor. Hiába, a Carcasst is mindenki látni akarta, főleg azok után, hogy évekig nem vehettük biztosra, valaha is nyílik-e még alkalom lecsekkolni élőben azt a zenekart, ami a ’90-es években – mondjuk az CarcassAt The Gates mellett – talán a leginkább megtermékenyítő hatást gyakorolta a komplett durvametal-undergroundra. A zenekar a Necroticism lemezes Inpropagation nótával robbant a színpadra, ahol még elég gyatrán szólt a cucc, a második Buried Dreamsnél azonban hirtelen kitisztult a sound, és olyanná vált, amihez foghatót a Szigeten még nem nagyon volt szerencsém hallani. Mike Amott és Bill Steer gitárjai hihetetlen erővel és kristálytisztán dörögtek, és végre nem lehetett érteni a normál beszédhangot a nézőtéren. Már itt nyilvánvalóvá vált, hogy ebből bizony kiütéses győzelem lesz, és Jeff Walkerék bizony nem is baltázták el a lehetőséget. A hangzás később itt-ott még kicsit hullámzott közben, de alapvetően végig megmaradt a dobhártyaszaggató erő. 

Az újjáéledt Carcass persze simán megtehette volna, hogy nem foglalkozik a régi rajongókkal, és csak az überklasszikus Heartwork lemezt erőlteti, de nem akartak így tenni, még ha nyilvánvaló, hogy sem Mike, sem Bill, sem Jeff nem a Reek Of Putrefactionnél jár már fejben és lélekben. A ’93-as anyag legjava persze a programban volt – Carnal Forge, No Love Lost, This Mortal Coil, Death Certificate, Heartwork – , de előkerült pár igazán pusztító és kegyetlen korai klasszikus is, amikkel sokan persze nem tudtak mit kezdeni, ám akkor is így volt korrekt. Walker átkötőiből sajnos keveset lehetett érteni a sajátos kiejtés miatt, de szarkasztikus humorát azért így is sikerült megvillantania, torokmetszett hangja pedig pont olyan volt, mintha csak visszarepültünk volna az időben másfél évtizedet. A gitárosok közül inkább Mike vitte a prímet, hiszen ő az Arch Enemyben ma is nyom súlyos metalt, de azért Bill is becsülettel helyt állt. Váltott szólóiknál a hideg futkosott a hátamon, a gonoszul elfacsart, doomos riffek pedig úgy dörögtek, hogy azt hittem, ránk szakad a sátor teteje. Az este legnagyobb pillanata azonban nem valamelyik dal volt, hanem az a rövid kis dobszóló, melynek erejéig Daniel Erlandsson átengedte a székét az eredeti ütősnek, a ’99-ben közel 10 hónapot kómában töltő Ken Owennek, aki azóta járni és beszélni is csak nehezen képes. Ehhez nem is lehet mit hozzátenni, örökre emlékezetes marad.
Óriási koncert volt, remélem, a hírek nem hazudnak, és tényleg fontolgatnak egy új lemezt együtt, mert ez itt az az eset, amikor van értelme a dolognak. Ennél jobban nem is zárulhatott volna a 2008-as Sziget!

Draveczki-Ury Ádám

SZIGET 2008
Budapest, Hajógyári sziget – 2008. augusztus 13-17.

Hiába volt „kérdéses” idén, hogy lesz-e Sziget, hol lesz és hány napos lesz, nyilvánvaló volt, hogy úgyis lesz, túl jó üzlet ez ahhoz, hogy csak úgy elsöpörjék valahova egy sufni mélyére. Az más kérdés, hogy a hét teljes napból tavaly hat lett, idén meg már csak öt – bevallom nem is bántam, így is kimerítő fizikailag végigrohangálni ezt a hetet, öregszem, na.

Igaz, szőrmentén megvan a hét nap, mínusz első és nulladik nappal, amikor csak a Nagyszínpadon volt érdemi rendezvény. És mivel tavaly olyan jól elkapott a Sziget-feeling, igazából baromira nem érdekel a siránkozás, hogy a régi jobb volt (francokat, jobb ez most a helyenként fellelhető angol wc-kkel, kicsit kevesebb porral, jobb infrastruktúrával, ésatöbbi, szóval nem kifejezetten vágyom nomád körülmények közé egy fesztiválon), ezért bátran vetettem bele magam már a mínusz első nap forgatagába.

-1. nap – augusztus 11., hétfő

...és körülbelül a nap egyik értékelhető produkciójára értem ki, a Tankcsapdás Lukács Laci dalolt akusztikus gitárral. Nem titok, hogy sosem rajongtam a ’csapdáért, ám amit Lukács elbazsevált, az tényleg szerethető volt, na. Feelinges, helyenként Nirvana-hangulatba botorkáló néhány dal, és láthatóan a közönség is örült neki. Olykor a legegyszerűbb dolgok működnek a legjobban, ugye.

Aztán innentől kezdve egy vállalhatatlan blokk következett, „legendás” alternatív zenekarokkal (Európa Kiadó, URH, Kontroll Csoport, Sziámi), amelyektől már a nyolcvanas években is kiütést kaptam, és hát. Müller Péter továbbra sem színpadképes, sem látványra, a hangjáról meg ne is beszéljünk. Tragédia. Ugranám is ezt az adagot nagy tisztelettel.
Két egységnyi fellépő között Novák Péter szaladgált a színpadon mérgezett egérként és konferálta fel a fellépőket, nem mindig volt ez hálás feladat, ismerjük el.

Balázs Fecó sápadt dalolása után következett az est másik legjobbja, a KFT. Ennél a két dalnál eszméltem rá, hogy milyen szívesen megnéznék egy jól hangosított saját koncertet. K.F.T. - Laár AndrásAzok a klasszikus dalok még mai füllel is jópofák, Laár András meg továbbra sem normális, és ez pontosan így van jól. Itt kéremszépen lüktetett és élt a színpad, beindították azokat a bizonyos titkos energiacsatornákat zenekar és a közönség között. Jó, hát aki ommot mond... Ezt a vidám hangulatot Bródy János gyorsan el is rontotta, noha legalább nem a személyi igazolványról „énekelt”.

A mélyrepülés folytatódott, a hazai zenész „krém” egyik (számomra megfejthetetlen) rejtélye, Cipő állt ki a színpadra, és... És tartotta a mikrofont a kezében. Lazán, és láthatóan az egészbe beletojva a közönségre bízta a saját dolgát, amiért a gázsit ő markolta fel. Kb. négy szót azért a rend kedvéért belenyikkantott a mikrofonba, hogy úgy tűnjön, ő most itt egy igazi előadó. Nos, nem. Ez gáz. Nagyon gáz. Máshol ezért romlott tojással és paradicsommal dobálják meg a színpadon lévőt. Jogosan. Itt a nép, az istenadta nép örült. Nem kommentálnám mindezt.

Túlhömpölyögtünk egy igazából nem rossz, de hosszú távon unalmas (inkább klubba, háttérzenének való) jazz körön, majd jött a Csík zenekar Lovasi Andrással. A Kispál és a borz is az a kategória, amitől rögvest kiütést kapok, és hiába nézett ki egy szerencsétlen, nulla színpadi kisugárzással bíró könyvelőnek Lovasi, a Csík zenekarral azért elvitte a prímet. Zseniálisak így együtt, és ezt a közönség is érezte. A Pál Utcai Fiúk jellegtelensége után muszáj volt mennem egy kört, hátha találok ismerőst, így pont arra értem vissza, mikor Presser Gábor belehejjegett a mikrofonba, a nézősereg pedig egy emberként énekelt, majd hozzácsapódott az LGT maradék része, Karácsony János tisztára rákenról arc, Solti János ezzel szemben inkább félszegen mosolygott a nyakába akasztott dobra, mintsem kezdjen valamit vele. Aztán LGT nagy része el, maradt Presser, jött Dés László ballonkabátban (jézusom...), és előadták a rettenetes Nagy utazást. Katasztrófa ez a nóta, elnézést. Elképzelni nem tudom, miért lett ekkora siker.

Katona Klári Maróthy Zoltánnal, Gerendás Péterrel, plusz egy kórussal kiegészülve lépett színpadra angyalnak öltözve. Nos, minden tisztelete Katona Klárié, roppant kedves személy és régen igencsak remek torka volt, de most nagyon jól jött, hogy ott dalolt a kórus mögötte. Egyszerűen nincs már hangja, rossz volt hallgatni a kínlódását. Nem tudom, mitől és mikor tűnt el a torkából az erő, mindesetre kár érte.

Ezután jött Hobo klasszikus csíkos pulcsiban, ám frissen mosott hajjal, hozta a formáját, különösebb ovációt most nem okozott. A Rockallstars (hjajj...) klasszikus régi motorosokból állt, Vikidál Gyula (aki megpróbált lazának tűnni, de az már nagyon nem megy neki), Takáts Tamás, Török Ádám, Ferenczi György, Frenresz Károly (aki egyre inkább egy B-kategóriás horrorfilm szereplőjének tűnik), stb. Mit mondjak. Hakni-ízű volt az egész, az utána következő Omega tribute szintúgy, bár Roy és Keresztes Ildikó duettje azért feldobta a hangulatot, ők jók voltak, Kalapács Józsi meg metalkodott egy kicsit, ahogy azt illik.

A Társulatot most nyomni kell, ezért ők jöttek, először Szörényi Leventével (aki időtlen idők óta egyféleképpen mosolyog, de az két kilométerről felismerhető) kiegészülve, majd istvánakirályoztak, a nép nagy örömére.
Fenyő Miklós, és a szocializmuson átszűrt műrockandrollját megvártam még, széles pasztavigyor, kiszámított manírok, aranyóra, aranylánc, hát... Mit mondjak, ezerszer inkább a Mystery Gang, abban igazi élet van. És itt úgy döntöttem, ennyi bőven elég volt aznapra.

Azt meg lehet kérdőjelezni, hogy a magyar dalok miért jobbára 30-40 éves slágerekből állnak - talán azért, mert a színpadon is még mindig azok állnak stabilan, akik ezeket a régi dalokat megírták. Ez van, magyarisztánban nem lesz jelentős változás még sokáig.

1. nap – augusztus 13., szerda

A nulladik napi Iron Maident kihagytam, tudom, tudom, sokan meg öltek volna érte, ez van. Sosem kedveltem a Maident, nem hozzám szólt, zsengébb koromban is inkább a thrash zenékért rajongtam, mint az óóóó-zásért és a galoppozásért. Meg egyébként is, a zenekar menedzsmentje 10 hazai fotóst engedett csak be a fotósárokba (még az MTI-t sem, ami azért vicces valahol), szóval úgy döntöttem, nem megyek azért ki, hogy fél óra múlva forduljak vissza az utolsó BKV járatok elérése miatt - a fotózás miatt érte volna meg egyedül kimennem, de hát.

Az első nap indítása viccesre sikeredett, részt vettem egy bizarr Alanis Morissette sajtótájékoztatón, illetve a fotózás részén, amire sokat kellett várni, Alanis Morissetteaztán ismét sokat várni, aztán helyezkedni, hátrálni, légkondit a konténerben kikapcsolni, várni és várni, megint hátrébb húzódni, és ne csináljunk semmit, amíg nem intenek, ha kattintani merünk, amíg Alanis le nem ül, akkor azonnal kimegy, blabla. No, hosszas várakozás után csak megérkezett a hölgy, hatalmas hajtenger, és igen, meghízott, nem kicsit. Megállt, kétszer jobbra nézett, egyszer balra és 14 másodperc múlva távozott (a beígért 3-5 perc helyett). Nos, nem kommentálnám a dolgot, mindenesetre fotós magára a sajttájra már nem mehetett be, de már kedvem sem volt, így haladtam tovább, várt egy sokkal izgalmasabb Volbeat interjú minket, a rendkívül barátságos és szimpatikus agyontetovált frontemberrel.

Ami után rohantam vissza a Nagyszínpadhoz (hjaj, megkezdődött a rohangálás...), azért csak bele kell nézni Alanis Morissette koncertjébe, itt már lehetett fotózni, bár nagyrészt úgyis csak deréktól felfelé láthatóak a zenészek a mi szögünkből, szóval nem mondanám, hogy a legrákenrólabb képeket itt lehetett megalkotni. A koncert meg jóval punnyadtabb volt, mint gondoltam, valahogy ez nem az az Alanis volt, akit vártam, nem volt rossz, de igazán jó sem. VolbeatEzért inkább szaladtam is át Volbeatre (és igen, már megint az ide-oda rohangálásról szólt ez a pár nap, ahogy azt sejtettem az elején).

A Volbeat nálam kakukktojás volt eddig, kb. két dal erejéig volt hozzájuk szerencsém, azokat is a youtube-on néztem meg, hogy legyen róluk fogalmam, valahogy nekem az Ignite ugrott be róluk, bár lehet, rosszul közelítem meg a dolgot. Mindenesetre ezt az újraértelmezett rockandrollt, Michael Poulsen nyomokban valóban Elvist idéző orgánumával azonnal megvette a közönséget. Nem az a zene, amit otthon sűrűn hallgatnék, de koncerten szívesen megnézném őket máskor is, hangulatos, jókedvű, lüktető nótákat írnak, Poulsen meg színpadra termett, ez egyértelmű. A legviccesebb, hogy még így is azonnal felismertem pár dalt (jó, az egyik egy feldolgozás), hogy kb. sejtelmem nem volt eddig a zenekarról. Azt hiszem ezzel mindent elmondtam.
Az Avantasiát már nem volt energiám megvárni, pedig agitáltak, hogy Jorn Lande így, meg biztos jópofa lesz úgy egyáltalán, de sok volt aznapra a várakozás, rohangálás, másról lemaradás nem a saját hülyeségem miatt, így szépen hazabékávéztam.

Ellenben áldja meg az ég, aki a Hammer sátrat a Nagyszínpad közelébe rakta, végre, végre, nem kellett a lábamat bokáig lejárnom, és a térdem sem ment szét a hét utolsó napjára, mint tavaly. Köszönöm.

2. nap – augusztus 14., csütörtök

A csütörtöki nap tartalmazta az első olyan fellépőt, akit kimondottan meg akartam nézni (értitek, a Szigeten végignézni egy koncertet ritka eseménynek számít, tavaly is kb. hármat sikerült talán), de addig még néhány produkcióba sikerült belepillantanom.

Viszonylag korán kiértem, így sikerült a Hammerworldön a The Eths nevű francia borzalomba belepillantanom. Jaj. Modernkedős zene, csajjal a mikrofonnál, aki többnyire ordít, mint a klasszikus fába szorult. Néha énekelni is próbált, akkor a backstage-ben többen behúztuk a nyakunkat, hogy ezt azért nem biztos, hogy kellene. Maga a produkció így is viszonylag életképes volt, a franciák le is vették, voltak elegen, csak se íze, se bűze nem volt az egésznek. Jó, nyilván én vagyok túl finnyás.

Így inkább mentem egy kört, az Open Vidámzenei színpadon épp az utolsókat rúgta Badár és Szőke műsora, így aztán átbattyogtam a blues színpadhoz - igazából találomra indultam el tetszőleges irányba, és ez lett belőle. Szinte már erdőszélen helyezkedik el a színpad, de egész sokan nézték a Blues B.R.Others Show műsorát, és még táncoltak is.

A Hammer sátorhoz visszatérve (amely egyébként kisebb, mint régen, a hangcucc is totál máshogy helyezkedett el, rosszul is voltam, a színpad elé félkaréjban elhelyezett mélynyomóktól, egyrészt kibaszás fotózás szempontjából, másrészt bírja ki ott közvetlenül a hangfalak előtt, akinek két anyja van) a titokzatos Al-Om zenélt, amely egyfajta Akela és Omen hibrid, nos, ez nem kifejezetten az én zeném, így haladtam tova a Nagyszínpadhoz, ahol a Kaiser Chiefs zenélt. Mivel már a nevük is ellenszenves volt, nyilvánvaló, hogy le kellett őket fényképezni alaposan. Soha nem hallgatnám meg őket otthon, de fesztiválon elviselhetők - bizonyos mértékig. Az énekes szerette lóbálni és így a színpadhoz csapkodni a mikrofont, kb. ez az, ami megmaradt, ez sem az én zeném, tényleg finnyás voltam aznap, na.

Visszatértem inkább a törzshelyre, ahol a Sabaton már nyomta a nem túl bonyolult, de igazából hatásos menetelős heavy metalt. Az énekes srác törpesége ellenére megnyúlt a színpadon: jó frontember, ezt el kell ismerni. A többi zenekartag meg olyan arctalan, hogy említeni sem érdemes őket. Majd kialakulnak, kölykök még. JamiroquaiMivel idén már volt hozzájuk szerencsém (minek kell egy ilyen kaliberű zenekart elhívni kétszer egy évben, főleg a Szigetre?), sokat nem tudok hozzátenni az ott leírtakhoz, belekötni felesleges, de ez sem az én zeném – már megint.

Futás vissza a Nagyszínpadhoz, kezdett a Jamiroquai. A Space Cowboy alap, tényleg jó dal, de ezen kívül ha kerékbe törnek, sem tudnék túl sok dzsemirokváj dalt felsorolni, pedig slágerük azért volt nem kevés. Jay Kay egy randa zöld kötött sapkában dalolt, bár az elején valami szőrös kucsmaszerűséget feldobtak neki az első sorokból. (Nem vette fel.) Túl sokat nem időztem el itt, pedig majdnem elkapott a gépszíj, hogy ezt most nekem mégiscsak végig kellene néznem, de rohantam vissza a Hammerbe, jött az első koncert, amire igazán kíváncsi voltam.

Igen, az Iced Earth. És most nem írom, hogy nem az én zeném, hiába az az imidzsem, hogy nem szeretem a heavy metalt, az Iced Earth a kivétel, igaz póveresebb vonalat képviseltek mindig, ráadásul Matt Barlow elég régóta a kedvenc énekeseim közé tartozik. Annak idején az E-klubos koncertjük győzött meg 100%-osan, hogy baromi feelinges ez az egész, még akkor is, ha Schaffer mester elcsente a riffjei 70%-át más zenekaroktól. Aztán meg saját magától is. Akkoriban ugye Barlow még méteres vörös hajzuhataggal rendelkezett (az tényleg hajzuhatag volt!), majd a 9/11-es események Iced Earthután rendőr lett, és kopasz. Most meg már kopaszodik is, szóval marad végleg a tüsihaj, ellenben a hang a régi. Jó-jó, kifelé a sikolyok annyira nem működtek annyira, mondják az okosok, befelé teljesen mást hallottam, meg igazából nem is érdekelt, végre sok évnyi várakozás után újra nálunk a csapat.

Hogy John Schaffer mellett éppen kik zenélnek (régiek vagy új tagok), szinte nem is érdekes, úgysem rájuk figyeltünk. Schaffer szépen megőszült, többnyire elszántan néz vagy vigyorog, öreg ő már ahhoz, hogy szétessen színpadon, nem volt igazán sosem a színpad ördöge – ahogy a többiek sem. Barlow repertoárja is kb. háromféle mozgásból áll, de tőlem akár egy helyben is állhatott volna kifejezéstelen tekintettel, mivel olyan nótákat játszottak, mint a Melancholy és a Watching Over Me. Ezért a két dalért (kis túlzással) már érdemes volt kimenni. A rövidke fesztiválprogramot a Black Saga-val nyitották, volt még Declaration Day, Pure Evil, Burning Times, Dracula, My Own Savior és az  Iced Earth dallal zártak – a teljesség igénye nélkül. Igazi kőbunkó amerikai klisémetal, egy filmekbe illő rendőrrel a csapat élén, nem kellenek ide nagy megfejtések, mégis működik a dolog. Baromi jó volt látni újra őket tíz év után, most jó pár évre kihevimetalkodtam magam, úgy érzem. (Az meg már csak hab volt a tortán számomra, hogy a színpad szélén figyelhettem Barlow feszes fenekét.)
A Dalriada énekeshölgyének beállását még elcsíptem hátul, valami népdalt dalolgatott, de hát izé. Megint az a tipikus óvodás éneklés, amit itthon szeretnek, ezért inkább menekülőre fogtam, meg amúgy is késő volt már.

3. nap – augusztus 15., péntek

A péntek kicsit sem úgy sikerült, ahogy terveztem, nem jöttek össze az interjúk, Sex Pistolson ismét nem lehetett fotózni, vihart is jósoltak, aminek az előszele meg is érkezett. Aztán viharilag annyiban is maradtunk. Jól be is ijesztett mindez, ezért egy gyors kör és ismerősökkel való eszmecsere után már csak a Depresszióba kukkantottam bele, úgysem láttam még ilyet. A Depresszió rajongói korhatárt bőven túlléptem, szóval hagyjuk inkább az elemzést, bár tartok tőle tizenévesen sem fogott volna meg ez a zene. Eleve nem voltam valami virágos hangulatban aznap, és nem volt kedvem rommá ázni, így meg sem vártam a Dew-Scentedet (sajnálom, tényleg, jólesett volna pedig, de „nem volt kedvem” taxizni...) Az Apocalypticát is nemrég láttam, ráadásul mérföldekkel jobb körülmények között, szóval számomra ennyiről szólt a péntek.

4. nap – augusztus 16., szombat

Heveny alváshiánnyal küszködve vágtam neki a szombati programoknak, kivételesen csámborgással kezdtem, éreztem pedig, hogy aznap baromi sokat kell majd futkosnom és szokás szerint így sem sikerül eljutni mindenhová. A sziget túlfelére például most sem, egyáltalán. De messziről azért láttam a Világzenei színpadot. A bőség zavara, ugye.Róisín Murphy

A Hammer sátorban már végzett a WMD, és épp Punish Yourself készülődött koncertezni, ám látván a zenekartagok pink, neonzöld, idióta testfestéseit, nem is vágytam arra, hogy megnézzem őket. Jól is tettem, később a messziről kiszűrődő hangok semmi jót nem sejtettek, így inkább a Nagyszínpadot céloztam be, ahol a Róisín Murphy riogatta a népeket (vagy ez a csöbörből vödörbe tipikus esete?). A szőke énekescsaj (aki régebben a Molokoval lett ismert) nagyon sokszor átöltözött, ellenben láthatóan iszonyatosan unta az egészet, lélekben totálisan máshol járt, még a táncmozdulatai is gépiesek voltak. A zene meg kurva szar volt, maradjunk ennyiben. Nem is koptattam ott a lábam sokáig, megnéztem a Civil sátrakat, tavaly például ezt sem sikerült.

Már kezdtem épp éhenhalni (aznap nem vittem kaját magammal), de a 600 ft-os kürtőskalács a hosszú sorral elriasztott (még, hogy nem drága kint a kaja), így inkább éheztem és rohantam tovább, lassan kezdődött Serj Tankian koncertje a Nagyszínpadon.
A lemeztől nem ájultam el anno, főleg, hogy azóta kijött a Scars Of Broadway, és az mérföldekkel jobb, mint Serj saját, néhány dal kivételével tökéletesen színtelen albuma. Nyilván azért kíváncsi voltam, élőben Serj Tankianmit tud nyújtani, utoljára úgyis Slayer előtt láttam pont tíz éve, az meg már nem tegnap volt. Serj fehér(es) cilinderben, a zenészek feketében ugyanígy, rögtön a lemez egyetlen igazán ütős nótájával kezdett, ami után mélyrepülésben zuhant lefelé a koncert hangulata. Nem működött a varázs, semmi nem működött, kb. az járt a fejemben, ott van Serj – de na és?...

A teljes kiábrándulás elkerülése helyett inkább rohantam vissza a Hammerhez, főleg mert a kb. háromszor más időpontra tolt Meshuggah interjúra vissza illett érni, ugye. Interjú és két korty víz megivása után rohanás újra a Nagyszínpadhoz, az R.E.M. kezdődött épp. Különösebben nem érdekelt, de mivel idén főleg nem szórakozni voltam kint, hanem kötelességből, így ismét csak ott találtam magam a tengernyi sok fotós között, némelyiküknek emlegettem sűrűn a nagymamáját is, amilyen büdösbunkó módon képesek tolakodni két másodperc előnyért + levegőtlen helyen, tömegben egyesek képesek rágyújtani és mások orra alá fújni a füstöt. Egyéni szocprob, tudom, de a kultúra hiánya azért kiütközik mindenhol. Ellenben a hét végére a könyökömet teljesen jól megtanultam használni a tolakodók ellen.

A legviccesebb az, hogy az R.E.M. tetszett, már ahogy elkezdték, éreztem, hogy ez bizony jó. Színvonalas, igazi nagyszínpados produkció, szuggesztív frontemberrel, és valljuk be: tényleg jó dalokkal. Ha nem kellett volna újra rohannom, szívesen végignéztem volna, de ez esetben a Meshuggahnál nem volt fontosabb, noha az irdatlan tömeg miatt (döbbenet mi volt, tipikusan az a helyzet, ha az ember földre kerül, eltapossák, nem mondom, hogy nem paráztam egy hangyányit) lekéstem az első dalt, amiért természetesen elátkoztam pár embert útközben.

A Meshuggah még így, közel sem tökéletes hangzással is tarolt. (Bár legalább most a hangfalsor előtt nem ugrott ki a gyomrom a hátamon, a gyengébb soundnak is megvolt az előnye...) MeshuggahKell ahhoz némi kattanás, hogy igazán kedvelni lehessen ezt a zenét, nálam valahogy ezzel sosem volt probléma. A Bleedre értem oda, rettentő mód vártam már, hogy ezt a dalt élőben hallhassam, és kb. olyan is volt, mint amit vártam, akartam. Irdatlan nagy energiagomolyag. Emlékeim szerint a programban volt még Stengah, Rational Gaze, a kihagyhatatlan Future Breed Machine, az új lemezről a Pravus, stb. Rövidke fesztiválműsorral jöttek, ám kvázi páholyból figyelve Tomas Haake játékát, és közben a koncentrálást, vicsorgásokat, valahol megértem, hogy nem is túlzottan hiányzik nekik másfél óra a színpadon. (Azon meg igazán csak magamban röhögcséltem hátul, hogy mivel Haake a közönségig már nem lát el, így semmi más „látvány” nem jut el hozzá, mint zenésztársai segge, amint földig pucsítanak, elnézést, hogy megakasztottam az áhítatot.)

Jens Kidman abszolút nyáriasan, papucsban hullámzott és nézett nagyon szigorúan szerteszét, valahogy mégsem éreztük azt, hogy kínos lenne ez a papucsos metal. Kit érdekel, mi van rajtuk?...
A Meshuggah lebontotta és újjáépítette a sátrat. Lehet fanyalogni a hangzás miatt, a műsor rövidsége miatt, de ahogy, és amit eljátszottak, abban egyszerűen nincs hiba. Az már más kérdés, hogy a tavalyi kultis beugrós buli feelingben azért jobb volt ennél, mindamellett nem kérdés, hogy akármikor meg tudnám őket nézni újra. Jólesett nagyon, kellett a szervezetemnek már valami hasonló töménységű koncert. Felüdített, felpezsdített.

Utánuk még belenéztem egy keveset a Superbuttba, de egyrészt a Meshuggah után egyértelműen minden halvány, és nincs is kedve az embernek semmilyen zenéhez, másrészt az elején Andrást nem is lehetett hallani némi hangosítási probléma miatt, harmadrészt meg nálam még mindig az Unbeatable Eleven az etalon, így néhány dal után hazafelé vettem az irányt.

5. nap – augusztus 17., vasárnap

Az utolsó szigetes nap valami furcsa kettősség lebeg az emberben, egyfelől örül, hogy egy fárasztó hét végére ért, és már csak egy napot kell kibírni és utána lehet aludni, pihenni (frászt lehet...), és bár eső idén nem volt szerencsére, azért a szombat esti hideg annyira már nem esett jól, másfelől meg ott bizzeg a fejben, hogy jaj, máris vége, és már megint nem sikerült a felét sem végigjárni annak, amit eltervezett a rutinos látogató. De ez ilyen, ezért vasárnap igyekeztem korábban kiérni, és jóval több programot tartottam fejben, amit meg kellene nézni valahogy. Hogy mi lett belőle, az más kérdés.

Először egy kellemes Exodus interjún estünk túl, közben a 3 Inches Of Blood már játszott, és hiába tartottam rossz viccbandának őket, azért a kíváncsiság győzött, nézzük meg. Jópofák, hitelesek, és ugyan sokadszorra mondom azt az idei Szigeten, hogy: nem az én zeném, de 3 Inches Of Bloodtény, hogy a saját műfajukban nem rosszak. Sokkal parasztvakítósabb koncertre számítottam, ennek ellenére szórakoztató parasztmetalt kaptam – hiába ugyanaz a jelző, az íze mégis más.

Egy rövid kör után a Pro-Painre tértem vissza, akiket koncerten még sosem láttam, ellenben néhány albumukhoz volt már szerencsém - most megint írjam azt, hogy nem az én zeném, de a műfajukban totálisan szerethetők? Teljesen jó koncertbanda, még akkor is, ha a színpadról lekászálódva alig ismernéd meg a tagokat egy tömeg közepén. Fesztiválon meg végképp maguk mellé tudják állítani a közönséget. Hiába, profi, vén rókák. De azért érezhető volt, hogy ők most a bemelegítő csapat így délután tájékán az este két fő attrakciója előtt.

Újabb kör, két dal erejéig belenéztem a Queen Emlékzenekarba, Beró helyett a régi bőgős, Hárs Viktor tagja újra a formációnak. Két dalról vagy jót vagy semmit, meg amúgy is már az Exoduson járt az agyam, rohantam vissza, de mindenféle csúszás miatt akkor még a Moby Dick játszott. Az utóbbi években párszor volt hozzájuk szerencsém, az égvilágon semmi újdonságot nem hoztak, korrekt mobidikkes műsort toltak.

A klasszikus régi thrash csapatok közül az Exodus valahogy mindig a perifériára szorult nálam, fogalmam sincs miért, pedig kedvelem a régebbi és az újabb lemezeiket, mégsem futottunk össze még koncerten. Rob Dukes tényleg akkora bumburnyák, mint mesélték, és tényleg folyamatosan köpköd, így kivételesen örültem is, hogy nem a színpad előtt, hanem a hangfalak mögött fotózhattuk a koncert elején. Aztán mikor emberünk végiglépdelt a hangfalakon, hogy közelebbről üvölthesse le a közönség fejét, azért egy pillanatra felvillant bennem, hogy most egyenként fog agyontaposni minket, akkora svunggal mászkált a srác. Szuggesztív frontember, ehhez nem fér kétség, még akkor is, ha ránézésre inkább valami mocsok sludge bandában tudnád jobban elképzelni, mint Bay Area thrash formációban.

Ahhoz nem fér kétség, hogy az Exodus baromi feszes koncertbanda, ráadásul némi poénkodásra is futotta náluk a háttérben, Gary Holt a koncert végefelé egyszerűen lesétált a színpadról, be a kordon elé, hogy szólózzon egyet – a lazasággal sem volt gond tehát. Lee Altust utoljára időszámításunk előtt még a Die Krupps soraiban láttam itthon, azóta a haja nem kisebbedett, azért az idő múlása meglátszott már rajta. Mivel a saját zenekarával, a The Heathennel mindig mostohán bánt a sors, amúgy meg tényleg remek gitáros, teljesen megfelelő helyen van most az Exodusban. Olyan jövés-menést meg rég láttam színpadon, ami a dobos háta mögött ment a koncert végefelé, láthatóan szanaszét lazult már mindenki, nem kevesen figyelték, videózták Tom Huntingot. Roppant üdítő koncertet láthattunk tőlük, dalcímeket ne kérjetek, ellenben őket is szívesen megnézném újra. Ám már érezhetően sokan várták a Carcasst, hogy újra, hogy végre, hogy ismét.

Némi várakozás, átszerelés, stb. után intró megszólalt, majd alaposan telefüstölték a színpadot, felsétáltak, és csak úgy belecsaptak az Inprogagationbe, mintha soha nem szüneteltek volna. CarcassA Carcass talán még kultikusabbá emelte magát azzal, hogy újra összeálltak, persze Ken Owen helyett Daniel Erlandssonnal a dobok mögött, Ken pedig ott figyelt hátul, majd pedig... De ne szaladjunk előre.

Az egy ideje piros hajat viselő Mike Amott baloldalt tolta a messziről felismerhető riffeket és szólókat, a filigrán, még mindig tizenévesnek tűnő Bill Steer jobboldalt ugrabugrált, olykor egy szelidítetlen, bohókás bakkecskét imitálva. Mondjuk ki, bizarr is volt ez a kergeség ehhez a zenéhez, ám hamar túlléptünk ezen a kis apró megrökönyödésen, mivel Jeff Walker némi külső átalakulást tekintve totál ugyanolyan volt, mint régen a képeken, klipeken. Basszusgitárnyak a magasba, láb a kontrolládán, ő meg valami fura felülről jövő (klasszikus) pózban próbálja a mikrofont elfogyasztani. Azt már kevéssé értettük, miket mondott olykor az átkötő sorokban, ritka érthetetlen brit akcentussal bírt beszélni.

A Carcasst egészen egyszerűen látnia kell(ett volna) annak, aki szereti az extrémebb zenéket. Megkerülhetetlenek ez tény. Az meg, hogy mekkora hatással voltak (illetve vannak) kismillió zenekarra, szimplán elemi erővel tört elő a dalokból. Hogy hány éve szeretném Mike Amottot élőben látni, már nem is emlékszem, egy élmény volt figyelni azokat a habszivacsként kigördülő témákat Mike ujjai alól.

Igen, a Carcass okozta a legnagyobb energiaáramlást idén a Szigeten, amikor én még magamban még mindig azt mondogattam, hogy: bmeg ez a Carcass az orrom előtt, ők már a koncert közepén jártak. A végefelé (hjaj, hogy épp akkor hívott ki valaki pár mondatra a sátorból) Ken Owent feltámogatták a dob mögé, hogy egy rövid szólóval megmutassa, hogy ő is újra. (A nap „poénja” azonban számomra az volt, mikor a koncert után döbbentem rá, hogy az a kicsit furcsán mozgó, és alig érthető srác, aki délután odafordult hozzám valamiről érdeklődni, az Ken Owen volt, csak valamiért bennem még mindig arra a fiatal, ártatlan képű kölyök élt, akit a régi képeken lehetett látni, így akkor sejtelmem sem volt róla, hogy egy dobos legendával társalogtam. Így megy ez...)
Aztán ez is véget ért, utánuk a Blind Myself tartotta ébren a népeket, de őket tényleg már csak fél percig néztem hátulról, hullafáradt voltam, hideg volt. Sok volt ez a hét, éreztem, hogy indulni kell haza.

A tavalyi Sziget Nagyszínpados fellépői mérföldekkel jobbak voltak minden szempontból (választék, minőség, koncertélmény), ám idén már négy teljes koncertet is láttam, ez pedig, ha jól számolom, egyel több, mint tavaly. Jövőre meg úgyis megyünk, ez nem kérdés.

Valentin Szilvia (fotók is)

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Sting - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 30.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. március 26.